Ónagy Zoltán
egy meteopata feljegyzései Ördöghöt előszedve

(Október-27-szombat-04-09.) Még négy nap, és utazom. Ma meg kellene vásárolnom a mécseseket, de legalább szétnézhetnék az árak dolgában. Kilenc mécses kell, lehetőleg huszonnégy órás. Olcsón. Lopni volna a legolcsóbb. A jegy oda-vissza hatezer, taxira elkülönítek hármat, jó volna a kilenc mécsest megvenni háromból, és akkor tizenkettőből kijön a halottjárás. Tavaly még csak nyolc sír tízezerből. A világ változik. Soha nem könnyebb, úgy változik. Éppen olvasom, hogy ötvenhétben a csehszlovák kommunista kormány jelentősen emelte a rabszolgák bérét, és csökkentette az árakat. A magyar rabszolgák beintettek, komoly rettegést váltva ki a környező elitelvtársakban. Így van ez, hiába szabták őket más anyagból.

Újrakezdem a Bőséget, kitöltöm a lyukakat, hátha könyv lesz belőle. Ma küldtem egy kis Steinbecket, előtte le a pincébe, érthetetlen módon összesen két könyvét, az egerek és embereket, és a csatangolásokat találom az S-dobozban, a fiúk a pincéből is lopják a könyveket. Ami jó. Aztán válaszolok a főszerkesztő asszony kérdésére: „Nem dicsekedhetek semmi jóval. Fuldoklom a pénztelenségben (a gyógyszerre is az asszony ad, erősen tervezem a leszokást, cigaretta, nem fizetnek a lapok, türelmet kérnek és megszűnnek, az egyik elvitt megszűnésével egy ötvenest, kedvenc hetilapom, ő mindent hozna, amit küldök, filléreket utal.” Lelombozó. Ha van is mit, mielőtt gépbe ülök, eszembe jut, a francba, megkeresem-e félnapi munkával egy kiló töpörtyű árát. És hát nemigen. Bedöglöttek a folyóiratok, mert nem kapják a megítélt negyedévi támogatásokat. Fizetetlenül elúszott százhúszezer forintom, ölég kilátástalan minden. „Legjobb volna szanatóriumba menekülni néhány hónapra, elbújni, regényt írni. Legalább egyet befejezni év végéig. még mindig két év a nyugdíjig, ha lesz egyáltalán nyugdíj két év múlva. most kicsit feltámadtam, tíz fokot ugrott a hőmérséklet, hajnalban nyitva az ablak, tudok dolgozni. a cukromra nincs hatásos gyógymód, önálló életet él, örökösen mérnem kell, mert a tünetek se egyformák. Félek, az asszony egyik reggel itt talál kinyúlva” – zárom a regényesen optimista levelet, bízva a főszerkesztők honoráriumra gyakorolt jótékony hatásában.

 

(Október-27-szombat-05-27.) „m., reggel küldök egy új, friss és harmatos Ördöghöt, vasárnap születik 64 éve, szerepel a Bőségben, de más szögből akarok írni róla, ha megtalálom a legjobb másik szöget.”  - fejezem be, és küldöm.

Sok száz (pontosan 409) hónap telt el 1978, első találkozásunk óta, forog az archívum, a felvételekről látom, fátyolosak, teli karccal, másutt durva kontúr vált még durvább kontúrt, fekete-fehér, mint az ördög segge. Fárasztó végiglapozni szögkeresés dolgában.

Végre egy tiszta, értelmezhető filmecske 1979-ből. Szilveszter Pestre hív. Addigra az eridanus, az első könyv, nyomdakész, a korrektúrát visszaküldtem. Váratlanul hív, nem tudtam az antológiáról, Ördögh korábban küld egy lapot, hogy megnézné az Új  Írásnak, hogy  milyen regényen  dolgozom. Soha  nem keresem, akkor megyek, ha fölrendel. Telefon se égen, se földön.  Amikor  Hajnóczyt  így-úgy  közös  forgatókönyv  miatt hívni  kényszerültem,  nyolckor  leadtam  a  telefonszámot  a postáskisasszonynak, aztán újságköteggel ki a szemközti padra, hogy kopogjon rám kapcsoláskor. Tízkor fel a Borbély-kocsmába azzal, hogy oda dugjon majd. Nagyorosziban a Puskás Tivadar-féle százéves telefonközpont üzemel. De aznap túlterheltek a pesti vonalak. Van rá ok, hogy soha nem telefonálok.

