Báthory Csaba
(novella)

Ulrik összekapja gönceit, – minden: zokni, nadrág, ing, lenalsó ott lélegzik a cserépkályha padján, a szomszéd fürdő szárítókötelein. Felhúzza a zoknit, belecsusszan a kemény nadrágba, és ki. A piros traktor ott lóg az udvar végében, hallgat a szürke virradat páráiban, se ereje, se veleje. De pár pillanat, és Ulrik már göcög is fenn az ülésen, vonul ki a kiserdőbe. Hajagos már várhatja kint, a dűlő púpja mögött, a töltés tövében, ahol minden rög csúszik, mint a dagadt sár. Ma ugyan disznóölésre gondolt, de aztán úgy döntött, jobb mielőbb begyűjteni a fát. Február elejét járjuk, még bármely pillanatban megvastagodhat a tél.

Marjuka a küszöbre lép, szeme pirosra gyúl a traktor vörös farlámpáitól. Nem messze néz, hiszen minden elevenség közel van, mindent megfoghat tíz körömmel, mindent lát szabad szemmel. Ulrik lassan összeolvad a szürke határ szérűivel, a hájas felhőkkel, és végül lesüllyed a horizonton. Az úton lassan leülepszik a felkavart por, minden csendes, mint a bükkfaláng. De aztán hirtelen éleset dörren a hegyhát. Igen, nyilván a rókák, gondolja. Elkanászodtak. Éjjel már be-betörnek a szárnyasokhoz, kirágják a kerítés alját, reggel csupa toll és cafat az udvar. Marjuka belehajol a levegőbe, fülel, leskel, fülel. Igazi vész ez, ez a rókajárás. Aztán sarkon fordul, bependerül apósa szobájába, felnoszogatja álmából, megmossa az arcát, kezét. Átbújtatja fejét a pulóveren, felrántja a cipzárt. A nadrágot hevesen ráncigálva gyömöszöli rá a lábára, megfésüli, majd visszaöleli a dermedt testet a tolószékbe. Az öreg tejeskávét kap, beaprított kenyérhéjjal. Úgy majszol, mintha legelne. Keze hátát kék erek vonják hálóba, reszketve emeli szájához a bögrét. Fogat nem hord, mert az nyomja a fogínyt. Ül, bambul, mintha szégyellné, hogy nem kapott egész kenyeret.  Marjuka  beleváj  a  macskaasztalon  heverő  újságba, olvas, ropogtatja a papírt. – Meghalt Kalkán. Tizenkettes évjárat. Felpillant, apósára néz, többet gondol, mint a csönd mutatja. Hátrébb gurigatja a tolószéket, a tisztaszobába, a függöny mellé. A növendékerdő nem esik messze a háztól, jó tíz perc. A traktor állig érő hátsó kereke mély fodros kínai falat váj a sárba. Ulrik zötykölődik, le-lenéz a szétfröccsenő fűpadkára, nadrágját fel-felemelgeti a kemény műanyag ülésről. Sajgás a gerince táján, apró szúrások, tüzes kis lándzsák. Az erdőbe csak akkor jár ki, ha a földeken már mindent elvégzett. Megteltek a silók, jöhet a rőzse.

Este odatelepszik majd a cseréppadra, a meleg kő jobb orvoslat, mint bármi más patika. A  téglamaradékból  és  kavicstörmelékből  egybesulykolt rámpa  közepén  állítja  le  a  gépet.  Lekászálódik,  Hajagos  már várja. – Merre kezdjük? – Erre közelebb, arra hamarabb. – szól Hajagos. – Előbb a földi aprót, ami lent van. – Beröffenti a fűrészt, feltűzi fülére a hangtompító kettős bőrleffentyűt. Hirtelen hatalmasat rokkan a fatörzsek közt megszorult homály, puffanásra, döndülésre,  csattanásra,  páfrányhersegésre  hasad  az  erdő.

Karcolnak és csípnek a csenevész gallyak, nem hajlandók kitérni az útból. Görbülettől görbületig hajlik a két férfi, bakancsuk cuppog a nyirkos, mohás avarban. Pókháló ragad a száj szögletébe, ezer  szilánk  marja  a  bekecset,  csak  egy  parasztlépés  a  pokol.

