Szandra tudja, mi a föladat. Cseveg, csacsog, bolondozik és egyre közelebb húzódik a polgármesterhez. Az országútról egy mellékútra fordulnak. Az út fölkanyarodik a hegyre, mind több és több az éles kanyar, a szerpentin egyre magasabbra visz. Az út mellett kétoldalt sűrű erdő.
– Hová megyünk? – kérdezi Szandra naivul, mintha nem tudná. A polgármester titokzatosan mosolyog.
– Nagyon szép helyre, meglátod. Nagyon fogod élvezni.
Aztán esni kezd az eső, sőt már zuhog. Záporeső, akár nyáron, és egyre nagyobb cseppekben.
– Esik – mondja Szandra.
– Az még esőben is szép…
– Belemegyünk az erdőbe…
– Félsz?
Zsuzsikám! Megértelek, hogy nem akarsz, vagy nem tudsz eljönni a május 9‑i Teresini emlékkoncertre.
Nekem el kell mennem, még akkor is, ha láthatóan vagy láthatatlanul végigsírom az egészet. Miért van most a koncert? Ma a Győzelem Napja van. Május 9‑én végleg összezúzták azt a szörnyűséget, amelyről nem kell itt több szót említenünk, mert pontosan tudjuk, hogy mi volt, mit jelentett nekünk, és rajtunk kívül sok‑sok embernek. A volt teresini foglyok úgy érezték, hogy ezzel a koncerttel kell meghálálniuk, hogy élnek.
Filmnovella, I. rész
Több a csíkos bunda ára,
mint az atléta-mezé –
Világ ura, végy be engem
fenevadjaid közé.
(Szécsi Margit)
Az országúton rozoga, őskori Lada 1200-as jön, a vezetője harminc körüli fiatalember, mellette a társa huszonhat lehet. Talán az öccse. Hasonlítanak. A hátsó ülésen a lány húszhuszonkét éves. Megállnak, a lány kiszáll, a két fiú továbbmegy. A kanyar után ritkás erdő, egy újabb kanyar után a Lada félreáll egy kis tisztásra az út mentén.