Aki teheti, nem telefonál. Most a felszólításra átmásolom a készülő anyag egyik, már kétszer gépelt, javított fejezetét. Még nem tudom, embert próbáló feladat késznek tűnő anyagot másolni, az eredeti konstrukciót szétpofozzák az új ötletek, az ember a végén csak bámul, mi lett belőled, édes? Borítékba rakom. A részlet jön az Új Írásban, és bekerül az isten tenyerén ülünk című fiatal írók antológiájába (A regény, a didergő király soha nem jelenik meg, soha nem próbálom kiadatni, Berkes Erzsi úgy leveri az ÉS-ben, hogy ránézni sincs kedv éveken át, kíváncsi vagyok, megtalálnám-e harminchárom év költözései, menekülései és visszamenekülései után, ha keresném), a szerződést kell aláírni.

Mosolytalan. Látom az eseményt, ülök az asztalánál az Új Írásban, íróasztala mellett jönnek-mennek az írók, szerkesztők, költők, átjáróház, vagy mi, egymásból nyílnak a szerkesztői szobák. A legpontosabb jelző: mosolytalan. Ördögh Szilveszter mosolytalan, gyanakvó férfiú. A kor alkalmatos rá, hogy a pozícióban lévő ember gyanakvó legyen és mosolytalan. A füstje mögött. Ördögh kezében füstöl a cigaretta. Láttam-e egyszer, hogy nem? Kutatom, nincs.

Itt ez a Tarnai-versrészlet, véletlenül akadtam bele. Tarnai László: Vékony barna hajú ember / mintha márai sándor / beszélyéből lépett volna ki / a kredenc melletti széken / ült szótlanul / ujjai között cigaretta / s nézte a füstöt / amely eltűnik / akár a lét. Mindig ez a kérdés, látja-e, aki nem látta? És a szerencsén túl létezik-e valami, ami szilárddá teszi a létet. Mi az, ami megtart, nem lapulunk szét az úttesten, mint a macska a kamion kerekei alatt.

 

(Október-27-szombat-18-59.) Jeszenszky nagykövet úr tényként közli: „azért van, hogy olyan sok roma szellemileg leépült, mert a roma kultúrában megengedett, hogy testvérek, vagy unokatestvérek házasodjanak, vagy akár anélkül szexuális életet éljenek egymással.” – bravúrosan sikerül összehoznia. Bizonyítja, a rendszerváltás óta hatalmat gyakorló miniszteriális szellemóriások otthonosan mozognak a legalsóbb társadalmi rétegek szintjén, bejáratosak intim szférájukba, sőt, arra vonatkozólag is információval rendelkeznek, hogy a testvérek, unokatestvérek, az apák, lányok, anyák, fiúk egymást kúrják, mint a nyulak. Mi pedig, az elittől elzárt, alulinformált mezei népek azt reméltük, csak az Operabál bájos sokadalma és a golfpályák könnyű levegője jut és jár, hogy könnyű álmuk legyen, amikor a magasból (gépen száll fölébe) lepillantanak az egyik szopásból a másikba sodródó országra. De nem. Ismerik a gondokat. Újra egy, eddig szemérmesen titkolt nemzetbiztonsági kockázattal járó „problema”, amit kénytelenek megoldani a társadalom tisztasága és a társadalmi igazságosság nevében.

 

(Október-27-szombat-23-30.) Zuhog. Nagyon zuhog, forgatja a szél, változik az irány, bever az erkélyre. Ki se merem nyitni az ajtót, pedig az utolsó, fürdés utáni cigaretta gatyában az erkély szertartása, így köszönve el ügyesen szellőztetés után a naptól, hogy a hajnal a dolgozószobában ne verjen nyakon a megtapadt bagóbűz. Nyakon ver minden hajnalban, de nem mindegy a méret.

