Igaz történetek

Tiszta üzlet

K., nyugdíjas, vidéki orvossal még a 70-es években kerültem kapcsolatba. Egy ízben együtt üldögéltünk a leányfalusi kertben, s ő nosztalgiával emlegette a régi, szép időket, mikor egy alföldi városkában még szanatórium-tulajdonosként működött.
– Tudod, Lacikám – mondta – az én kórházam körülbelül húsz beteget tudott egyszerre ellátni. Az volt a rendszer, hogy előre leszögeztem: aki nem javul, attól nem fogadok el pénzt. Aki viszont gyógyult, azt bizony keményen megvágtam. Namármost, minden orvos tudja, hogy a betegek egyharmadán nem lehet segíteni, egyharmada ugyan szintén nem gyógyul, de ha foglalkoznak, törődnek vele, hálából hajlandó elhinni, hogy javult az állapota. Egyharmada pedig, akinek különben sincs semmi baja, magától is előbb-utóbb jobban lesz, ha kedvére vizsgáltathatja, injekcióztathatja magát, nem ehet ezt meg azt, szedheti a sok különféle színű és ízű placebót, fekhet egy kicsit, és egy időre megszabadulhat a munkájától és a családjától. Egy szó, mint száz, én a betegek legalább kétharmadán kerestem, de aki nem javult, az is elégedetten távozott, mert ingyen heverészhetett néhány napot nálunk. Tudod Lacikám, a konyhánk elsőrangú volt, a személyzet pedig diszkrét, udvarias és kellemes küllemű, erre mindig súlyt fektettem. Hát így ment ez akkoriban. Szép volt, jó volt, rég volt, tán igaz se volt. Ezt hívták tiszta üzletnek.

Zwillinger József főhadnagy

Zwillinger József vegyészmérnök, igényes pedagógusértelmiségi család elsőszülött fia, 1939-ben végzett a Magyar Királyi József Nádor Műegyetem vegyészmérnöki karán. Annak a katolikus hitéletet, saját körében szoros társadalmi életet élő, kitekintően művelt polgárságnak a neveltje volt, amelynek társadalmi központja a vízivárosi ferences templom. Tíz-egynéhány évfolyamtársával egyetemben az a szerencse érte, hogy Varga József világhírű kémikus tanszékén végezhetett. Varga professzor, a szénhidrogének atyja – szerencséjére és balszerencséjére –, neki juttatta a kenőanyagok és adalékok kutatási témáját.

KÉT GROTESZK

CSALÁDREGÉNY UTASTÉRBEN

Tudom, hogy mindenkire ezt mondják, de ő tényleg olyan, mintha aludna. És milyen jól áll neki ez a kosztüm, el is szóltam magam, amikor megvettük, hogy talál a szeméhez, mire ő lehajtotta a fejét, megtámaszkodott a próbafülke falában, azt hittem, ki fog törni, de csak annyit mondott szenvtelen, fakó hangon, hogy ott, ahol ő ezt viselni fogja, nem nagyon látszik az ember szeme. Negyedévbe sem telt, és annyira legyengült, hogy az ágyból sem tudott fölkelni.

A fehér színeváltozása

A feslő rózsabimbó ezen a nyáron fordult dús sziromlángolásba, így mohó férfipillantások tapadtak rá az utcán. Nevezzük hát Szirmoskának, aki érettségi vizsgája után pár hétre pihenni jött a fővárosba, a családi becenév szerint Nikéhez, azaz nagynénikéjéhez.
Az unokahúgát szinte a lányának tekintő idős asszony nem említette, de már jó ideje felfigyelt az új szomszédra, a délceg, kitűnő modorú („mindig köszön”), talányos ifjú emberre, aki választékosan öltözött, nem bömböltette az autórádióját, és messziről áradt róla a jólét magabiztos nyugalma. A királyfi esténként hófehér Mercedesen érkezett haza, mert a hercegeknek, ha pénzük volna is, idejük már nincs paripák, ráadásul fehérek kitanulására, beszoktatására, nem is szólván arról, hogy a felnyergelés, a galopp, a vágta megtanulása végképp meghaladja egy vezetési tanfolyam viszontagságait is.

Szerencsésen megérkeztem

Mindig utólag derül ki az elmúlt pillanat jelentősége, utólag látjuk, hogy ez volt az a drámai, sorsfordító pillanat, ami mindent megváltoztatott, amikor kizökkent az idő, ami után soha többé nem lehetett a dolgot ott folytatni, ahol előtte abbamaradt. Nem igaz, hogy baljós volt már az érkezés is, az érkezés ugyanolyan súlytalan, szürke, átlagos esemény volt, mint egy reggeli fogmosás.