Tarján Tamás
(töredékek töredéke)

Érdekes, szokatlan műfajú könyvet forgatok: Gál Mihály „a nemzet lelkiismeretének” című katalógusát, mely Németh László író könyvtárának dedikált köteteiről (mintegy nyolcszáz darabról) nyújt szakszerű leírást és némi szöveges tájékoztatást. (A Gondolat 2012-es kiadványát másutt nagyobb lélegzetű recenzióban igyekszem bemutatni az olvasóknak.) A tételeit a szerzők ábécérendje mentén (sajnos azonban sorszámozás nélkül, azaz a hivatkozást megnehezítve) közlő munka B betűs regiszterrészében váratlan információra bukkanok. Író, műfordító,  kiadói  szerkesztő  nagybátyám,  Bor  Ambrus  1962-ben Világfutók című első regényét – második megjelent könyvét – e bejegyzéssel ellátva postázta: „Németh László úrnak, mély tisztelete jeléül – Borambrus”. Aláírása valóban összefonta a vezetékés keresztnevet; Gál a közlésben a hasonló írásképi jegyek megőrzésére is ügyel. Apai  onkelommal  folytatott  beszélgetéseink  alkalmával sok művészeti, irodalmi kérdés szóba került. Egyetemi felvételem (1968) előtt és sokáig utána is kettőnk – nem sűrű, de annál vehemensebb – diskurzusai jelentős hatást gyakoroltak rám.

Sokat tanultam tőle (leginkább a magyar nyelv óvó megbecsülése és a stílusigényesség terén), tágította szemhatáromat, kiélezte és nem korlátozta vitakedvemet. Legelső nyomtatásban megjelent írásomat is ő rendelte meg az akkori könyvszakmai lap, a Könyvtájékoztató szerkesztőjeként. Igaz, ami igaz, ez fal duma volt. Veszettül szidtam a lektűröket, mert a szerkesztőnek épp ilyen véleményre (is) szüksége mutatkozott „egy olvasótól”. (Érdekes és keserű tény, hogy a Könyvtájékoztatóból Könyvvilággá átkeresztelt lap utolsó szerkesztője, mintegy nagybátyám kései örökében, én voltam. 1995-ben elfogyott a támogatottság a lap mögül.)

Élőszóban soha semmi tanújelét nem észleltem, hogy Bor Ambrus Némethet fokozottan méltányolná. Nagy Lajos volt a mintaképe – ha volt egyáltalán mintaképe. Pontosabban „Nagy Lajos sötét szájzugai”, „Kassák faragott bíróarca”, „Baudelaire keserű arca”, „Brecht szerzetesfeje és munkaruhája” lebegett a szeme előtt, amikor saját prózájának szerkezetét, irányát és hangvételét eltervezte, majd folytonosan komprimálta. Váratlan tehát a Világfutók-tétel. A könyvküldés mögött a tisztelet helyett vagy mellett inkább azt a tényt kell sejtenem, hogy az 1921-ben született Bor Ambrus már ifjúkorában, Gödöllőn megismerhette futólag a felesége révén köztudottan gödöllői kötődésű Némethet. Egyébként, mint olvassuk, a Világfutókba valamikor dr. Lakatos Istvánnak (Németh László vejének, életműve – s alkalmanként a dedikációi – áldozatos filológusának) ex librise került. Németh talán továbbajándékozta a könyvet, vagy Lakatos valamely okból a birtokában szerette volna tudni, s ezt a tulajdonló könyvjeggyel regisztrálta is.

„a nemzet lelkiismeretének” címet viselő katalógusból kitűnik, hogy Veres Péter 1940 és 1969 között tizennégy könyvét dedikálta írótársának, barátjának, a kezdeti idők formálisudvarias bejegyzései után mind részletesebb, párbeszédet kezdeményező ajánlásokkal. Amit jómagam Veres Péterről tudok, annak kisebb részét néprajzos tanulmányaim során szedegettem fel, a javát viszont Ördögh Szilveszternek köszönhetem. Alig melegedtünk össze budapesti bölcsészkari évfolyamtársként – ő magyar–francia szakra járt, én eleinte magyarorosz–néprajzra, azután a középsőt elhagytam –, már Eötvöskollégiumi szobájában is kedvenc írójáról (szakdolgozatának későbbi  tárgyáról),  Veres  Péterről  beszélt  legszívesebben.