 (Október-28-vasárnap-04-09.) Félálomban hallom, zápor jön, zápor megy, kopog a fölöttünk lévő lakás műanyag hullámpaláján. Az ablakhoz verődik a leszakadt levél. Reggelre kisebb kosár hárslevél a két kis szék, és a kicsi asztal körül. Jobb (szebb, békével teli) napon kiülünk este egy teára. Én kávéra.

Büdös. Nincs jobb szó rá: büdös. Este becsuktam az ablakot csontig, nehogy a résen becsússzon az eső. Szokatlan. Tavasz óta nyitva.

Szilveszter vajon hogyan oldotta meg ezt a dermesztő dohányzás–dolgozószoba dilemmát? Az enyémnél is kisebb szobában ült, sokkal több könyvvel, az enyémnél is kisebb asztalnál, az enyémnél is nagyobb hamutartó fölött a sokadik emeleten, emlékezetem szerint ráadásul nem is tartott légzáró rendszert, mint én, egy apró műanyagzsákkal bélelt Unicumos díszdobozt. Amint néhány csikk összegyűlik a hamutartóban, borítom a dobozba és lezárom, mielőtt a szagától kifordul a belem. Úgy tűnik, közel a fordulópont. Amikor az ember a saját csikkjeitől öklendezik, és kesereg, közelít a rendezés, rendezhetőség pillanata, a küzdelemé, amikor az élet (tüdő) és a dohány antagonisztikus létezése első vérig harcol. Ha hiányzik a szerencse, a gégemetszés vére az első vér.

 (Október-28-vasárnap-04-35.) Ha mennem kellett, mindig két időpontot adott meg, hogy legyen alternatíva, tudta, dolgozom, és hogy utálom Pestet. Nem pontos. Legyűrhetetlen a Pest-iszonyom. Így volt negyven éve, így van ma, nem gyógyul. Megfájdul a fejem, nem érzem magam biztonságban, rossz járatra ülök, rosszkor szállok le. Vidéki ember, amikor eltűnik a káoszban.

A Bécsi úton le a buszról, fel az 1-es villamosra. Így a rend. Nem csak, mert a villamos gyorsabban teszi meg a távolságot az Árpád hídig a csúcsban, de ott úgyis átszállok.

Elő kellene keresni a leveleket, de nem tudom, melyik dossziéba kerültek rámoláskor. Kétezer környékén befejeződött a levélírás korszaka, azóta a legritkább esetben nyálazok borítékot, keresek bélyeget. Nincs is. Csak újabban, mert ezeket a rohadt vállalkozói számlákat postán keresztül kell utalni.

 (Október-28-vasárnap-05-09.) Tegnap este érthetetlen módon nem töltöttem cigarettát. Hónapok óta nem fordult elő hasonló. Most vagyok kénytelen, megfoszt legalább egy aktív reggeli órától. Reggeles (hajnalos) vagyok. Ilyenkor minden tiszta és nyitott. És látom a napfelkeltéket. Az összest. Az elmúlt huszonöt év valamennyi napfelkeltéjét láttam, ha felkelt nap.

Két hónap a születésnapomig. Ki hitte volna, hogy ekkora nyomorban, és ilyen szisztematikusan mínuszba tartó helyzetben ér a születésnap? Azt se, hogy egyáltalán megérem.

Bekong néhány e-mail. A baglyoktól, akik most zárják a tegnapi napot. A baglyok éjszaka kezdik a munkát, miután lefektették az asszonyt, nappal alszanak. Nem irigylem őket. A bagoly megfosztja magát a kötelezően megmaradó képektől. Hiányzik a tárházból.

