Ördögh Szilveszter

 2002. április 11-én írom e sorokat. Kívül borús az idő, szürke páradunyha az ég. Különben intermezzo: két választási forduló között. És József Attila 97-ik, apám 82-ik születésnapja. Illyés Gyula novemberben, halottak napján lenne száz éves. Az emlékévet március 21-én nem költők, hanem politikusok nyitották meg ünnepélyesen. Kampányfinis volt.

Én újra, elejétől az utolsó betűig elolvastam a  Puszták népét és az ebéd a kastélybant. Az előbbi 67, az utóbbi kereken 40 esztendeje íródott. Vagyis: A Puszták népét krisztusi korban, 33 évesen, az ebéd a kastélybant két emberöltősen,  60  évesen rótta papírra Illyés. 1935-ben Gömbös Gyula, 1962-ben Kádár János volt a miniszterelnök. A két mű 1970-ben, az életműsorozatban, egy kötetben jelent meg Borsos Miklós rajzaival az Illés Endre igazgatta egykori Szépirodalmi Könyvkiadónál.

Ma már mindenki néhai: előbb Gömbös, utána József Attila, majd Borsos, Illyés, Illés, Kádár és 1997-ben apám is meghalt. A két történelmi vallomás azonban, ahogyan most évtizedek múltán ismét elolvastam, él. Ahogyan hordalékos időkben felszín alatt a hajszálgyökerek.

 *

Azt írtam: történelmi vallomás. Nem tudom, pontos-e így. Illyés nem jelzett műfaji meghatározást, pedig általában szokott („esszéregény” – Kháron ladikján; „regény” – Kora tavasz, Hunok Párizsban, Beatrice apródjai; „Visszaemlékezések, rajzok” – mint a darvak; „tragédia három fölvonásban” – tiszták; „tragédia tréfában elbeszélve” – Bölcsek a fán; „Hősi komédia két részben” – Bál a pusztán; „dráma hat képben” – az ünnepelt). Ami bizonyosnak tűnik: nem klasszikus szociográfia sem ez, sem az, pedig szigorú társadalomrajz; nem önéletrajzi fejlődésregény, pedig át van szőve gyónásosan őszinte emlékekkel; nem általánosító szándékú széppróza, pedig naturálisan részletezett valóságfestmény; nem történelmi olvasókönyv, pedig ott lüktet bennük a tanítói intelem ritmusa; nem kordokumentum, pedig fölmarkolt  sűrítménye.  Látleletköltészet,  tanúvallomás…

Számomra a Puszták népe azt sommázza: nincsen ország, nincsen nemzet. S hogy összetett, halmazatos történelmi bűn, hogy nem volt, hogy nem teremtődött meg ezer év alatt. Az ebéd a kastélyban pedig azt sommázza: talán leszlehet haza, s ha az lesz, lesz ország is, nemzet is. Ez az ítélet aligha fellebbezhető, mivel a mentőkörülményeket maga Illyés sorolja, árnyalandó a felelősséget, szelídítendő saját esetleges indulatát, megérteni akarva a csak megérthetőt, de elfogadhatatlant. Illyés nem többet és nem kevesebbet állít: az ezer éves, szereplőit és hatalmi érdekképviselőit tekintve változó, de a lényegét tekintve göcsörtösen változatlan feudalizmus Dózsástul, Rákóczistul, 1848-as, 1918-as (és 1945-ös, 1956-os) forradalmastul és szabadságharcostul szívósan túlélt minden külső és belső katasztrófát, ráidomult a tájra, beleivódott a lelkekbe. Akkor és úgy is, ha megtartó  tenyészetében  –  akár  „fönt”,  akár  „közbül”,  akár

„legalul” – őrizte és továbbadta az egymásrautaltság egyenlőségi értékeit, az ismeretek foszladozva gyarapodó,  önérzetet adó tudását, a megmaradás alkalmazkodó törvényeit, valami jelszózhatatlan bizodalmat a megtapasztaltan kétséges jövőben. Talán emiatt a konkretizálhatatlan címek is: puszta, nép, ebéd, kastély. Pontos  általánosságok, félreérthetetlen  jelentések - és mégis: szinte semmitmondó egyszerűségek. Pedig helyre, időre, személyre lebontott valóság minden mind a két műben, méghozzá ugyanaz a valóság.

