A látogatás

Megállt a robusztus, sűrű rácsozatú vaskapu előtt.  Látszott, hogy évek óta nem nyitották ki, fű és gaz verte fel a tövét, mögötte úgy összenőttek a fenyőágak, hogy csak  oldalazva lehetett elmenni mellettük. Az ajtót a felső sarka tartotta, himbált az alja, ahogy belökte. A gyalogjáró betonja  fölpúposodott, darabokra töredezett, a vízaknába beszakadt a tető.

Tányérsapka

Tudom, hogy sokan furcsállják, és éppenséggel pont ellenkezőleg vannak vele, de én bírom ezeket a régi iparvárosokat. Azon belül is leginkább a kültelki részüket, ahol a vasúti töltések mentén derékig ér a gaz, és az elhagyatott síneket annyira belepte a rozsda, hogy félő, hogy amennyiben valaki hozzájuk ér, azonnal porrá foszlanak. Az egykor ki tudja, mit és milyen  célbóltávol tartani szándékozott, mostanra foghíjassá vált és félig leomlott betonkerítések rései között kutyák bújócskáznak,  miközben az épületek nemcsak hogy betört, ám már régen ki is szerelt (vagy lopott) ablakain ki-be jár a hol erősebben, hol gyengébben, de folyton fújó szél.

A gyónás

A laza redőny felszabdalja a bezúduló fényt. Akár egy gyóntatófülke akváriumában: ölében könyv, az utólag helyrebillenteni kívánt idővel.

Búcsú Kertész Imrétől

Drága barátom, Imre, akivel néhány nap különbséggel, ugyanegy évben és hónapban születtünk, testvérem az időben, az orosz klasszikusokkal szólva: lelkecském.

Erkélyen

A város öreg negyedében lakott, kétemeletes házban, fenn, a másodikon, utcára néző lakásban. Széles, kétszárnyú, betöppedt rostú fenyődeszka ajtók nyíltak az erkélyre, kopottak voltak, akárcsak a ház fala, amelyet talán száz esztendeje se tataroztak, de a vakolaton még látszott a festés, eredetileg olyan színű lehetett, mint a régi, római házak falán a sárgásba oldott rozsdabarna, amit a tartósság miatt a festékbe kevert marhavérből nyernek ki.