Egy fiatal író, akinek mostanában dörrent el a startpisztoly. A levélből nem derül ki egyértelműen, hogy „panaszkodol vagy dicsekedel. Jó dolog az, ha szükség van az ember munkaerejére, ismereteire, tudására, tehetségére, a pénz is kell, ráadásul élvezed. miért ne élveznéd? Ha nem élveznéd a közszereplést, a moderálást, hagynád a francba, írnál. rendben ez így. amit elvisz a vám, behoz a rév.  oszt Kinga is veled, nem csajozhatsz, nem kavarsz bajt magadnak. minden új nő új bajforrás, új költségtényező. Nálam a mellékelt ábra azt mutatja: rövidesen gyerektartás-elmaradás miatt eljárás indul ellenem. születésnapok jönnek, mikulás, karácsony, szeptemberben az iskola miatt duplán szoktam, most az is elmaradt. Karácsonyig annyira felhúzza magát, hogy följelent, hétszentség. akkor nézek ki jól. Képtelen vagyok kigazdálkodni és elutalni ötvenezer havi forintokat úgy, hogy százat alig vagyok képes összeírni. Ha gondolok rá, késő bánat. Köszönöm a meghívást, de valahogyan olyan irdatlan távolságra került minden, hogy a városba lemenni is egy hét elszánást jelent, Visegrád pedig nem is a város. Különös dolog ez, nemrég hajnalban elrugaszkodtam, máris dömösön ért le a lábam, mint a mesében. most pedig ez van. Nem rendkívüli, így csapkodnak a hónapok. Két év a nyugdíjig, a Fidesznek is két év hátra, kíváncsi vagyok, hogyan bírjuk ki egymás mellett.”

 

(Október-28-vasárnap-07-11.) Tizenkét szálat töltök. Az négyszer három. Használatkor hármasával tárazom be az apró bögrébe, négyszer ismételhetem meg, négyszer gondolok a harmadik szálnál arra, kivételesen gyors vagyok, de a reggel ilyen, durva, alig múló nikotinhiány, nem gyújtok akkor rá. Aki enynyit dohányzik, borítékolva a gégerák, a tüdőrák, az oxigénsátor, a fulladásos halál. Próbálok valami féket. Hetente új féket találok. Soha nem válik be. Semmi nem válik be. A doki a köhögésre, a fékcserékre azt mondja, hja, barátom, ez így nem megy. Dobd ki, hogy rá se találj, vagy ne álmodj.

Még azt is mondja egy másik alkalommal, amikor elpanaszolom az éjszakai köhögés, a diabétesz és az éjszakai kanál méz nem egyeznek, „aki negyvenöt éve szívja, akkor jár jól, ha elüti a vonat. Gyors, szenvedésmentes halál.” A vasúti halálról évtizedekig Ördögh eltévedt, „üvegszál-vékony” lábú csikója jutott eszembe. Most megint. Kereshetem, jól emlékszem-e.

„a csikó fölkapaszkodott a töltésre, üvegszál-vékony lába megbotlott a síneken. Fejét fölkapta, hallotta, ahogy tompán ciripel a láthatatlan huzal. Fürkészőn hallotta ezt a furcsa neszt, aztán tétova léptekkel elindult a sínek között.”

 

(Október-28-vasárnap-07-55.) Egy fiatalember meglopott 150 000 irodalmi forinttal. Nincs nap, hogy ne jutna eszembe. A telefont nem veszi fel, mélekre nem válaszol, itt lakik egy kettővel szomszédos lépcsőházban, képtelen vagyok megtalálni. Csupa öröm az élet. Kénytelen leszek beleverni a fejébe vagy hatot. Mielőtt elhatalmasodna rajtam a hiányzó százötven gondolata, belépek a mára rendelt evangéliumba. Káromkodás előtt mindig így. Jézus nyomja, szól a sokasághoz: Ha látjátok, hogy nyugaton felhő támad, mindjárt mondjátok: „eső jön!”, és úgy is történik. Ha déli szél fúj, azt mondjátok: „Hőség lesz!”, és megjön az is. Képmutatók! az ég és föld jeleiből tudtok következtetni; a mai idők jeleit miért nem ismeritek fel? miért nem ítélitek meg magatok, hogy mi az igazság? amikor ellenfeleddel a hatóságokhoz mégy, igyekezzél még az úton kibékülni vele, hogy a bíróhoz ne hurcoljon. mert ha a bíró elé visz, akkor a bíró átad a börtönőrnek, a börtönőr pedig börtönbe vet téged. mondom neked, ki nem szabadulsz onnan, amíg tartozásodat az utolsó fillérig le nem fizeted. Lk. 12,54–59.” Olyanok ezek a napi evangéliumok, mint a napi horoszkóp. Betalál a közepébe. Az értelme se sokkal több.

