Benedek Szabolcs

Egyikük azt mondta: Ringo Starr. Erre felkaptam a fejem.

–     Melyik együttesnek is az énekese?

A magasabbik kérdezte ezt. Egyenes szálú, hosszú, fekete haja zászlóként lobogott a keskeny utcában lábra kapott szélben.

–     A Bitlisznek.

Az alacsonyabbik, szőke lány fürtjeibe helyenként rózsaszín tincsek keveredtek. Kiejtéséből arra következtettem, hogy még nagyon az elején lehet az angol nyelv tanulásának – az is lehet, hogy tudása csupán az internetre és a popslágerek címeire korlátozódik. Vagy pedig gúnyolódott.

–     De hát nem halt meg?

–     Miért halt volna meg?

–     Mert lelőtték.

–     Ezek szerint nem.

Néhány pillanatig némán tanulmányozták a koncertplakátot, majd jött a troli, és fölszálltak.

Igyekeztem úgy ülni, hogy – ha nem is szemből, de oldalról – rájuk lássak.

Eleinte lopva, később leplezetlenebbül figyeltem őket. Jó volt rájuk nézni. Talán az volt a legszebb benne, hogy a leghaloványabb bűntudatot sem éreztem amiatt, hogy két tinit stírölök. Miért is kellett volna bűntudatomnak lennie? Helyesek voltak, szépek, bájosak, aranyosak. A troli ide-oda bucskázott a macskaköveken, zörgött, csattogott, úgyhogy semmit nem hallottam abból, amit beszéltek. De ez egy cseppet sem zavart. Hál’istennek se a motor zúgása, se a roszszul illeszkedő beltéri egységek rezonanciája nem bírta elnyomni kacagásukat.

Néztem őket, és az járt a fejemben, hogy íme, ez a két ifjú hölgy a tavaszt, a vidámságot, a fiatalság örömét hozta el, előbb a kutyaszaros utcára, most meg az ütött-kopott, színét vesztett műbőr ülések és a nyikorgó fogantyúk közé. Ahogy erre gondoltam, már is nem haragudtam a nyugdíjas korú asszonyra, aki közvetlenül a lányok mögött ült, és minden egyes nevető hang után átható, bosszús pillantásokat vetett rájuk. Ellenkezőleg: örültem, hogy ezek szerint mégse vagyok annyira öreg – engem még nem bosszantanak, hanem feldobnak a tinédzserek.

Lelkiismeret-furdalásom is támadt, amiért magamban leszóltam a rózsaszín-szőke fürtös angol kiejtését. Lehet, hogy nem tudják

–     vagy nem akarják tudni –, hogyan kell szabatosan ejteni azt, hogy Beatles, és hogy melyik tagját lőtték le az együttesnek, ám nem vitás, hogy aki rájuk néz, rögvest az eljövendő szép tavaszi napok előhírnökének érezheti az előbb még elviselhetetlennek tűnő, szeszélyesen kanyargó szelet.

(Jó, nem mindenki, a bosszús, nyugdíjas korú hölgy például kivételt jelent. De ez már legyen az ő baja.)

Ugyanott szálltak le, ahol mi: a metróállomásnál. Kicsit lassabban mentünk, így utolértek, sőt le is hagytak bennünket. Egymásba karolva lépdeltek előttünk. A gimnazista lányok magabiztosságával ringatták csípőjüket.

Az aluljáróban szem elől veszítettem őket. A metrónál találkoztunk megint.  Leültünk a  piros műanyag  székekre,  és kisvártatva megint meghallottam a gyöngyöző kacagást. Nem tudom, mikor és honnét keveredtek oda – egyszer csak ott ültek a hátunk mögött. Az ellenkező irányba tartó metrót várták.

Most viszont tisztán értettem, hogy miről beszélnek.

–     S akkor megkérdezte tőlem, hogy akarok-e smárolni – így a fekete hajú.

–     Na és te? – így a rózsaszín tincses szőke.

–     Mondtam neki, hogy előbb hozzon piát.

Ismét nevettek.

–     Hozott?

–     Naná! Kettővel is. Az egyiket saját magának. De azt is elszedtem  tőle.  Megmondtam  neki,  hogy  tőlem  bármikor  dughatunk, viszont ha smárolni akar, ahhoz le kell itatnia. Berobogott a metrónk, kézen fogtam a lányaimat, fölszálltunk. Miután becsukódtak az ajtók, még egyszer visszanéztem a két tinire. Akkor is éppen nevettek valamin. Leültem a lányaim mellé. A kisebbik kiejtette a kezéből a Barbie babát. Fölvettem, lesöpörtem, visszaadtam neki.

Nagyon erősen arra akartam gondolni, hogy visszavonhatatlanul itt a tavasz.