Boda Magdolna

Alice a hálószoba közepén állt, és egy hatalmas posztert próbált szétgöngyölíteni. Eltartott néhány percig, mert a papír folyton visszatekeredett, de a kitartás meghozta gyümölcsét. Diadalmasan emelte maga elé a gigantikus méretű papírt; szeme ragyogott. Fejét oldalra biccentette, közben kifújta az arcába hulló szöszke hajtincset.

–     Na, mit szólsz? Milyen? – kérdezte ajkába harapva.

–     Ehhez!? Te meg vagy húzatva!? Nem mondod komolyan!? – kiáltott fel Maoni, és döbbeneten bökött a poszterre. – Még csak nem is trendi – száját fintorogva megvonta, aztán folytatta –, még ha egy fehérhomokos tengerpart lenne pálmafával, vagy óriási vízesés, vagy egy óriás piros virág… olyan óriási sárga… izé… bibével a közepén…. – két kezével egy bibét próbált formálni. – De ez? Nekem ez nem kéne! Tuti nem… – Kicsit elgondolkodott, aztán hozzátette: – Vagy nem is kéne semmi. Egyáltalán.

–     Na, akkor a prezentációnak ezennel vége – jelentette ki Alice határozottan, majd csalódottan összetekerte a papírt, és a hengert beállította a szoba sarkába.

„Zsúnak sem tetszett – gondolta –, amikor meglátta, kinevetett, hogy mi a francot akarok én ezzel.” Sőt! Egy szociológiaelőadás keretében hosszan ecsetelte, milyen rusnya szokás volt a szocializmusban, hogy a falakat tájképtapétával borították, és milyen viccesen néztek ki a rabok által sorozatban gyártott A77-es ülőgarnitúrák az ugyancsak sorozatban gyártott pálmafás vagy vízeséses tájképek előtt, melyeket lehetséges, hogy szintén rabok nyomtattak, hogy majd ugyancsak sorozatban gyártott panelokban tündököljenek a panelproliknak. Szerinte az óriásposzterek a szabadság képzetét keltették, annak a hamis illúziónak a kínálatával, hogy birtokosuknak valami köze lehet vagy lehetett az ábrázolt mesés tájhoz, pedig a három-évenkénti nyugati utazás lehetősége egészen más valóság volt.

–     De miért éppen ezt? – kérdezte Maoni értetetlenül.

–     Nem tudom. Csak… – vonta meg vállát a kérdezett.

Alice  hirtelen  elhatározta,  hogy  senki  véleménye  nem érdekli. Mindenki élje a maga életét, és ő nem áll be a sorba, neki ne mondják meg, hogy mi tessék, vagy hogy mivel vegye magát körbe, nem akar ő senkihez se igazodni, igazodott már eleget, most már a saját törvényei szerint akar élni. Igazából nem is azért mutatta meg a képet, hanem csak úgy, hogy kezébe  vehesse  a  papírt  és  göngyölíthesse…  igen…  pontosan. Göngyölíteni  akart,  ennyi,  csakis  göngyölíteni,  mert  éppen

ahhoz támadt kedve. Csípőre tette bal kezét, mert jobbjában már megint a posztert szorongatta. Fölhúzta a szemöldökét, amilyen magasra csak tudta, és határozott hangon kijelentette:

–     Nekem bejön.

Egyébként még sose volt posztere, azt is rühellte, ha valaki matricákat biggyesztett a hűtőszekrényvagy a gardróbajtóra. Butaságnak, infantilizmusnak tartotta, mert szerinte annak a kis vacaknak se szépsége, se funkciója nincs, és különben is csak azért létezhetnek, mert egyes cégeknek csak ilyen olcsó reklámajándékokra telik.

De ez más volt. Nem matrica, hanem poszter!, igaz, nem napsütötte, fehérhomokos tengerpart pálmafákkal, de az ugyan minek, hiszen a televízió csatornáin annyi napsütötte tengerpartot láthat, amennyit akar, és még annál is többet, és akár napszúrást kaphat a foteljában ülve. Virágokban leginkább az igazit szereti, még akkor is, ha nem lóg ki a bibéje… meg egyébként is, az ő kedvenc virága a százszorszép, és hogy mutatna egy két méter átmérőjű százszorszép a hálószobában, az ágyával szemben.