Kétezer közepén, talán ötben találkoztunk utoljára úgy (Szilveszterrel), hogy asztal mellett. Amikor befejeztem a Babits-könyvecskét, kértem, olvasná el, mondja meg, szabad-e kiadni. Úton anyámhoz leadtam a dossziét egy ismerős jegykiadó pénztárosnak, onnan kérte el, aztán három nap múlva visszaúton az Árpád híd fölött egy sötét, füstös kocsmában ültünk le, köztünk a kisregény, a jegyzetei. Üdítőt ivott, fáradt volt, rosszkedvű. Csak hümmögött, kérdezgetett, sorozatban szívta a cigarettát. Hogy mi ezzel a cél, mert célnak lennie kell. Konkrét, meghatározott cél nélkül az ember egyetlen lépést nem tesz. Írjam át úgy, bővítsem meg olyanformán, hogy nyilvánvalóak legyenek az irányok. Elment legalább három buszom. Végül a pályaudvaron, felszállás előtt azt mondta: „Te író vagy, ez más szakma. Belefutsz a késbe.” Nem értettem. Azt hiszem, nem értettem.

(Október-28-vasárnap-08-20.) Négyszáznyolcvan forint egy zacskó Negró. Benne talán negyven szem cukor. Elment az eszük. A zöldségesben nézem a mécseseket. A piros és a fehér huszonnégy órás háromszáz, a kék háromhatvan. Csak a szín más, maga a mécses ugyanakkora, ugyanolyan formátum. Kérdezem, miért. Minden nap itt vásárolok, ismerjük egymást a tulajjal. Bensőségesen, cinkosan odasúgja fizetéskor, a zsidóknak van pénzük, fizessenek hát. De Marika, nézek rá, Mindenszentek katolikus ünnep, az ég áldjon. Hehe, mosolyog, a keresztény zsidóké is. Ebben maradunk.

Eszembe jut egy íróhalál, a pénztelen író úgy felhúzza magát, hogy infarktus végez vele gyertyavásárlás közben. Megússza a Mindenszenteket. Szerencsés fazon. Nem haladok sehogy az Íróhalálokkal, szinte vegetálok. Elhagyott az erőm. A bulvár elszívja az erőt. Ki akar direkt elhatározással bulvárt írni?

 (Október 28-vasárnap-10-00.) Valami idegen telefonál, ismeretlen számról. Soha nem veszek fel ismeretlen hívót, de most valamiért mégis. Horváth Zoltánt keresi. Az nem én vagyok. Elnézést kér, lerakjuk. Öt perc múlva újra hív, hogy mégis jó a telefonszám, engem keres. Jó hír. Pályázatot nyertünk.

 (Október 28-vasárnap-22-30.) Esik. Nem esik, zuhog. Nyirkos hideg. Öt fok lehet. Ebéd után, de szinte egész nap a pléd alól olvasom Ördöghöt. Kispárnán a toll, a jegyzetfüzet, el ne felejtsem, ami eszembe jut. A trilógiát (titkos értelmű rózsa, Lázár békéje, Ének, énekek) akarom összenézni, de egy helyen álltak valamennyien a polcon, áthoztam mindent még a múlt héten, ami megvan, amit nem kértek kölcsön, vagy kértek, és vissza is kaptam. a csikóval délelőtt végzek, tervezem, belenézek a Koponyák hegye egyik sokadik kiadásába, mi maradt meg, mire emlékszem, mire rosszul, de olyan kemény, összepréselt kis könyv, hogy heverőn nem olvasható, visszarúg, két kézre volna szükség, de csak egy van. Keserű szavak, keserű mondatok, keserű bekezdések a mosolytalan írótól. Elképesztő fájdalom ebben a szomorú emberben.