Amennyire visszaemlékszem, leggyakrabban későbbi felesége, Ördögh Csilla, valamint a baráti körből Szegvári Menyhért, Szegvári Katalin, Nógrádi Gábor, Vizi E. Szilveszter, Ádám Veronika, Aranyi Krisztina, Ránki Júlia volt részese e „szemináriumoknak”, melyek során ettünk-ittunk is, ami éppen akadt (akkor tanultam meg Csillától, mi is a majonéz – nálunk otthon soha semmilyen formában nem került az asztalra). Szilveszter nem tartozott a hittérítő, pasztoráló író-igehirdetők közé, de kőkeményen védte és igencsak hosszan fejtegette igazát az akkor még élő, publikáló Veres Péter életművét illetően. Sosem hangoskodott, ám mindig erős nyomatékokat téve, választékosan, a lényeget hangsúlyozva-ismételve beszélt, miközben rendületlenül szívta hol egész, hol félbe tört cigarettáit. Karakteresen, rajtaütésszerű felkacagásokkal szőtte mondandóját. Veressel kapcsolatos meditációinak többször fültanúja, esetleg

– például vidéki felolvasóutat követő, hajnalig tartó éjszakai dünnyögés során – egyetlen hallgatója lehettem (az író 1970. április 16-án – Váci Mihály halálával egy napon – bekövetkezett távozása után kevéssel is).

Bennem nem dereng fel, hogy Bor Ambrus és Ördögh Szilveszter megismerkedésében részem lett volna, bár mindkettejüknek lelkesen beszéltem a másikról. Gondolom, inkább a Magvető Kiadó tájékán eshetett meg első találkozásuk, amely előbb nagybátyámnak, majd barátomnak is hosszú ideig munkahelye lett. Egyiküket sem lehetett könnyű természetűnek nevezni, mégis jól megfértek egymással és általában a feletteseikkel, kollégáikkal is. Bor Ambrust ebben szarkasztikus humora és a benne élő pátoszt leplezni igyekvő, cinikusnak tetsző spleenje segítette, Szilvesztert pedig töprengő idealizmusa és szinte minden figyelemre méltó jelenség, esemény iránti nyitottsága.

Amikor Bor Ambrus nyugdíjas éveit pergetve a Tekintet szerkesztőségébe került, először csodálkoztam: a főszerkesztő ennyire más beállítódású, egy emberöltővel idősebb volt munkatársában találja meg emberét?! A szegedi parasztivadék a Gödöllőhöz kötődő polgárszármazékban? A francia kultúra elkötelezettje egy megszállott németesben? A baloldalhoz (az MSzP-hez) húzó fiatalabb a mérsékelt jobb (az MDF) felé tájékozódó tapasztaltabb író-céhtársban? A figuráit nemegyszer szegedi tájszólással beszéltető epikus a városi nyelv racionalistájában, aki legszívesebben úgy írt volna prózát, mint Pilinszky verset?

