A laza redőny felszabdalja a bezúduló fényt. Akár egy gyóntatófülke akváriumában: ölében könyv, az utólag helyrebillenteni kívánt idővel.
Drága barátom, Imre, akivel néhány nap különbséggel, ugyanegy évben és hónapban születtünk, testvérem az időben, az orosz klasszikusokkal szólva: lelkecském.
A város öreg negyedében lakott, kétemeletes házban, fenn, a másodikon, utcára néző lakásban. Széles, kétszárnyú, betöppedt rostú fenyődeszka ajtók nyíltak az erkélyre, kopottak voltak, akárcsak a ház fala, amelyet talán száz esztendeje se tataroztak, de a vakolaton még látszott a festés, eredetileg olyan színű lehetett, mint a régi, római házak falán a sárgásba oldott rozsdabarna, amit a tartósság miatt a festékbe kevert marhavérből nyernek ki.
Richárd soha nem járt ezen a környéken. Nem értette, hogy került ide. Ennyire berúgott volna? Utolsó emléke az volt, hogy a haverokkal ül a Déli-aluljáróban és jókat röhögnek. Arra is emlékezett, hogy az asztalon hagyott női magazin horoszkóprovatát olvasták. Ő Skorpió volt, és a magazin szerint pozitív változásokra kell felkészülnie, melyek gyökeresen megváltoztatják majd az életét, továbbá anyagi helyzetében is változások következnek.
Emlékszem, nyáron szorongva ültünk az ágyad mellett. Fogtuk a kezedet és simogattunk.
Nem lesz semmi baj! – mondtam, állítólag több százszor egy nap. Volt, hogy túlkiabáltam a rádiót, ami a hasadon feküdt mindig. Azt akartam, hogy mindig halld a szavunkat. Éjjel-nappal szólt a zene, a hírek, a reklám, a külvilág dobozba zárt zaja.
Néztél ránk, néztél fölénk, valahová a falra függesztett József Attila-, Tóth Árpád-, Spinoza-kép alá.
Vagy pont rájuk. Erőt merítettél belőlünk, de belőlük is.
Egy tér vagy egy utca idővel épp úgy megváltozik, mint a barátaink, szerelmeink arca. Talán többet mondok, ha hozzáteszem: a kapcsolatunk viszont fönnmarad velük, mert érdekelnek, emlékeink fűződnek hozzájuk, úgyhogy változásaik a saját változatlan nosztalgiáinkat tartják ébren.
Így őriznek meg. Lehet, ez a fontosabb bennük, és nem az, hogy végigmehetünk rajtuk villamossal, leülhetünk a padjaikra.
A kerthelyiség még nyitva volt, de az asztalokról hiányzott a terítő, és a székeket felbillentve az asztalszéleknek támasztották. Platánok álltak a kertben, az október végi hideg reggelek megfonynyasztották a tenyérnyi leveleket, ráhullottak az asztalokra, beborították a földet. De sütött a nap, és az avart aranyba vonta az ősz.