„az első oldal közepén vastag betű hirdeti: szolgálati cselédkönyv. Fölötte két angyal között a magyar címer s egy 30 filléres okmánybélyeg. ezek fölött a sorszám: a 325628, efölött pedig balról a lap tetején: 80/1908., jobbról pedig három sorba tördelve, felerészben nyomtatott, felerészben kézzel írott betűkkel: törvényhatóság: Veszprém; Járás: enying; Község: szilasbalhás. Kiadta: 1908. augusztus hó 25. napján a községi elöljárósághoz. Lelkes mn sjző, erdély dániel bíró. az aláírások között szilasbalhás 1817-ben készült pecsétje. a személyleírás szerint a ’a gazdasági cseléd’ tóth sándor, születési éve: 1857; Vallása r. kat.; családi állapota: nős; állandó lakhelye: szilasbalhás, tóthi p.; termete: közép; arca: gömbölyded; szeme: sárgásbarna; szemöldöke: barna; orra: rendes; szája: rendes; Haja: g. barna, őszes; Fogai: hiányos; szakálla: borotvált; Bajusza: barna, őszes; Különös ismertetőjele: nincs. saját kezű aláírása. XXX.”

Kilencvennégy éve (három emberöltő!) állították ki ezt a cselédkönyvet egy száznegyvenöt éve született honfitársunkról egy száznyolcvanöt évvel ezelőtt készült pecséttel hitelesítve.

Ez az igaz története a magyar történelemnek.

S amit ehhez még az emlékezetbe kell vésni: „aztán a többi vándorló után egyszer csak ő is elment, ha még eddig nem halt meg. a könyve bent maradt az irodában, szégyellte kikérni.”

Egyébként a cselédkönyv – minő jogbiztonság! – idézi az 1907. évi XLV. törvénycikket, amely a gazda és a gazdasági cseléd közötti jogviszonyt szabályozta, de idéz az 1900. évi és az 1902. évi törvényekből is. A szolgálati helyek, idők, valamint a szolgált gazdák neveinek rovata szerint Tóth Sándor egész életében egy helyen szolgált.

Valószínűleg ennek köszönhetően maradt meg az ország. Szembenézés  szeretettel,  illúziótlanul,  nosztalgia  nélkül.

Kegyetlenül és megértőn. Részrehajlás nélkül, mégis elfogadóan. Hiszen Illyés nagyapja bevette magát az erdőkbe 1848-ban, se Kossuth-hoz, se a németekhez nem ment („szedték a katonát akkoriban a magyarok is, a németek is”), mert élni akart, túlélni. Se pandúr nem lett, se betyár. Ügyeskedve, az uraságot – akivel egyáltalán lehetett, összekacsintgatva – megrövidítgette, s így  kapaszkodott-vagyonosodott,  hóttáig  juhásznak  megma-

radva. Mint akinek valahogy vissza kell csalnia valahai – hol volt, hol nem volt – jussát, s mint akinek nincs se nemzete, se országa, se hazája, csak családja.

Az ebéd a kastélyban úgy valóságidézés, ahogyan hangsúlyos példázat. A gróffal borért megy a szerző egy „juhász-genealógiájú” nagybátyjához (mert a gróféknak egy kortynyi sincs, noha ők a vendéglátók), s közben nem magyarul (merthogy a gróf, bár heraldikája szerint szinte ősmagyar nemes és nemzetes, nem tud társalgási szinten magyarul) folyik köztük a töprengő, vetélkedő, érvelő és magyarázó, történelmi vádés védbeszélgetés. Kellő didaxissal. „Ne tréfáljon! ország tehát nincs?”

  • így a gróf. „ismét bocsánatkéréssel kezdem” – válaszol Illyés. – „de amit önökre bíztak, ami önöket indokolta volna, ha csak múltbeli tetteikért is, az nincs. Ön ne tréfáljon. Van egy nép, ami védtelenül, rettenetes  szenvedések  között  úgy-ahogy  megélt,  s  mihelyt  a saját  erejéből  bírta,  megpróbált  nemzet  ”  „s  amihez  nekünk semmi  közünk?”  –  kételkedik  a  gróf.  „azt  hiszem”  –  így  Illyés válasza. Majd nyomatékosít: „elfoglaltak, betöltöttek erőszakkal egy országos helyet, de nem funkciót! Kezdettől fogva idegennek nézték  a  népet,  állatnak:  kizsákmányolandónak.  ahogy  a  gyarmatokon dívik. mint aztán a polgárok is. Közhelyek ezek.”