Ellenséges életre támad a rengeteg, bajos kézhez kapni. Fáradsággal,  akadva-rúgva  fúródnak  előre,  két  emberforma  puska. Páfrány megring, csalánfolt hullámlik, lapulevelek tölcséreiből porraj  hussan  derékmagasságig.  Nehéz  lehajolni  a  letört,  holt ágakig, mert felül, a harc magasában elszánt karmocskákkal kapdosnak arcba a csintalan gallyvégek. Ulrik azonban rúgtat, vág előre. Él és uralkodik az erdő, megköti a két férfit, két rabot. De mégis, egész köteg rőzse gyűlik, Ulrik már kötözi is egy kemény dróttal.  Balkézt,  jobbkézt  odvas  törzsek  bólonganak,  legalább négy-öt éve leapadt csúcsukról a lomb. Körkörös sötétbarna üregeik kráterében puha mohacsonkok hallgatnak. Másutt, a derengő légtárnák mélyén büszke tűlevelek feszítenek, majd megvész az  ember  a  tömény  gyantaszagban.  Ulrik  megy.  Megy,  hajol, megy. Ráncba szedik egymást az erdővel. Megsajdul a dereka, megtorpan. Leteszi a földre a fűrészt, kettőt szusszan. Nem téved hang ide se házból, se országútról. Magasra kúszva reng a köd.

Tizenegy. Mintha megkondulna Marjuka harangja. Erdő és porta közt ez a vézna jel a köldökzsinór, egyszer s mindenkorra. Marjuka, ha főz, kongatva füstjelet küld a férfinak. Ha ráéhezett, jöhet enni, melegedni. Ulrik éppen ilyenkor dől a munkának, – ilyenkor végre kinő a sárból, sír és nevet. Úgy vág járatot az aljban, hogy csak úgy peng a sűrű. Szereti az adakozó, vesszőt termő, hajhullató fatörzseket, a hangtalan televényt, amely  se nem hangtalan, se nem üres. Lombok pereme reszket, izmos testek sóhajtoznak, szüntelen perceg a növénytakaró. A fűrész nyugtalanul, sietve nyesi ketté a göcsörtös, korhadt tövet, s a nyírás előtt még rikolt egy haragosat. Körben a többiek haptákban, ingó koronával, ki tudja, miféle felhőkbe kapaszkodó tetődísszel.

Ulrik kijön a fák közül, megballag vagy száz métert, a domboldal pereméig. Átpillant az udvarba. Marjuka tűzhelye fölött izgága, baljós füstoszlop tűz a magasba. Mindennek végét és kezdetét jelzi, elemi erővel lövell a semminek. De mi ez? Sárga, csavaros gomolygás, és alatta sercegés, sistergés, ropogás. A kémény fulladozva lökdösi a szabadba forgó, könnyű anyagát, kék-fekete füsthurkáit. Krákogva kibújik egy fehér kis bojt a fekete lyukból, majd kígyózva elszövődik a vaskos főoszlop árnyékában. Ulrik csörtető paták zúgását hallja a háta mögött, a fák másvilágában. Aztán egyetlen dörrenés megint. Vagy egy sírós kerék, egy kocsi kerekének reccsenése? Milyen kocsi nyikordul így? Lehet, nem is puska hangja ez, hanem szekerce csattanása. Ki tudna különbséget tenni manapság egy rándítás, egy gonosz dörrenés és egy megváltó puffanás között?

Jövök, hamarosan. Haza kell ugranom. – Ulrik felpattan a kemény tányérülésre, és már robog is haza, az elholt kondulás és a füstök fészkei felé. Bármi történik, oda kell nézni, röppen át valami gyanú a homloka mögött. Minden aggodalom megéri a futást. Mindjárt tizenkettő. Más is van nálunk, nemcsak gonoszság, gondolja még.