–     Oda akarod tenni? – mutatott Maoni az ággyal szemközti üres falra.

–     Oda.

–     Teljesen szétzilálná a szobát.

–     Mi? Szétzilálná? Ezt hogy érted?

–     Na jó, nem ez a legmegfelelőbb kifejezés, csak ez jutott elsőnek  az  eszembe.  Hmmm.  Ez  egy  klassz  kis  szoba,  van benne romantika és finom sárga, tavaszi hangulat. Elcsesznéd.

–     Na és? Hogy jön ez ide? Ettől még tavaszi marad. De még milyen tavaszi!

–     Szerintem egyáltalán nem illik ide. Nem tehetek róla, de nekem az a véleményem, hogy ez egy nagy szar! – zárta le a diskurzust Maoni. – Van egy korty hideg ásványvized? – váltott

gyorsan témát.

–     Persze – mosolygott Alice, miközben persze duzzogott barátnője naturális őszinteségén.

Amikor Maoni elment, Alice becsukta utána az ajtót, ráfordította a kulcsot, visszasietett a hálószobába, behúzta a sárga virágos sötétítőfüggönyt, aztán odament a sarokba a poszterért.

A vetetlen  ágyára terítette,  a  rakoncátlankodó papír  szélére pedig egy kispárnát rakott nehezéknek.

–     Szerintem pont te hiányzol innét, kishaver – mondta hangosan.

A színes óriásposzteren egy férfi képe volt látható, drapp színű rövidnadrágban, félmeztelenül. Egy biciklin ült és jobb kezével egy fehér házfalat támasztott, a másik kezével a biciklikormányt  markolta.  A kormány  közepén  egy  kosár  volt,  a kosárban pedig színes virágok. Sok-sok virág. Azt nem lehetett pontosan kivenni, hogy miféle virágok. Nyilván a fotó kedvéért mindenféle virágot összeraktak, amit csak a kellékesben találtak, bár az sem volt világos, hogy azok művagy valódi virágok-e. A férfi maga alig látszott ki a virág mögül, kivéve a válla, a karja, és természetesen a pedálon pihenő lábai. Micsoda test!

A férfinak fekete haja volt, mediterrán bőre, na és főleg: szőrös volt minden olyan helyen, ahol egy férfinak szőrösnek kell lennie: a lábán, a combján és mellkasán, sőt…

Alice elgondolkodva  nézte  a  képét,  azon  tűnődött, ezt borotválkozásnak nevezik-e, vagy kertészkedésnek. A férfi alsó ajkától egy rafinált szőrcsík vezetett az áll árka alá, ahol az a kétoldalt lefutó, szépen nyírt borostával találkozott, az arc többi része pedig olyan sima, mint egy Porche-motorház teteje… „Óh, hiúság, tuti nem asszony a neved!” – gondolta Alice, és cinkosan a képre kacsintott. A férfinek érzéki szája volt, és mintha mosolygott volna, vagy mégsem?

–     Nekem tetszel. Ez a lényeg, ugye, kishaver? – Akkurátus mozdulatokkal kezdte összegöngyölni a papírt, de aztán meggondolta magát.

–     Na és én?... Én tetszem neked? – kérdezte a képtől. Igyekezett csábos ábrázatot vágni, de rájött, milyen nevet-

séges. A papírt a rózsás paplan tetején hagyta, átsietett a dolgozószobájába celluxért és ollóért.

„Hát, ha annyira nem illik ide, ráragasztom a ruhásszekrény ajtajának belsejére, ott senkit sem zavar, és az ágyamból is láthatom, ha kinyitom a szekrényt. Majd kinyitom. Szép kis ébredéseim lesznek!”

Óvatosan a kiszemelt helyre ragasztotta a képet, s mielőtt becsukta volna rá az ajtót, megsimogatta, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha a férfi a poszterről visszamosolygott volna.

