Ördögh, bor
Tarján Tamás
Érdekes, szokatlan műfajú könyvet forgatok: Gál Mihály „a nemzet lelkiismeretének” című katalógusát, mely Németh László író könyvtárának dedikált köteteiről (mintegy nyolcszáz darabról) nyújt szakszerű leírást és némi szöveges tájékoztatást. (A Gondolat 2012-es kiadványát másutt nagyobb lélegzetű recenzióban igyekszem bemutatni az olvasóknak.) A tételeit a szerzők ábécérendje mentén (sajnos azonban sorszámozás nélkül, azaz a hivatkozást megnehezítve) közlő munka B betűs regiszterrészében váratlan információra bukkanok. Író, műfordító, kiadói szerkesztő nagybátyám, Bor Ambrus 1962-ben Világfutók című első regényét – második megjelent könyvét – e bejegyzéssel ellátva postázta: „Németh László úrnak, mély tisztelete jeléül – Borambrus”. Aláírása valóban összefonta a vezetékés keresztnevet; Gál a közlésben a hasonló írásképi jegyek megőrzésére is ügyel. Apai onkelommal folytatott beszélgetéseink alkalmával sok művészeti, irodalmi kérdés szóba került. Egyetemi felvételem (1968) előtt és sokáig utána is kettőnk – nem sűrű, de annál vehemensebb – diskurzusai jelentős hatást gyakoroltak rám.
Alice és a csodaplakátfiú
Boda Magdolna
Alice a hálószoba közepén állt, és egy hatalmas posztert próbált szétgöngyölíteni. Eltartott néhány percig, mert a papír folyton visszatekeredett, de a kitartás meghozta gyümölcsét. Diadalmasan emelte maga elé a gigantikus méretű papírt; szeme ragyogott. Fejét oldalra biccentette, közben kifújta az arcába hulló szöszke hajtincset.
NÉMET LELTÁR
Potozky László
Alig akadtam rá a piperecikkek részlegére, könnyű eltévedni ezekben a nagyáruházakban, különösen, ha az ember nem is akar odatalálni; legalább ötször végighallgattam a mennyezeti hangfalakból cincogó, kétpercenként ismétlődő zongorafutamokat, míg végre belekezdtem a válogatásba.
Igaz történetek
Magyar László András
Tiszta üzlet
K., nyugdíjas, vidéki orvossal még a 70-es években kerültem kapcsolatba. Egy ízben együtt üldögéltünk a leányfalusi kertben, s ő nosztalgiával emlegette a régi, szép időket, mikor egy alföldi városkában még szanatórium-tulajdonosként működött.
– Tudod, Lacikám – mondta – az én kórházam körülbelül húsz beteget tudott egyszerre ellátni. Az volt a rendszer, hogy előre leszögeztem: aki nem javul, attól nem fogadok el pénzt. Aki viszont gyógyult, azt bizony keményen megvágtam. Namármost, minden orvos tudja, hogy a betegek egyharmadán nem lehet segíteni, egyharmada ugyan szintén nem gyógyul, de ha foglalkoznak, törődnek vele, hálából hajlandó elhinni, hogy javult az állapota. Egyharmada pedig, akinek különben sincs semmi baja, magától is előbb-utóbb jobban lesz, ha kedvére vizsgáltathatja, injekcióztathatja magát, nem ehet ezt meg azt, szedheti a sok különféle színű és ízű placebót, fekhet egy kicsit, és egy időre megszabadulhat a munkájától és a családjától. Egy szó, mint száz, én a betegek legalább kétharmadán kerestem, de aki nem javult, az is elégedetten távozott, mert ingyen heverészhetett néhány napot nálunk. Tudod Lacikám, a konyhánk elsőrangú volt, a személyzet pedig diszkrét, udvarias és kellemes küllemű, erre mindig súlyt fektettem. Hát így ment ez akkoriban. Szép volt, jó volt, rég volt, tán igaz se volt. Ezt hívták tiszta üzletnek.