Nullára feszíti orrlyukait. A szél fanyar illatot sodor: mintha bélsár tüskés hullámait szúrná orrába. Savanyú szag, ravatalszag csap ki Ulrik kucsmája alól. Szemhéja megnyirkosodik, hajtöve csurom víz. Megáll, leszáll, odalép egy fa tövéhez. Szemtől szemben áll a kéreggel, úgy tűnik, mintha beszélgetne vele. Mustrálja, közelről veszi szemügyre a héj rücskös vájatait, a parányi rovarok nyüzsgését a nyirkos felület domborzatán. Csurgás hallszik a gyökerek felől, habos csörgőpatak ömlik egy darabig, majd beivódik a süppedt talajba. Újra nyeregbe száll, már kanyarodik is be az esőhólyagos udvar keréknyomaiba. Nem is néz a ház sárga szögeire, a hallatlan füstök forrása felé. Majdnem vakon ér földet, olyan óvatosan halad. Mintha valaki messziről számlálná a lépteit. Az udvar közepén néhány szál deszka, rögtönzött palló vezet a bejárati ajtó felé. Mióta együtt élnek, tizenhárom éve, nem volt itt szükség száraz gyalogútra. A tyúkok ércesen kaparják torkukat. A kakas vérmes tarajjal figyel, egy éber, tollas mirigy. A jószág hátul az istállóban horkan, dobbant, egyet, és még kettőt. Ulrik csak pár métert úszik, de egy örökkévalóság, egy egész tejút minden egyes lépte. Mit tudná, mitől tartson? Csak ez a hegyes csend, ez szokatlan, se vége, se hossza. Végre!

Belép. Az előszobában mindhármuk kabátja ott lóg a rácsos fogason, a cipők, bakancsok, halinák katonás rendben sorakoznak, még csak nem is feleselnek egymással. Marjuka sötét rózsamintás kendője is fenn szunnyad a polcon, petyhüdten, egy összegyűrt, fakó medúza. És beljebb? Ulrik semmit se lát. Üres a tisztaszoba, a konyha, mindegyik mellékhelyiség. Az asszony pénztárcája az asztalon, a tűzhelyen lobog a lé, az ablakok bepárásodtak, és úgy fest, uratlan, senkiföldje az egész ház. És a tolószék? Ulrik kioldalog az udvarra, talán friss levegőért, talán szellőért, életért. Ha legalább látna egy darabot szeretteiből. De semmi. Se élő, se holt, se test, se lélek, se ember, se állat nem kerül szeme elé. Semmi, aminek arca van. Botolna egy furcsa jelbe legalább, egy elszakadt szövetcafatba, egy kitört széklábba, egy megráncigált viaszterítőbe, egy ferdén álldigáló papucsba. De semmi.

Ulrik az istállók fele támolyog, ott is keres valamit. Ló, tehén, a két hízó, apraja-nagyja: mind nyugodt, eleven. A ló épp most vizel, forró sárga nyirokkal önti el a szalmát. Minden jó, minden jó… A férfi megszédül, leül egy bakra az istálló sarkában. Úgy érzi, egy gödörben pihen. Meggyúrogatja a combját, meggyűrögeti a homlokát, megdörzsöli a szemét, gödrébe dörgöli. Belélegzi, tüdejére szívja az istálló meleg légáramait. Kinéz a ház bejárata felé. A hízó röffent egyet, csámcsog, habos szájjal ropogtat, mintha porcogót őrölne fogai között. Aztán gyerünk! A tolószék is eltűnt, mint a kámfor. Egyszer régebben látta, jut eszébe, apja nélkül. Ember híján, üresen olyan volt, mint egy lábáról ledőlt, haldokló paripa. Marjuka felnyalábolta, átkanalazta az ágyba az öreget. De akkor, akkor csak szerelték a széket. Megrepedt egy csapágy a kerékagyban, azt cserélte ki a szófukar szerelő.

Az asztalon újság, mellette Marjuka szemüvege. Meghalt Kalkán. Tizenkettes évjárat, olvassa Ulrik. Apja maszatos bögréje ott áll az asztal peremén, mellette sajthéj, kenyérmorzsák, a reggeli csatatér. Minden jó, minden jó… De a jóság és az örök áldozat még mindig két külön cselekedet. Marjukáról gondolja ezt? Vagy az apjáról? Ijedelmet emészt magában, miközben egyiket se látja.