Attól kezdve Alice naponta ötször is átöltözött. Fogalma se volt, miért. De mi tudjuk! A poszter miatt nyitogatta a szekrényt oly gyakran. Ahányszor meglátta a poszteren lévő férfit, melegség öntötte el, gyomrában pillangók röpködtek, és gerince mentén enyhe bizsergést érzett.

Csak ritkán érintette meg a plakátfiút. Nézni viszont nézte eleget. Ha nem volt lehúzva a redőny vagy elhúzva a sárga virágos sötétítő, és a napfény elözönlötte a szobát, mintha csillogott volna a férfi szeme, s a szoba fölforrósodott. Naná! Élvezte a napot, elvégre nyári fiú volt, igazi nyári fiú, majdnem semmiben ült a biciklin. Alice azon gondolkodott, hogy jól áll a férfinak a rövidnadrág, és megesküdött magában, hogy ha csak egy egyszerű és közönséges akt lett volna, nem választotta volna éppen ezt, vagy na… hát éppen őt.

Már vagy két hete rejtegette a fiút a szekrényben… pár napja viszont nem mosolygott.

„Mi történhetett?”– morfondírozott Alice. –„Hmmmm. Talán igaza van. Bedugtam egy szekrénybe, ahogy más egy szeretőt a hazatérő férj elől. Pedig nekem nincs férjem. Senkim sincs. Vannak viszont halovány tengerparti emlékeim, igazi virágaim, és ha igazi pasim nincs, hát legyen ez… ő… Szerintem jó vagyok nála.”

Alice lefejtette a plakátfiút a szekrényajtóról, majd előhozott a spájzból egy zacskó tapétaragasztót, feloldott belőle egy maroknyit a kiszuperált fületlen pöttyös bögrében, és hajfestős pemzlijével a képet az ággyal szemközti falra ragasztotta végérvényesen, örökre.

–     Nem dugdoslak tovább! Mostantól itt a helyed!

Attól a naptól kezdve Alice úgy érezte, nincs egyedül, valaki – a plakátfiú – mindig vele van, figyeli mozdulatait, csóválja a fejét, ha helytelenít valamit, és mosolyog, ha mosolyognia kell. Alice pedig a maga módján dekódolta ezeket a jeleket, és válaszolt is rájuk, bár a tudta nélkül. Megindult a párbeszéd kettejük között. Mintha csak igazi ember lett volna, sőt!, igazi férfi. Igaz, nem kellett rá főzni vagy vasalni, nem ivott sört, nem kért hátvakarást… mégis férfi. Férfi, aki jelenlétével biztonságot adott, nyugalmat, békességet és bizonyosságot. Alice megszokta ezt a jelenlétet, néha hangosan szólt hozzá, néha csak gondolatában, de ez már kapcsolat volt, valami különös és misztikus kapcsolat, amelyről rajtuk kívül senki sem tudott.

Egyszer  porszívózás közben Alice a kép elé érve leállította a masinát, és azt mondta:

–     Te ide figyelj, még neved sincs! Azt sem tudom, milyen náció vagy. Remélem, nem német, mert egy szót sem tudok németül.  Mielőtt  még  kiderül,  ki  is  vagy,  Ladislaw,  Leslie, Lorenz, légy inkább Laci, Lacuska, ez egy szép magyar név, illik hozzád.

És hogy megnevezte a plakátfiút, az még inkább megelevenedett. Néha grimaszokat vélt látni az arcán, máskor mosolyt, de olyan is volt, hogy mérgesnek látta. Sokféle emóciót olvasott le az arcáról, mindig azt, amit Alice gondolt vagy gondolni szeretett volna. Olykor úgy tűnt, mintha ajkát szólásra csücsörítené. De soha nem hallatott egyetlen hangos szót sem.

Alice egy idő után úgy érezte, hogy férjhez ment, s ez ellen határozottan tiltakozott minden ízében. „Még csak azt kéne! Én szabad nő vagyok!” S hogy ezt igazolja, időnként későig kimaradt a barátaival, ezzel mintegy magának bizonygatva, hogy mégsem történt meg vele a legrosszabb, hogy ő még ura önmagának, és az is marad mindörökre. Független! Szingli! Nem, nem, soha nem megy férjhez. Az nem történhet meg. Még hogy férjhez!