Persze szóba és sorra kerül sokminden, hogy kivételekkel és árnyalatokkal legyen súlyosabb az ítélet. Hiszen volt példa erényre, értékre, még önfeláldozásra is. De vajon ezek a lelkiismerettől indíttatott, felelősségtől áthatott ellenpéldák végül semmissé tehették-e a mindenkor győzedelmes előjog-maradandóságot, ami bizony szellemi restséget, kirakat-műveltséget, hivalkodásra érdemtelen, mégis máig való hivalkodást jelentett?   „Világnyelveket   tudtunk”   –   vág   vissza   a   gróf. „amennyi a bukmékerirodákban s a Chez Maxim’s különtermeiben kellett” – legyint rá Illyés, franciául.

Mindenesetre abszurd a helyzet. A gróf bonyolult cselédközvetítéssel meghívja a híres írót (akitől vélhetően még nem olvasott) megmaradt falusi „kastélyába”, a nagykonyhába, ahol mindnyájan laknak. Az író épp elmenekülni akar a fővárosi, politikával túlzsúfolt élettől, megbízásra és határidősen a tudós nőket fordítja a majdnem teljesen kisajátított volt pusztai kastély kultúrhodállyá átvedlő egykori nagytermében (a gróf megözvegyült menye is ideköltözött ki, hogy „birtokon belül maradjon”). Vasárnap van, verőfény, 1945, folyik „dózsa pörének újrafölvétele”, magában a falusi kastélyban a Vígoperaés Táncdal-szerzők „értekező-kongresszust” tartanak  épp Melles Gügü  vezetésével,  aki  nemrég  még  a  Nemzeti  Dalszínház „fényeffektus mű-szakértője” volt, majd 1946-tól, tehát az írás cselekményének időpontja után egy évvel, „egy nyugati rádió kommunizmus-feketítési szak műértője” lesz. A konyhalakásban a méltóságos asszonyok főzik az ebédet, s mivel az ildomos, tapogatózóan udvarias társalkodás közben  kiderül,  hogy nincs bor, a gróf és az író elindul a faluba számot vetni múlttal,  jelennel,  jövendővel.  Illyés  a  Nemzeti  Parasztpárt  tagja, nemzetgyűlési képviselő; a gróf másodszori rákérdezése kimondatlanul erre is vonatkozik: „milyen érzés az, egy nemzet tagjának lenni?” Illyés  válassza:  „szántszándékkal  nem  feleltem rá.  Nem  tudom.”  „Nincs  rá  érzéke?  Vagy  szüksége  nincs  rá?”

„Nemzetem nincs még” – mondja Illyés. „Nincs magyar nemzet?” kérdezi a gróf. „még; hiszen említettem.” „a mi hibánkból persze” – mondja a gróf. „mindenesetre abból veszett el.” Mindeközben teríteni kezdenek az otthagyott konyhalakásban. „a hatalmas imazsámoly könyöklőjén a salátásés az eprestál várakozott, a térdeplőjén a vizes kancsó.”

A dolgok bonyolultak és egyszerűek. Hangzatos és kizárólagos érvényű igazság mintha nem lenne, nem lehetne ezen a tájon. Mert hiszen a cselédek is „leképezték” az évezredes feudális  hierarchiát,  védekezésül,  valós  és  talmi  kiváltságul.

„a birtokos a gazdatisztet szidja, az a segédeit, azok az ispánt, az a gazdát, az a cselédeket. azok után már csak a gyerekek következnek meg az ökrök.” És rangi különbséget tettek csikós, juhász, kanász, gulyás között, és kasztosan más volt a kulcsár, a pusztagazda, és más a kisbéres, a gyalogbéres, a szekeres-béres, a csirás, miként más a koldus, a napszámos, az idénymunkás, megint más a faluba kapaszkodott paraszt. Ez maradt számukra esélynek az önérzetre, öntudatra. És a cinkosság: az érdemeletlen vagyonból nem bűn magunknak szerezni – birkát, krumplit, bort. Ez is valóság volt, ahogyan az a másik: „a munka és a szegénység nagy demokráciája egy szempillantás alatt ledöntötte a válaszfalakat”, és a megtartó egymásrautaltság lélegzett köztük. Nemzetes és hazás szólamok nélkül. Ebből vagyunk.

