Biztos szél alatti állás

(Az alább közölt feljegyzések eredetije megtekinthető Amszterdamban, a Holland Tengerészeti Múzeum /Het Scheepvaartmuseum/ földszinti negyedik termében. A kézirat közel két évszázadnyi utazás végén ért partot Hollandiában, 1814-ben, egy faggyúval lezárt, vastag falú kutrolf-palack belsejében. A fordítás a közreadó munkája.)

BARÁZDABILLEGETŐ

Két hete csinálja, csupa nyál az ablak. Hol egyik ajtón kopog, hol a másikon. A gyerekek azt mondják, engedje be. Párja az udva- ron billeg, nem érti, mit művel. Senki se érti.

Breki és a Politikai Bizottság

–     Lengyelországban sztrájk van – magyarázta Kristóf. – Azért jönnek egy csomóan ide. Mert ott nem lehet mindent kapni.
–     Mi az a sztrájk? – érdeklődtem, azt gondolván, hogy valami speciális lengyel dolog.
Ám legnagyobb sajnálatomra Kristóf se tudta megmondani. Olyasmit makogott, hogy a boltokban nincs elég ennivaló, nem lehet ruhát és cipőt vásárolni, és hogy az emberek nem dolgoznak, hanem csak beszélgetnek a munkahelyükön.
–     De miért? – kérdeztem némi ingerültséggel, mivel zavart a sok homályos információ.
–     Valamit akarnak – Kristóf zavarba jött: – Azt akarják, hogy valami legyen.

Levelek Störr kapitánynak

két levél

Késő délután érkeztünk az adriai kikötőbe. Sikerült viszonylag gyorsan átvennem a hajót (egy harminchárom lábas  Jeanneau-t), bepakoltunk, és kimotoroztunk a tengerre. De jó lenne, ha lecsapna ránk egy zaftos zivatar! Apósom még sose ült vitorláson. Beszarna, ha a szél megdöntené a hajót! Végre belátná, hogy lenézett veje a Keleti Medence Királyaként képes uralni az elemeket! Jól ismerem a tengeri térképeket, kiválóan tájékozódom a vízen, mégis izgultam, és kapkodtam kicsit. Feleségem és a lányunk a hajóorrban élvezték a víz lágy hullámázását, apósom a cockpit sarkából engem figyelt. Igyekeztem megfontolt kapitányként viselkedni, de összekevertem a köteleket, tíz percbe is beletelt, mire sikerült felhúznom és beállítanom a vitorlákat. Mire mindennel végeztem, és leállítottam a motort, a szél elállt.

Sanyika, a kiválasztott

Vasárnap délután. Északi irányba indulok a kettesen, rég jártam erre. Vácig csupa változás, bevásárlóközpont, tömeg és forgalom, városok, városokkal összenőtt falvak tűnnek fel és tűnnek el. Nehéz felismerni, hol kezdődik az egyik, hol végződik a másik.  A Duna menti élet telített, sűrű és élénk. De amikor nyugatra fordulva lassan átgördülök a hegyen, művelt barna földek   termékeny vidékét találom. Bükkerdők, akácligetek és a  termőföld nehéz, forró illata. Dimitrov-pusztán túl a táj hirtelen kinyílik. Szem elé tárul az Ipolymedence déli bejárata. Jobbra a Cserhát ereszkedő dombjai, balra a völgy, háttérben az  Alacsony-Tátra fekete magaslatai. A lábánál néhány falvacska ül. Alattuk egybemosódó világoszöld fűzfasáv. A határfolyót kíséri.  Eltűnik a távolban. Kitakarják az ártér legelőin elszórt,  a  hajdani csordáknak, kondáknak árnyékot nyújtó akácligetek.