Ám egy napon hihetetlen dolog történt.

Alice éjféltájban érkezett meg egy lakásavatóról, néhány unikumot ivott, nem volt ittas, csak icipicit imbolygott járásában, kiváltképp amikor megbillent a lába a tűsarkú cipellőben, és ez az aszfalt állapotát is figyelembe véve, gyakran megtörtént. Amint hazaért, még az ajtót sem nyitotta ki, máris furcsa érzése támadt. Isten tudja, miért, de azonnal a hálószobába igyekezett, és döbbenten látta, hogy eltűnt a falról a poszter.

Híre-hamva se volt.

Odasietett a falhoz, hogy szemügyre vegye, mi történt és hogyan, mert saját kezűleg ragasztotta oda, véglegesen és örökre.

A falon még csak ragasztómaradvány sem volt, sőt, semmilyen nyoma annak, hogy ott valaha poszter vagy bármi más lehetett. Azt gondolta, ha most mégsem rúgott be, hát akkor most józan, és az a poszter sose volt ott. Óvatosan és gyanakvóan tapogatta ujjaival a falat, dörzsölgette a festést, ujjbegyével ragasztó után kutatott, de semmit sem érzett. „Talán bizony megbolondultam?” – kérdezte magától hangosan.

Alice először megdöbbent, majd megrémült a férfi hiányától, hogy mi lesz most ővéle, meg egyáltalán, hogy merészelt ez a rémség vele megtörténni. Hiszen semmi olyan nem történt, ami miatt Lacusnak mennie kellett volna.

Aznap éjjel egy szemhunyást sem aludt. Az a variáció, hogy másnap egy új posztert keressen a régi helyébe, meg sem fordult a fejében. Az is lehetetlennek tűnt, hogy keresni kezdje a plakátfiút. Hol keresse? Csöngessen be a szomszédba, hogy nem látott-e plakátot sétálni a folyosón, vagy értesítse a rendőrséget, akik meg aztán bevitetik a bolondokházába, mint valami őrültet? Alice napokig úgy járt-kelt, mintha valami thriller főszereplője lenne, vagy képregényfigura a képes tévéújságban, amelyre rálöttyent a sör, minden cél nélkül bolyongott, rémisztgetve az útjába kerülő embereket.

Éppen egy hét múlva, a postaládából kiszedett reklámanyag közül egy cetli hullott a földre:

„Hetente egyszer eljövök hozzád és megölellek, ha te is akarod. Lacus”

Alice még ott a postaláda előtt hangosan megszólalt:

–     Hetente egyszer? Megölelsz, ha akarom? Igen, igen, akarom! – ragyogott fel Alice.

„De ezt hogy mondjam meg neki? Írjak e-mailt? Milyen címre? Telefonáljak? Milyen számra? És hogy lett ez igazi, húsvér, és mégis miért és hogyan és…”

Alice elővette a telefonkönyvet… pergetni kezdte a lapjait, aztán, mikor észbe kapott, bedobta a sarokba. Az nagy csattanással csapódott a falnak.

„Most aztán hogy a fenébe találjam meg? Hová tegyem az üzenetet? Vagy hogy mondjam meg?...

Eszébe jutottak nagyanyja egykori szavai, amikor igen furcsa helyzetekben két karját kitárva, szélesen elmosolyodott, és azt mondta: „Az élet tele van csodákkal…”

Ráírta a papír hátuljára, hogy „igen, akarom”, az aljára pedig biztonságképpen odaírta nagyanyja szavait: „Az élet tele van csodákkal.”

Hajszálra így történt.

Lacuska hetente egyszer eljött, megölelte Alicét, és hagyta, hogy Alice is megölelje őt. És Alice ölelt, és ölelése hétről hétre forróbb és szorosabb lett –             A végén még összegyűrsz – kacsintott rá Lacus, aztán kibontakozva az ölelésből, megtömte a pipáját és meggyújtotta. Édeskés, sűrű füstgomolyag telítette be a hálószobát.