Hogy nem a mai világ elsőlépcsős trendjének alkalmazottja, „szórakoztass, szórakoztass, szórakoztasd a kedves olvasót, ha pénzt adott a könyvedért!”, annyi bizonyos.

 (Október 29-hétfő-04-01.) Itt a hivatalos értesítés, megvan a pályázat, igaz, nem négyszáz, csak fele összeg, 200 000 forint, és mert ketten pályáztunk, annak is a fele, mínusz adó. Ebből csak november közepére lesz pénz, már nagyon le kellene mennem a bankba, visszarakni az elkölcsönzött konyhapénz egy részét, megadni Daninak a 3000-t, tartalékolni a net árát. Szerencsére megyen fölfelé, tegnap este 18 100 forinttal zárt a MOL-részvény.

A kérdés ébresztett: a III/III-as Tar Sanyi jelentett-e Ördöghről? Szilveszter az első szerkesztője, A 6714-es személyt gondozta a Magvetőnél. Atyaég, 1981, milyen közelinek tűnik, és azóta minden a fejére állt, pártitkárok öntik magukra a szenteltvizet. És ha jelentett, mit jelentett (kíváncsi volnék), minthogy Ördögh inkább hallgatott, mintsem beszélt. És ugyan mit szólt, miután napvilágra került a Kenedi-ügy. Tudta-e? Ha korábban igen, akkor mit, ha nem, ez érdekesebb, akkor mit? Tragédia így is, úgy is. Vajon Szilveszter utána nézett a Hivatalban?

 (Október 29-hétfő-05-00.) Fiatal barátom hajnali imája frissen megjelenő könyvéhez, a Kamufelhőhöz: „remélem, megveszik annyian karácsony  előtt, hogy  ne fázzon  rá a  kiadó.” Én  pedig:

„Kemény borító? A vásárló is másképpen néz a könyvre. Az első három könyvemből kettő volt keményborítójú, nem is szeretem a többit. Emlékszem, a Balladák lányait a kiadó keménnyel ígérte, mekkora csalódás volt a paperback-et kézbe venni.”

Hétfő, valamit kapirgálok az Íróhalálon. Aztán vissza az Ördögh-könyvekhez.

 

(Október 29-hétfő-08-33.) Furcsa az idő, sokkal enyhébb a tegnapinál, szellőztetek. De valami gyanús. Potyognak a juharról a levelek a szobába. Esik a levél, pedig nincs szél. Figyelem a juhart, mert állhatatlan jószág. Évente háromszor lep meg. Előbb tavasszal, ha nem koncentrálok, tapadós, sárgásbarna virágporral teríti be az asztalt, a laptopot, a monitort, amit csak elér. Nyáron a szaporodáshoz jó hely után kutató, a szél szárnyán bumerángként közlekedő szárnyas mag teríti a szőnyeget, igyekezve a résekbe, az ágy alá, a könyvek, kinyomtatott kéziratok közé. Novemberben következnek a levelek. Most ugyan október, de néhány fagyos nappal nehezítve. Lebeg a levél, lassan bepörög a szobába a nyitott ablakon. Egy leválik az ágról, hozza magával a csordát.

Annyira különös, hogy áll a világ, se gyalogos, se vásárló, sem a mindenkori cinegecsapatok, hogy megnézem az Időképet. Az óriásfelhő letakarja az egész Nyugat-Magyarországot, éppen nem éri el a Duna-kanyart, de nem sok híja. Rajta játékos eső-, havas eső-, hó-ikonok. Jön a hó, a hideg. Mondom az asszonynak, ha lemegy a sírokon igazítani, induljon, mert nyakunkon az ítéletidő.

 

(Október 29-hétfő-13-15.) A temetőből hazaúton Dani fiam nyúlpörköltet küld az asszonnyal. Ő főzte. Olyan erős, mintha büntetés volna, lángol a szám, kiver tőle a víz. A déli hírekre kapcsolom a rádiót, Bajnai Gordon a főszereplő, a hírek harmada miniszterelnök múltja és  jelene. Újra felbukkan  a politikában. A következő tíz évben nem történik itt semmi, csak a döghalál, akár lesz összefogás, akár a Fidesz visz mindent 2014ben. Kíváncsi vagyok, pedagógus gyerekeim mikor csomagolnak, meddig bírják. Aki nem a politikából, él szoros szövetségben a szétlopott és szétlopandó ország vagyonával, hiteltelenségével, annak vége.