Halló, kérem, eltűnt az apám és a feleségem!, a végén már kiabálja. Kiabálná, de szájpadlásához ragad a nyelve. Ha most nem találom meg őket, akkor soha többé. Gondolkodik, nem tágít, gondolkodik, megtorpan. Az isten még a kígyót is őrizze meg ilyen dermedéstől. A kopott, roggyant kredencnek nincs füle, a lobogó levesnek az izzó tűzhelyen nincs füle, az asztalon ácsorgó fületlen bögrének nincs hallomása. Ulrik forog, kerek tóban a víz.

Marjuka bátyja járt itt talán? Itt lakik a harmadik faluban. Átjött megint, hogy haragudjon? Ellenezte, majdnem megakadályozta annak idején a házasságot. Az apja? Ő is dohogott a nyelve alján. Ő itt született, itt élt, itt öregszik. Marjuka csípte a szeme szőrét, de úgy vélte, jobb némán tanyázni a menyekkel, jobb lanyha bizalommal összenőni. Szétnőni a fiataloktól, azt nem minden szülő tud.Ápolhatod majd azt a rokkantat, meglásd, nem a te részed az a férfi, morgott Marjuka bátyja, minden szava olyan volt, mint egy csavart kuglidobás. Azt is sercegte már foga közül: mi értelme a hosszú életnek?...

Marjuka bátyja nem szenvedte Ulrikot. Sátoros ünnepeken, hébe-hóba átjött, de akkor is úgy berzenkedett, még vasárnapi kedvében is, mint egy pikkelyes állat. – Na, ugye mondtam. Csak csináld, míg meg nem fogysz, mint a hold. – Nem bujtogatta Marjukát, de egész ottléte alatt sarkosan ide-odázott. Egyet pillantott, azt üzente szeme a húgának: tápászkodj fel, nem látod? négy lábon jársz.

Ő járt itt talán?

Vagy Marjuka oldott kereket az apjával együtt? Elment, hogy másra találjon, máshol éljen, másnak szolgáljon ezután? Hangos szó  nem  esett  itt,  vagy  alig  esett  a  közelmúltban.  Viszály? Viszontagság? Az mindenkinek kijut. Marjuka mondta néha, neki töménytelen útja van. Panaszolta, nem bírja már ezt a dombot sokáig. De menni nem ment soha az udvarnál tovább. Úgy szeretné, mondta egyszer, hogy senki ne legyen a házban. Csak az ölelés, az ápolás, az etetés, a szenvedés hűlt helye, úgy, ahogy egy hosszas némaságban töltött élet után megmarad.

Hallón kívül nem jutott más eszébe. Mit mondhatna a rendőrségnek? Majd később, most nincs értékem, gondolta. De idő nincs, jelenteni kell, ha nem ismer fel mást, csak valami förtelmeset. Már jó ideje semmi nem változik, gondolta. Csak több lett az ember, a régi vétkek mellé újak sorakoztak, igaziak,            megújulók vagy lidércesek. De a sajgás, amellyel a test felel értük, az ártatlanság szúrása volt. És ártatlan is marad az időtlen rovátkák és lajstromok szerint. Mi mindent nem gondol most, hogy senki sincs itt azok közül, akik ezen a helyen éltek. Akik soha nem hagyták el az udvart, évek óta nem jártak a kerítésen kívül.

Hirtelen ajtó csapódik. Hajagos jön, kissé oldalazva, mint akit már többször megrezzentettek a kutyák. – Bejöttem, valami ingerelt. – Úgy mondja ezt, mintha bocsánatot kérne. Kalapját le se veszi, hiszen csak benéz, már megy is. – Gyere csak, gyere már. – A másik vakon pillog. – Nem érted?, gyere már, odaki. Föl nem foghatom…

Ulrik előbb habozik, feláll, leül, a tűzhelyen megigazítja a hatalmas hengeres lábost. – Na, ez kész, azt hiszem. Mit mondasz? Megyek, megyek… – Még a kondérra gondol, de már emelkedik. Nem elég találékony, hogy tüzetesen dicsérni tudja a lebbencslevest. – Gyere, mutatok valamit kint. – suttogja Hajagos.

