Magyar László András

Tiszta üzlet

K., nyugdíjas, vidéki orvossal még a 70-es években kerültem kapcsolatba. Egy ízben együtt üldögéltünk a leányfalusi kertben, s ő nosztalgiával emlegette a régi, szép időket, mikor egy alföldi városkában még szanatórium-tulajdonosként működött.
– Tudod, Lacikám – mondta – az én kórházam körülbelül húsz beteget tudott egyszerre ellátni. Az volt a rendszer, hogy előre leszögeztem: aki nem javul, attól nem fogadok el pénzt. Aki viszont gyógyult, azt bizony keményen megvágtam. Namármost, minden orvos tudja, hogy a betegek egyharmadán nem lehet segíteni, egyharmada ugyan szintén nem gyógyul, de ha foglalkoznak, törődnek vele, hálából hajlandó elhinni, hogy javult az állapota. Egyharmada pedig, akinek különben sincs semmi baja, magától is előbb-utóbb jobban lesz, ha kedvére vizsgáltathatja, injekcióztathatja magát, nem ehet ezt meg azt, szedheti a sok különféle színű és ízű placebót, fekhet egy kicsit, és egy időre megszabadulhat a munkájától és a családjától. Egy szó, mint száz, én a betegek legalább kétharmadán kerestem, de aki nem javult, az is elégedetten távozott, mert ingyen heverészhetett néhány napot nálunk. Tudod Lacikám, a konyhánk elsőrangú volt, a személyzet pedig diszkrét, udvarias és kellemes küllemű, erre mindig súlyt fektettem. Hát így ment ez akkoriban. Szép volt, jó volt, rég volt, tán igaz se volt. Ezt hívták tiszta üzletnek.

 

Hozzászólás

 I. meséli: „Akkoriban még fiatal gyógyszerész voltam, életem első kongresszusán vettem részt Vas megyében. Barátom, Sz. is előadott, de olyan nyakatekert témáról, aminek még a címéből sem értettem semmit. Mielőtt az ülés megkezdődik, odajön hozzám Sz., és azt mondja: „Te Pista, megtennél nekem egy szívességet?” – „Meg én”– felelem. – „Szólj már hozzá az előadásomhoz, mert különben senki se fog.” – Szabadkoztam, hogy mit szóljak, nem értek én hozzá, de ő csak erősködött, hogy ha hozzászólok, fizet egy konyakot, na jó, kettőt, és még a kérdést is leírja nekem. Végül három konyakban állapodtunk meg, amit előre meg is ittam a büfében.

Hát kezdődik az előadás, be is végződik, kérdezi az elnök, ki akar hozzászólni. Éreztem, hogy baj lesz, mert nagyon a fejembe szállt a konyak, de Sz. olyan vasvillaszemekkel nézett rám, hogy föltartottam a kezem. – „Tessék”– szól az elnök. Fölállok, keresem a papírt a spontán hozzászólással, sehol. Elkezdek nyögni, máig sem tudom, mit hordtam össze, egy biztos, füle-farka nem volt. Végre verítékben fürödve visszazutytyanok a székre. Sz. meg föláll, előveszi a papírt, amit nekem írt, és nyel egyet: „Köszönöm az értékes hozzászólást, G. kolléga, ugye azt akarta kérdezni, hogy” – azzal felolvassa a kérdését, és szépen meg is válaszolja. Az ülés után aztán odajön hozzám, jó erősen hátba vereget, és azt mondja, „Te Pista, legközelebb, ha lehet, csak egykonyakos kérdést tegyél föl, jó?”

 

Démonok

Első könyvem, a bevezetés a kísértettanba megjelenése olyan örömmel töltött el, hogy – viccből – azonnal névjegyet csináltattam „dr. Magyar László andrás démonológus” felirattal, amelyet boldog-boldogtalannak vígan osztogattam. Egy napon csengett a telefonom. Középkorú férfi keresett: ízes tájszólással panaszolta, hogy nemrégen házat vettek vidéken, ám a házzal valami nem stimmel, éjjel titokzatos recsegés-ropogás-kopogás hallik a padlásról, úgyhogy az asszony már csak pirulákkal képes elaludni. Látta a névjegyemet a sógoromnál, és nagyon megörült neki. Legyek szíves hát, menjek ki, nézzem meg, mit lehetne tenni. Megpróbáltam elmagyarázni, hogy én csak a démonológia történetével foglalkozom, nem magukkal a démonokkal, akikben amúgy nem is hiszek, de csak hajtogatta a magáét, végül azt is hozzátette, hogy ő természetesen nem ingyen gondolja, hajlandó akár nagyobb összeget is rászánni, ha valóban segítek, és megszüntetem az éjjeli lármát. Én azonban nem hagytam magam Mammontól elcsábítani, udvariasan levakartam az illetőt, és letettem a kagylót. Azóta sem hagy nyugodni a kérdés, vajon mennyit kereshettem volna egy kis démonűzéssel? Ki tudja, talán mégiscsak értek hozzá.