A környéken mindenütt, Gödöllőn, Tatabányán, már Dorogon hó, nálunk is kedvetlenül esik. Néha zivatar, aztán lelassul, én is lelassulok, érzem, ahogy a cukor hintázik a vérben. Olvasás közben el-elalszom.

Itthon egész nap. Kitaláltam az aranymosót (Íróhalál), utána kellene keresnem, melyik Ördögh-bekezdés ihlette. Termékenyítő, képgazdag. Beillesztem a vázlatot. Ha nem húzok bele, lemaradok a dec. 17-i határidőről.

A Lázár békéjét, a trilógia első kötetét a nyolcvanas évek legelején kezdte írni, talán ’81, ’82. 1985-ben jelenik meg. A harmadik regény, az Ének, énekek, 2008-ban, halála után. A szakemberek erre a sorozatra mondják: tézis, antitézis, szintézis. A tézis alátámasztott (megtámogatott) állítás. Az antitézis a tézis részletesen indokolt cáfolata. A szintézis a kettőből létrehozott magasabb szintű igazság. Időben a szintézis megteremtése egy élet. Körülbelül. Ez testvérek között is fél élet. Majdnem harminc éven át hajtja. Amikor ráébred, rendszert kíván felállítani, harminc múlt, és a maradék időt erre szánja. Idegesítők lehetnek  a  mindennapok,  amikor  nem  szintetizálhat  egyéb elfoglaltságai miatt.

Tavaly egy fiatal, tehetséges író csodálkozva kerekedő szemmel nézte a frissen megjelent Zsámboki szerető születési dátumát. A múlt évezred végén, 1997 decemberében írtam egy hónap alatt éjjel-nappal. De, kérdezte, mit csináltál vele az elmúlt tizennégy évben? Semmit, félre toltam. Aztán megfeledkeztem róla, a kisgépről, amiben megszületett. Azt nem mondhattam, hogy rá se bírtam nézni. Azt pedig meg se értené, hogy milyen, amikor kicsúszik az ember lába alól a mindent mozgató inspiráció. És nem akar semmit szintetizálni, összesen túlélni a hetet, ha van rá mód.

 (Október-30-kedd-04-12.) Éjszaka megérkezett a hó. Akkora pelyhekben, olyan sűrűn hull, mintha ma akarná bepótolni a végtelen nyári aszályt. Az út túloldalán a fiatal bukszus ágai fűig hajolva. Csak a gazon, a fákon marad meg a hó, a talajon, úttesten azonnal olvad.

Nyitom a gépet, nem válaszolok senkinek. A kispárnán kinyitva, hason fekve vár Ördögh Szilveszter. Az ágy melletti sámlin egymásra pakolva az Ördögh Szilveszterek.

 (Október-30-kedd-14-20.) Évek, talán évtizedek óta nem olvasok úgy, hogy megáll a világ, most mégis alig hallom meg a konyhai konnektorba tölteni dugott telefont, alig érek oda, hogy felvegyem, pedig nincs bosszantóbb, mint figyelmetlenségből saját költségen visszahívni valakit a karcsú kártyáról.

Miért nem reagálsz a levelemre, az ég áldjon, készen a recenzió, kérdezi a szerkesztő úr, holnap lapzárunk, elseje már ünnep. Ajaj, ez gondolom. Nagyjából kész, de át kell még futnom, ezt válaszolom. Egy sikerre ítéltetett fiatal, elképesztően aktív író új regénye, nem kaptam határidőt, félretoltam, hogy majd. Hirtelen minden más feladat elé lép.

Holnap délutánra ott lesz, most utaznom kell, de azonnal. Rendben?

Rendben, de ne legyen négyezer-nyolcszáznál hosszabb. Mindent félre. Kortárs, élő kortárs regénye következik.