Lassan ráébredtem: mindkettejük szenvedélyes dohányzását nem is számítva több bennük a közös, mint az elválasztó. Például a sajátos aszketizmus. Öltözködésben csak a makulátlanság igénye mozgatta őket. Egy ruhadarabbal sem hivalkodtak, hordták az ismerőssé–kényelmessé nyűtt kordnadrágot, pulóvert, zakót, a kortalanná varázsoló lezser kockás inget. Két-három jó pohár italt, alkalmi finom falatokat nem vetettek meg, de tudták a mértéket (ezért vagy azért tanácsos volt vigyázniuk az egészségükre). S működtek a mélyebb rokonulások. Az Istenről – a személyes Istenről – való gondolkodás örök kételyei, lelki szomjai. Az írástudó aggályos felelőssége. A szöveg akkurátus gondozása, legyen az más tollvonása vagy saját alkotás. (Ahogy Bor Ambrus sziszegve mondta: Öregem, Tandori hosszú oldalakat képes gépelni egyetlen melléütés nélkül! Láttam! És minden hosszú ékezetet behúz! Ez a mérce! – S ahogy Szilveszter a negyedrét tépett, egyszer már felhasznált vázlatlapocskák tiszta oldalára írta gondosan vezetett mondatait! Egy időben az ő hatására én sem tudtam másképp cédulázni, csakis olyan levelezőlapnyi papírra, amelynek egyik felén már feketéllett betű. Patyolat cetli szóba se jöhetett. Ez a gyakorlat Szilveszternél sem csupán takarékosságból fakadt, ahogy azt néha csipkelődve az orra alá dörgöltük. A színtiszta, betű nélküli lap kevésbé generált íráslendületet.)

Egyszer talán el is hangzott a Szentháromság téri szerkesztőségben a szójáték: azzal, hogy munkatársak lettek, a Tekintetnél két különböző írói tekintet, két értékítélet egymást keresztezve találkozik össze. Mindketten szerették valamennyi szerkesztőségi és szerkesztőbizottsági szövetségesüket. Így érzékeltem. Ambrus ugyan meg nem állta, hogy mindenkiről mondjon rosszat is, de nála a dicséret csak ezzel az uszállyal vált hitelessé. Ördögh pedig szívesen morfondírozott, X vagy Y miként lehetne jobb, még jobb. Egyszer egy generációs körképben, monogrammal jelölten, nekem is alaposan megüzente. Juhász Ferencet mély ragaszkodással szerette és becsülte nagyra, ám megesett, hogy az ő költeményeit is elemzőn kritizálta, például hazafelé-úton, gépkocsivezetés közben. Átkozottul jól és gyorsan vezetett, ami nagybátyámról nem volt elmondható. Hajdani új lakásom új könyvespolcait az övéi mintájára ő csináltatta, segített a hazaszállításban, és úgy behajtott az egyirányú utcába, persze ellenkezőleg, mint a pinty. Alig úsztuk meg, könyvespolcostul.

A Németh-könyvtár említett katalógusa mellett a Forrás című kecskeméti folyóirat szokás szerint remek nyári kettős száma a minapi olvasmányom. Huszonhárom interjú az ezerkilencszázhetvenes, ezerkilencszáznyolcvanas évek Kecskemétjének szellemi mindennapjairól, a helyi kultúra intézményeinek társadalmi-politikai befolyásoltságáról, a befogadó város lelkéről. Érdekel, közelről érint a beszélgetés-sorozat, már csak azért is, mert a nyolcvanas évek legelején egy esztendőn át másodállású dramaturgként szolgáltam a Katona József Színházban. Sajnálom, hogy a Kriskó János, Rigó Róbert és Sági Norberta által faggatott emlékezők közül nem kevesen hiányoznak, akik pedig illetékesek lennének a tanúságtételre. Nem vállalták vagy nem volt módjuk vállalni az interjút, sőt esetleg válasz nélkül hagyták a felkérést.

Az én igazi kecskeméti kapcsolatomat nem az 1980–1981es színházi évad képezte, hanem egy korábbi ködkép, melyet néhányan buzgón építgettünk egyetemi diplománk megszerzése táján. 1973-ban többünket szorongattak elhelyezkedési gondok, bár – mondhatni – valamennyien szerencsésen keveredtünk  ki  a  távlattalanságból.  De  munkált  bennünk,  szűkebb baráti körben, a remény: esetleg együtt maradhatunk. Hol másutt, természetesen csupán egy vidéki városban. Ördögh Szilveszter és főként Probstner János volt az ötletgazda: telepedjünk le hatan-nyolcan Kecskeméten! Kulturált megyeszékhely, Katona József és Kodály Zoltán városa – rohanjuk le egy intellektuális attakkal! Mintha az olyan könnyen ment volna.