 

A tündér

Nyolcéves koromban, kancsalságom miatt szemműtéten estem át – a Mária utcai klinikán operált meg Sternberg Aliz, a kiváló szemészprofesszor. A műtét után leragasztott szemmel feküdtem napokig, mikor azonban végre elhagyhattam volna a kórházat, az osztályon influenzajárvány ütött ki, így még pár napig maradnom kellett. A betegek kezelésére egy fiatal, szépséges orvosnő járt be hozzánk: szőke haját az akkoriban divatos lófarokban viselte. Nagyon tetszett, hogy gallérja alatt türkizkék bársonyszalagot visel, és hogy köpenyéből enyhe virágillat árad. Úgy emlékszem, mindig mosolygott – olyan gyönyörűnek láttam, mint valami tündért. Valahányszor megpillantottam, boldog izgalom fogott el. Általában délután érkezett a kórtermünkbe, minden ágyhoz odament, mondott valami kedveset, meghallgatta a tüdőnket, megsimogatott bennünket, azután tovalebbent. Teljesen belehabarodtam az én tündérembe.  Egy  nap  elhatároztam,  hogy  szerelmet  vallok  neki.

Mondani ugyan nem mertem volna semmit, de lerajzoltam őt legjobb tudásom szerint, a kék szalagjával és a lófarkával, haját citromsárgára, száját tűzpirosra, szemét égszínkékre színezve. Dobogó szívvel vártam az újabb találkozást, beszédes ajándéknak szánt művészi rajzomat szorongatva izzadt tenyeremben. Aznap persze egy kövér, rosszkedvű bácsika jött be a tündér helyett, komor arccal körbedöcögött, aztán azt mondta „No”, és kiment. Másnap is hiába vártam szerelmemet. Harmadnap pedig hazamehettem.

Harminc esztendő múlva Misi fiammal jártam a Mária utcában. Szegény, örökölte tőlem a kancsalságot és a műtétet is. Az egyik szobában valami csoportfényképet vettem észre a falon, a kórház dolgozóit ábrázolta a 60-as évek közepén. Ült közöttük egy fiatal, eléggé testes, fehér köpenyes nő, szőke lófarokkal. Lapos, húsos arca volt, túl erős álla, apró gombszeme. Blúzának gallérja alatt, jól láthatóan, szalagot viselt.

 

Berlin

A nyolcvanas évek elején, ki tudja miért, novellákat kezdtem írni, majd postán feladtam őket különféle, rájuk igényt nem tartó lapoknak. Az ÉS-nek is küldtem egy remek történetet, amelynek témáját friss kelet-berlini élményeimből merítettem. Egy nap levelet kaptam Kardos G. Györgytől, megkért, fáradjak be hozzá az írásom ügyében. Nagy izgalommal léptem be a Széchenyi utcai ház kapuján, Kardos kedvesen fogadott, megkérdezte, én írtam-e a berlini novellát, majd hoszszasan dicsérte az írást, elmondta, hogy a szerkesztőségben mindenki elolvasta, és általános tetszést aratott. – Szóval közlik? – kérdeztem boldogan. – Dehogy közöljük – felelte Kardos, majd kutatón az arcomba nézett. – Tényleg azt hitte, hogy ezt közölni lehet? Hogy írhat ilyen jót, ha ilyen hülye?!

 

Államosítás

 I. apja, egy alföldi kisváros közmegbecsülésnek örvendő patikusa elesett a világháborúban, így a családi vállalkozást fiának kellett átvennie. Az ambiciózus Z-nek sehogy sem fűlött a foga az egyhangú új élethez, inkább tudományos karrierre vágyott volna, ám anyja könyörgésére végül is szomorú szívvel felvállalta az apai örökséget.

Három esztendeig állt híven a vártán, a pult mögött. Egy forró nyári napon azonban kopasz, aktatáskás, izzadt férfiú jelent meg a gyógyszertárban: nyomában vésztjóslón komor arcú rendőr lépdelt. A kopasz gépelt iratot halászva elő táskájából közölte: ezennel államosítja az üzletet, Z.-nek pedig 24 órán belül, a pénztárkönyveket és az elszámolásokat átadva, örökre el kell tűnnie a színről. Miután mindezt elhadarta, kéjes mosollyal ajkán Z. arcába bámult. Z. egy ideig tétován állt, majd tekintete felragyogott, könnyes szemmel köszönetet rebegett, és hálásan átölelte a megrökönyödött ítéletvégrehajtót. Pár nap múltán vonatra szállt, meg sem állt Budapestig, ahol hamarosan professzor lett belőle.

 

ÉRTELMISÉG

Kolléganőm hosszasan áll a könyvtár ablakánál, az útépítő munkásokat bámulva. Egy idő után elfutja a pulykaméreg: – Ez hihetetlen, már fél órája figyelem ezeket a melósokat, és még véletlenül sem csinálnak semmit.