Ulrik felnéz, nyel egyet, kidagad az ádámcsutkája. Felállna, de kissé visszaroskad. Eszébe jut, nem, nem is hallotta a tizenegyes harangot ma, nem úgy szólt, mint szokta, csak úgy keresztülfutott a teknős, kusza bokrokat rengető dombokon és elbújt valahol az erdő másik szélén. De a füstök, a füstök nemcsak szálltak, szálltak, hanem befúródtak a csupaláb felhők közé, tarka színeket vedlettek, ördöngös kanyarokat véstek az égre. Jó így most, minden jó. Hajagosnak nem szabad mondani semmit. – Gyere, na, mutatok valamit – unszolja az, most már nem hagyja annyiban, bár fogalma sincs, napsugár vagy kasza jár-e az égen, a délelőtti vastag ködben, a ritka szürkületben, a legkisebb nagy dolgok óráiban.

Aztán mégiscsak kicsalja a kígyót a bőréből. Ulrik feláll, tocsognak is már kinn az udvaron, a palló cuppog, frecskeli a nedvet szerte a kerékvágások teknőibe. Nem bíbelődik most a hiánnyal. Vágódik kifelé, át a portán, ki a kerítésen. Észre se veszi, ahogy ámokban hágnak át az árkon, ki a hátsó udvar mögé, a szemétdomb aljába. Minden lépte egy döfés, számolja is a dereka nyilallásait. Lekopik a vér az arcáról, olyan sárga, sápadt. Hajagos oson és dülöngél a nyomában, alig hallani a meg-megroppanó sárrögök kitüremkedéseiben. Ulrik dereka tüzelni kezd, gyűlnek ereiben a mérgek, savak, úgy érzi. Reng alatta két láb, cibálja a behemót testet, néha úgy tűnik, mindjárt hozzámossa a földhöz. Zsíros sarat, kövér klumpákat vet a martra a csizma talpa. Duhogva, megbokrosodva ring, jobbra-balra dülöngélve szinte begyűrődik bekecse gallérjába a teste. Hideg van, a felhő egy mennyország súlyával nehezedik a földre, körben ördöngösen kéklik a határ.

Disznó-forró idő! A kanyargós, göröngyös út felborzolja hátát, Ulrik úgy véli, mezítláb végez valami kínos vesszőfutást, és közben egyre élesebben nyilall minden: szíve, bele, helyéből kizökkent bordája. A porcogós, hegyes kis kövecsek beleállnak a talpába, csípik a bőrét, szinte a torkáig szúrnak, és végül pici szederjes pontokat szórnak a nyelve hegyére. Balról jobbra dugja a nyelvét, feltapasztja a szájpadlására, hátravonja a torkába. Kívülbelül csatakos, hirtelen megretten még magától is: mintha illára vette volna a dolgot, csak hogy még egy töredék időre kimeneküljön a váratlan délelőtti ínségből.

Már-már ott vannak kint a hátsó fertályon. Hajagos megtorpan, csak ámolyog, mintha kiszúrták volna a nyelvét, olyan merev. Támolyog, dülöng a szél.

Ulrik megtorpan. Megreped fejében a film, rohan, rohan, egyik lelkét a másikba fűzi, másikat a harmadikba, így jönnek sorra évek, évadok, szenvedélyek és ellenszenvek. Semmi álmában ezer lélekkel várja az erdő. Hajagos mutatott már neki halott varjút, döglött kutyát, másnapos dögöt. Akkor, emlékszik, leállította a motort a rámpa közepén, leugrott a nyeregből, követte barátját, aki közben már elöl tepert, bent a sűrűben, messziről látta, úgy vágott át a fák reszkető léghuzatán, mint egy kíméletlen bonckés. Karélyos halinája alatt meg-megsüppedt, rogyadozott a föld.

Emlékezik, hogy még érintetlen maradjon attól, ami épp most történt. Lágy sárpartok és karingós gyökérzet hátán araszol egy fekete fényű vízmosásban, kissé felugrik a magasabb  oldalra, érzi, mindjárt zihálni kezd, szinte futásra fogja a dolgot, mint valami vizsla gyerek. Belemélyed csizmája egy-egy vakondhalomba, járatoktól felpuhított száraz ingoványba, nyirkos pocokjáratba. Fut is, meg dermed is, úgy merészkedik előre, a vágányápoló Hajagos tüzes nyomában, a hegyes vesszőágacskák, dermedt cérnagallyak között. Úgy siet, majd’ lefekszik.