 *

Valóban kitörni innen kegyetlenül nehéz volt, ezer éven át. „az értelmesebbek ösztönösen a szolgai pályákat keresték. amennyire lehetett, kerülték a napszámos életet, ismerték azt már hazulról; hivatali altisztségre, pedellusságra, portási és hasonló hozzájuk illő, alacsonyabb közigazgatási állásra áhítoztak.” Ezt Illyés írta1934-35-ben írta. „ezer esztendő távolából,  /  hátán  kis  batyuval, kilábol / a népségből a nép fia. // Hol lehet altiszt, azt kutatja, / holott a sírt, hol nyugszik atyja, / kellene megbotoznia.” Ezt József Attila 1937-ben. Mindössze hatvanöt éve. Kitörni a szolgaságból csak a szolgaságba lehetett. A nincstelenségből a kuporgatásba. A tűrhetetlenségből  a  tűrésbe.  Mivel  élni  kellett,  valahogy mégis megtartani és továbbadni ezt a hazát, alul, a mélyben. A magasban felhők jártak, viharok, perzselő és tikkasztó nap. S a délibáb csak elámítja a földön gürcölőt.

De  hogyan  keveredhet  ebbe  az  újraolvasásba  és  töprengésbe az apám, túl a föntebb már jelzett, mai napi évfordulós születési  dátumon?  Hiszen  bizonyosan  nem  olvasta  egyik Illyés-könyvet sem, ahogyan ismeretem és tapasztalatom szerint  talán  egyetlen  szépirodalmi  könyvet  sem  olvasott  egész életében. Hét elemit végzett, s azután – mást nem is igen tehetett  volna  –  gazdálkodott,  azaz  ugyanazt  cselekedte,  amit  a szülei,   nagyszülei,   mert   paraszt   volt.   Szeged-Alsóvároson, ahol nem volt uradalom, ahol, miután a szabályozással földet nyertek  a  Tisza  hatalmas  árterétől,  szinte  mindenki  paraszt volt. Maga cselédje, maga ura. Vagyis se nem úr, se nem cseléd. Maguk közt csikorgós szóval fődesztergályosnak is dicsérték-gúnyolták  önmagukat,  hogy  mégse  fődtúrót  mondjanak. Látszólag  más  vidék,  más  állapotok  és  körülmények,  más árnyalatú történelem, mégis ezernyi részletében ugyan-olyan. A lényeg azonosságára vonatkozóan. Mert azt mondták:  ha a paraszt nem szarik, az úr nem öszik. S maguk is, éppen úgy, ahogy Illyés láttatóan lefesti a ritka alkalmakat, lakodalmakat, búcsús ünnepeket: atavisztikus éhséggel és mohósággal nem is ettek, hanem zabáltak, szinte a rosszullétig. És a szűnni nem akaró unszolást pogányul hitetlen bölcsességgel koronázták érv gyanánt: úgyis csak az a tiéd, amit mögöszöl. És ugyanúgy fukarkodtak  és  kuporgattak,  ugyanúgy  feszítgették  a  családi  erő és érdekviszonyokat  –  melyik  is  kerekedik  fölül!  –,  ugyanúgy nem foglalkoztak se az országgal, se a nemzettel, se a hazával. Nem hallottam apámtól soha kiejteni azt a szót, hogy nemzet, országot meg ha véletlenül mégis, legyintéssel vagy bizonytalankodó büszkeséggel – ha épp győzött az akkor még valóban dicsőséget  szerző  futball  válogatott. A haza  pedig  csak  egyet jelentett: az utat a lovas kocsin a földről (felénk: fődbű) a házhoz.  Ott  volt  a  híres  búcsújáró  templom,  félévezredesen  a ferenceseké,  tán  háromszáz  méterre  tőlünk  –  a  parancsolt ünnepeket meg is tartottuk –, de a munka volt a szentség bűntelenné  torzított  káromkodással  is  („az  istállóját”  –  mondták, hogy  Isten  nevét  hiába  ne  vegyék  a  szájukra,  s  az  ördögöt  is erdegre ferdítették – „erdeg bújjon az annyába” –, hogy a sátán kegyét se veszítsék el). Egyébként, ha úgy hozta, s pedig mindennapos gyakorisággal, a gond, a baj, nem válogattak finomkodva a vaskos szavak közt – legföljebb az asszonyok kapták szájukhoz a kezüket, miután félig már kimondták a több mint illetlent, hogy „ah, majdnem mit mondtam, isten bocsássa mög neköm”. A munka azonban szentség volt, valami könyörtelen és kíméletlen „röndölés”: az azér’ van, hogy ee lögyön végezve. Mert az volt maga az élet. Azt is, kinek mint hozza a sors, be kő végezni.