–     A papír gyúlékony, vigyázz,  még elfüstölsz – célzott Alice tréfásan Lacus plakát-múltjára, miközben felmerült benne egy istenments-jövő víziója.

Hónapok teltek el – egészen pontosan tizenöt –, és bekövetkezett a baj. Alicén elhatalmasodott a boldogságérzet, és azt hitte, ennek sohasem lesz vége, ráadásul úgy tűnt, tényleg nem lesz vége. Miért is lenne? Nem azért van a dolgoknak kezdetük, hogy végük is legyen! Lacuska minden héten jött, ölelt, és biciklis fiú létére olyan volt, mint a MÁV menetrend szerinti járata, tartotta a menetidőt, mint az interszitik, s már nem is lehetett elképzelni a lehetőségek másfajta variációját.

Lacus persze bőven el tudta képzelni, hajjaj! Fogalmunk sincs, hogy egy egyszerű plakátember miféle bőséges fantáziával rendelkezhet! Hisz amilyen undok és fárasztó dolog egy fotón pózolni, fél kézzel a falnak támaszkodva egy kosár virágot egyensúlyozni a biciklin, olyan undok és fáradságos dolog a hétfői ölelések kötelezettsége, még ha oly édes is az, ahelyett hogy egy függőágyban himbálózna valahol, egy távoli fehérhomokos, pálmafás tengerparton, topleszes hölgyek kínálta frissítő koktélokat kortyolgatva, akiknek Alicével ellentétben nincsen bonyolult lelkük, nem pukkadoznak vagy duzzognak a Valentin–nap elfeledése okán és más semmiségeken, vélt vagy valós, de mindenképpen piszlicsáré dolgokon, mert isten tudja miért, de a nők folyton érzékenykednek. Lacus pedig egyre több okot adott Alicének, hogy érzékenykedjen, mert isten tudja, miért, de a férfiak meg a piszlicsáré dolgokban nagymesterek; mígnem egy szép napon Lacus azzal állított be Alicéhez, hogy többé már nem állít be.

(Március volt, és hétfő, tizenegy óra negyvennyolc perc. Kilencszáznegyvenöt nap telt el a „Hetente egyszer eljövök hozzád és megölellek, ha te is akarod” üzenet óta.)

–     Az történt, hogy szerelmes lettem egy lányba. Nem jövök többé. Nem tudok.

Alicét a konyhaajtóban érte a hír. Megrendültségében, mintha egy motor indult volna el benne, föl s alá kezdett mászkálni a folyosón, s azok a szavak ismétlődtek benne ezerszer vagy még többször, hogy: „na és én?, velem most mi lesz?”

Szeme fátyolos lett, torkába egy görögdinnye nagyságú gombóc nyomakodott, de nem akart zokogni, hogy megőrizze méltóságát, vagy annak látszatát, végül könnyeit takargatva befordult a hálószobába.

Lacus lesütött szemmel ült az ebédlőasztalnál, ujjaival a vizespohár élén körözött.

–     Nem te vagy az oka, Alice, te hibátlan voltál, de hidd el… a lelkemet… a lelkemet… sőt annak egy darabját sem… én nem... de te ezt tudod, hogy én azt soha… de egyébként meg… A lány után ment a hálószobába, hogy e megsemmisítő szavak után, ami valljuk be, olyan volt, mintha benzinnel locsolta, és aztán meggyújtotta volna Alice lelkét, azokkal a fenséges és nyugalmas mozdulatokkal, ahogy a pipáját szokta volt… hú, de ciki–gondolatok tán gáncsolták, de valahogy valami vigaszt kellett most keríteni, vagy ilyesmit … érzelmi elsősegélyt az érzelmi csapásra, de Alice nem volt a hálószobában. Eltűnt. A sárga virágos függöny behúzva, a székek az asztal alá hermetikusan betolva, az ágyon a takarók érintetlenül, kisimítva, rózsa rózsa mellett fájdalmas rendben.

Az ággyal szemben a falon egy nagyméretű friss plakát, fekete-fehér, rajta Alice borús arca, a papír még nedves volt, sírhatott.