Hajagos már-már a porta túlsó felén jár, a hirtelen kivilágló ködfüggöny fénysugaraiban. Alakjának szálkás körvonala derengve szaggat, hullámlik a fatörzsek homályában. Úgy tűnik, megállt, nézdel, körbejár valami vermet, néma ördögkeringővel, tétova lábbal, hórihorgasan, szinte egy álltó helyében kecmeregve. Ulrik újra megpezsdül, most már nincs messze, úgy sejti, a mutatás helye. Oldalt, szabad füllel is hallja, kisállatok, zizegő rovarok, fürge szitakötők, bágyadt szárnyasok, bogarak, százlábú rügyek zsendülnek, kászálódnak ki fonnyadt odvaikból, embertelen kínnal és reménnyel.

Apja beleborult a tűzbe, Marjuka alatta füstölög, ki tudja, mi történt.

A tolószék felborulva bólong, perceg, mint az ujjam, senki nélkül. Tiszta udvar, rendes ház? Most hamvad el. Úgy tűnik, Marjuka rántotta magára az öreget, együtt perzselődnek. A zsarátnok bágyadt karikákat lök az üveges levegőbe, kojtol a tűz fészke. Ruhákat égettek. Lágy, szürke pernye pamatjai kerengenek a szélben. Az öreg vitte át másvilági lángok közé a feleségét? Csak az tudja, aki már nincs itt. Vagy Marjuka vetett véget a nincstelen, elapadt hétköznapoknak? Elfogytak a napjai? Senki nem törte át a szenvedést, senkihez.

Talán megőrültem, rágja Ulrik. Annyi sár bizsereg benne, annyi vér, és mégis semmi. Hogy az apja rántotta volna a tűzbe a nőt? Véletlen hullottak egyik tűzből a másik tűzbe? Úgy tudta, nem kívánták meg egymást, alig ért bőr a bőrhöz.

Hosszú, egyenetlen téblábolás az élet, és ha véget vetnek is neki, soha nem ér véget. Marjuka öltöztette apust, mosdatta, etette, fésülte, borotválta, nyírta, készítette. Előkészítette minden életre, akár a bibliában. De soha nem illegett, nem lobbant meg a vére. Nincsenek most. Vagy odalapultak a kövekhez, a hullámló avarhoz, a föld holt délibábjaihoz. Marjuka? Soha nem nézett horgasan, nem civakodott, soha nem oldotta el magát a nyugalmas szavaktól. Alig látni testük külön-külön ágazó körvonalát, összemosódnak a semmiben. Lélegzetük nincs, nem elevenen érdeklik egymást. Egy elfüstölődő ölelésben agyonkerüli egyik a másikat.

Megőrülök. Szétszed a látomás.

Itt mélyebb a talaj, elemészt minden holmit. Minden dolgot. Ulrik  hármat  lép,  hátrál,  és  megretten,  hogy  ő  még  ember. Minden foga megvan. Ordítanak   egymásnak a hajszálai, úgy érzi,  megcsendesedik  és  megzajosodik  a  néma  elhiggadásban. Valahogy a ház felé, a világ vége felé puhatol, lódul. Az esze szenved, tüdeje sípolva harangozik, három bordáját döngeti a bánat.

De nem is, semmi dög szomorúság. Ködök tömörülnek, susogás száll az erdő felől. A hűvös orrmagasban felelevenednek a bogarak, vér nélkül, zizzen a zimankó. Csonttá fagynak, mégis élnek a fürtös, száraz fűben a rigók. Mindenki szétszalad, a templomtorony is fehéren moccan, világít, mint egy szemfog. Ulrik beesik az első szobába, megtolul vére az állott, savanykás  parasztmelegben.  Áll  egy  percig,  mintha  helyet  keresne magának a szíve. Odalép a telefonkagylóhoz.

Apám eltűnt, feleségem eltűnt. Kérem… jöjjenek. Kissé  megszédül,  megbódul.  Kotródnia  kell  neki  is.  Érzi, messziről szirének hívogatják, csilingelő aprópoharak. Bárhová megy, most már torkáig ér a tűz. Halkan, ecetesen hebeg:

Itt, a Szabari erdőn. Pacsirta hét.