Valamikor a 30-as évek végén, a 40-esek elején apám vett vagy szerzett egy Altissa márkájú, igen primitív fényképezőgépet. (Vagy a francia fogságból hozta 1946-ban az anyámnak szánt kerékpárral? Nem tudom.) Lefényképezkedtek az udvaron: lóval, kutyával, paprikafüzérekkel megrakott parasztkocsival, aratáskor a tarlón, majd már a 80-as években disznóvágáskor. Mert meg kellett örökíteni, hogy mégis vitték valamire, nem gürcöltek hiába.

Illyés anyai nagyanyja mindenáron taníttatni akarta az unokát. Egyetlen ösvény mutatkozott: papneveldébe „beszerezni”, „Katolikus vagy református, amelyik sikerül”. A nagymama „következetes protestáns” volt, és a lehangoló kísérletek nem törték meg: „Veszprémben az ötödik gimnáziumtól fölvettek volna ingyenes kispapnak, ha jeles leszek”. A  nagymama intézkedett, eladta a dorogi vásárban a pókos lábú lovat – amit a gyerek Illyés testvéreként megszeretve naponta kétszeri járatással gyógyított meg –, kosztot-kvártélyt elrendezett,  aztán  az unoka lelkére kötötte: „Pap persze nem leszel, de azért csak készülj annak”. A ló ára, nyolcvan korona, a takarékba került, hogy biztosítva legyen a jövő.

Az én apám, eladdig mindig a maga ura és öregedő szüleinek köteles, feles hasznú szolgálója, 1961-ben belépett a szegedi Új Élet termelőszövetkezetbe. Lovunkat, Elzát is bevitte kocsistul. Bátyám és öcsém a gépipari technikumban, én a gimnázium újonnan indult francia tagozatán, majd a fővárosi egyetem bölcsészettudományi karán folytathattam tanulmányaimat. Apámnak ekkoriban már nem volt kedve galambászkodni, üres maradt a polyvás padláson elrekesztett cserény.

„arra tanítottak, hogy a szemben álló felek közül mindkettőnek igaza lehet; arra, hogy minden igazságot felfedezzek és tekintetbe vegyek, ami a legtökéletesebb labirint.” Ezt ugyan a kettészakító katolikus-református   családi   ellentétre   írja   Illyés,   de   nem kevesebb ez, mint József Attila hitvallása a dunánál: „a honfoglalók győznek velem holtan / s a meghódoltak kínja meggyötör”. Ezek az egyszerű fölismerések máig fájdalmasan érvényesek. Kísértenek, mint a lidérc, pedig tündökölniük kellene szivárványosan a magasban. Eleink jobban bíztak bennünk, mint ameny-nyire mi ismerjük őket.

Utóirat. 1985-ben vagy 86-ban, Jaruzelski tábornok és a Szolidaritás idején nyilvánvaló politikai szándékkal – legitimáló gesztussal –, fölhasználva a lengyel és magyar nép valóban hagyományos barátságát, magyar kulturális napokat rendeztek Varsóban. A szervezkedő ellenállás és tiltakozás féllegális-illegális időszaka volt. A lengyelek túlnyomó többsége nem állt szóba, sőt, árulónak tartva szembefordult a pacifikált hivatalos Lengyelországgal. Aki magyar  akkor hivatalosan odautazott, itthon is, ott is az árulás gyanújába került. Engem beválogattak az íródelegációba, és fölkértek, mondjak bevezetőt azon az irodalmi esten, amelynek Illyés Gyula és életműve volt az egyetlen témája. Illett méltónak lenni, nem illett ünneprontónak lenni. Nem volt ünnep; siket, feszélyező, rideg idegenség, gémberítő levegőtlenség volt egész Varsó. Kérésünkre kényszeredett udvariassággal elvittek a helyre, ahol Popjuleszko atyát meggyilkolták. Az irodalmi est dermedt szívélyességében egyebek mellett ezt mondtam: „illyés hitvallásának alaptétele a francia forradalom szentháromság-jelszava volt: a szabadság, testvériség és egyenlőség, felekezet-közössége pedig  a magyar nép. ez volt és ez maradt működésének meghatározója, két megtartó pillére, gondolkodásának ozorája és Párizsa… drámái tanulságra épülő konfliktushalmazok, verseinek nagy része sommázat-glossza egy soha meg-nem-írt Gesta HumanorumHungarorum vaskos kötetének lapszélein, prózai munkái pedig szubjektív hangú tanúságtételek.”

 április 11-én sem mondanék mást. Főt hajtok hűséggel átvérzett szándékai előtt.

  

(megjelent a tekintet 2002. 4.5. számában)