(Október-30-kedd-23-12.) Befejeztem a regény olvasását. Ha nem megbízás, jókedvemből nem jutok a végére, az biztos. Se aláhúzások, se szamárfül, se jegyzetek, csak a tempó, hogy ma végezzek. Remélem, holnapra nem felejtem el szőröstül, bőröstül.

 (Október-31-szerda-04-33.) Alig bírok fölkelni. Két kávé egy bögréből. Nyelet szilvapálinka üvegből, az első bekezdést könnyítendő. Nincs ötlet. Ötlet nélkül nincs első bekezdés. Ötlet nélkül nincs hangja az első bekezdésnek. Azonnal kiderül, miután elkészül az első nyögvenyelős öt sor.

 (Október-31-szerda-14-03.) Délután két óra az délután, elment a recenzió, 4800 karakter, ahogy a parancsban állt. Talán még jó is, de aligha olvasgatom személyes élvezetből. Olyan vagyok, akár a napszámos. Azt a munkát kell elvégezni, amit kiadnak, úgy, ahogy a pénz gazdája megszabja.

Kiválasztom, mit viszek az Ördöghök közül. Az Ének, énekeket, Fekete Lázárral utazom.

A konyhaasztalon szelektálva a gyertyák, a mécsesek, kicsik, nagyok. Két talpas alumíniumot lopok, be a táskába. Ha le tudok lépni, gyújtok egyet az 1-es villamos Szentlélek téri megállójában, ahol utoljára láttam szerkesztő uramat, ha nem jut rá idő, akkor a kocsma előtt gyújtom meg mindkettőt. Mindig azt hittem, a Népfürdő utcai megállónál kell figyelnem. De nem. A Szentléleknél láttam egyszer, alig ismertem meg. Barna volt és kicsi. Barna sapka, barna kabát, barna arc. Mire felismertem, a villamos csattogott tovább a hídon.

(Október-31-szerda-19-19.) Vége a hónapnak, átfutom, összeigazítom, mit végeztem októberben, milyen elmaradásom, pótlandóm van. Holnap elseje, maradt egy hónap az Íróhalálokra + 17 nap, olvasásra, javításra. Ha nem húzok bele, kicsúszok az időből. De nem nagyon megy. Egy hete befejeztem végre A gyilkos Duna-fejezetet, két évembe telt. Éjszakára mínuszokat ígérnek. Korcsolyapálya lesz a járda, ahhoz készítek elő cipőt.

(November-01-csütörtök-06-02.) Viharos széllel, esővel köszön el az október, szélviharral, egymást váltó zivatarhullámokkal érkezik a november. A sírokon elalszanak majd a gyertyák.

Három temető, kilenc halott, kilenc sír, messze egymástól időben, térben. Mind a kilenc óriási gyaloglás. Ha ennyire bolond marad az idő, igazítok a terven, kihagyok egy temetőt. Hatötvenkor batyu, tartalék cigaretta, szendvicsek, fél liter durván mézes tea, ha a cukrom behülyülne, elkülönített forint taxira, mert a váci halott megközelítése elvinné a fél napot, a balassagyarmati a másik felet, nem maradna idő az otthoniakra.

Búcsúzóul ellenőrzöm az erkélyről, jól látom-e, amit a dolgozószobából. Jól. Világosodik valamennyire, de még nem kapcsol le a szemközti utcai lámpa. Odakint nedvesen ragyog minden, az eső hullámokban csapkodja a hársat, a parkoló betonját, a száraz, barna fűcsomókat. Reménytelen. Arra gondolok, maradnék inkább. Rágyújtok az út előtti utolsóra. Soha nem indultam ennyi kétséggel.

Az asszony mindig mindent tud, érzi a kétségeket, a bizonytalanságot, az ágyból figyel, aztán előbújik a paplan alól, átdugja fejét a résnyire nyitott erkélyajtón, azt mondja a világ legtermészetesebb hangján, vigyél ernyőt, mert rommá ázol. Nem azt, hogy talán maradnod kellene, a körülmények alkalmatlanok hosszabb útra, megbetegszel a temetőjáratban, a végén ápolhatlak.

Viszek ernyőt, válaszolom. Viszek.