A képzőművész Probstner nem hagyta annyiban. Meg is alapította (1976) a Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdiót. A néprajzszakot Jánoshoz hasonlóan látogató, de – más szakterület valamelyest ugyancsak idősebb és már sikeres képviselőjeként – kissé „kültagnak” számító Moldován Domokos szintén megtalálta az utat a hírös városhoz: odaajándékozta naiv művészeti gyűjteményét. Mi inkább csak a saját levünkben főttünk. (A Forrás mostani nyilatkozóinak egyike, fiatalabb cimboránk, Pintér Lajos talán emlékszik erre. Ő azután maga is Kecskemétre került, s némi huzavonát követően, máig tartóan, a helybeli folyóirathoz.)

Röviden: minden agresszivitás nélküli tervünk – szellemi térfoglalásunk illúziója – azon nyugodott, hogy csapatunk Kecskemét összes kulturális műhelyének javára lehet. Hiszen rendelkezünk a már megnevezett, harmincas évei legelején járó kitűnő keramikussal, Probstnerrel és a vele egyidős filmalkotóval, Moldovánnal, akik mellé tekintélyével felnőtt az 1974-ben huszonhat éves, már József Attila-díjas Ördögh Szilveszter. A segéderők pedig: a költő, művészetszervező, all round ötletember Nógrádi Gábor, a színésznek elsőrangú, rendezőként is készülődő Szegvári Menyhért, a néprajzos Ördögh Csilla. Magam nem annyira ugyancsak muzeológusi diplomás néprajzosként, inkább irodalmárként, irodalomtörténész-kritikusként jöhettem számításba. Ha szükséges, más terepekről még öt-hat fiatalt mozgósíthattunk.

1975-ben sok estét töltöttünk Ördögh Szilveszterék lakásán. Hazai (szegedi) szalonnát falatoztunk kenyérrel, uborkával, Szilveszterék akkor kedvenc kockajátékát játszottuk megállíthatatlanul, nemegyszer éjszakára is ott ragadtunk, négyenöten keresztben véve birtokba a heverőket. Bőrönddel támasztottuk alá a lábfejünket. Az említettek nem mindegyike fordult meg ott és akkor, jött viszont Szilveszter abban az időben ragaszkodó, nagy brummogó nevetésű írótársa, Ujhelyi János.

Valóban komoly formát sosem öltött a kecskeméti terv. Valószínű, hogy a színház, a múzeum, a lap, a könyvtár, a tanintézmények vezetői nem is fogadták volna kitörő örömmel – bár többekkel álltunk barátságban –, ha seregestül zúdulunk szűkebb pátriájukra. Felmerül, Pintér Lajos szavait olvasva a Forrásban: ahogy ő részben azért vette Kecskemét felé az irányt, hogy „egy házzal közelebb kerüljön” szülőhelyéhez, Csongrádhoz (meg az édesanyjához), úgy Ördögh Szilveszternek is azt súgta a belső hang: megfelezhetné a Budapest-Szeged távolságot, mely a szülői háztól elválasztja. Délibábunkat az érintettek egy része tán már el is felejtette. Annak idején puhatoltam Bor Ambrus véleményét. Tetszett neki a dolog vagabundussága, az elszánás. Egyben világosan és sommásan értésemre adta: ebből nem lehet semmi, mert a társadalomszerveződés nem teszi lehetővé az ilyen típusú, célzatos összeverődést. Igaza lett. Jóval később, 1989 után is inkább csak a színházalakítások terén észleltem hasonlót; sokkal kisebb mértékben művésztelepeknél. Nem vagyok bizonyos abban sem, hogy valóban felkészültek lettünk volna-e a kecskeméti honfoglalásra.

 

Bor Ambrus október 31-én ülte – mindig csinnadratta nélkül – a születésnapját, Ördögh Szilveszter – maga is felhajtás nélkül – október 28-án. Nem tudom, szokásuk volt-e a Tekintet szerkesztőségében, hogy munkatársi körtől övezve csendesen koccintsanak egymás egészségére. Én egymás mellett látom őket.