VÁZLAT? METSZETEK?

A Budapesten élő Kéri Elemér, a Színház- és Filmművészeti Főiskola egykori tanára 1928-ban született a Somogy megyei Bedeg – ma Bedegkér – településen. Az alábbiakban emlékiratait olvashatják életéről, szülőfalujáról és a múlt század Magyarországáról.

Mélyfúrás Egercsehiben

Egercsehiben hajdan nemcsak vurstli és virsli volt a bányásznapi ünnepségen, hanem komplett szekrénysorokat, hálószobabútorokat meg lehetett venni, s nemigen akadt olyan év, amikor az árus ugyanannyi portékával távozott volna, mint amennyivel jött. Az itteni fiatalok nem biciklit kaptak 18 évesen, hanem mindjárt motorkerékpárt, s a falubelieknek lett a térségben elsőként Wartburgja, Škodája, Dáciája, Moszkvicsa. Errefelé nem a Trabant dívott. Itteni férfihez feleségül menni biztos életkörülményeket jelentett a környékbeli parasztlányoknak, de jól járt az messziről érkezett kulimunkás is, aki benősülhetett egy tősgyökeres egercsehi famíliába.

Bejárt utak

Tízéves koromig talán két évig volt édesapám ’tehenes gazda’. Tehénnel szántani, erdőre járni – ez nem felelt meg az ő munkatempójának. Igaz, a tehénnek már a legeltetése is egyszerűbb. Csak nappal legel, nem nehéz a legelőn megfogni, hazaterelni; gyerek is tudja őrizni. Öt-hat éves koromtól már mehettem legeltetni a két tehénnel Cserére, Nagypéterére. Lóval messzebb kellett menni, távolabbi területekre.

Több napra, sőt hetekre is a legelőn lehetett hagyni. Ilyenkor elmentünk egészen a Hargita gerince mögötti hevederig. A messze eleresztett lovakat megtalálni sem volt mindig könnyű. Kereséskor néha nagy területet kellett bejárni, ami egész napig, sőt napokig is eltarthatott. Az összeszokott két ló nem hagyta el egymást, az egyiken általában csengő volt, leginkább erre kellett figyelni. Ez sem volt egyszerű, mert hasonló hangú csengő más lovak nyakán is lógott.

Tündöklő éveink

Bácsalmási október közepén halt meg, hamvait, kérésének megfelelően, az otthon fölötti dombtetőn, egy vadszederbokor alá temették. A végrendelet Pápait nevezte meg egyedüli örökösnek: az örökség pedig két öltönyből, egy Doxa típusú, a harmincas évekből származó karórából, néhány könyvből és egy lakattal lezárt, közepes méretű utazóbőröndből állt. A lakat kulcsa nem került elő.

Langyos, bársonyos őszutó volt, Pápai elálldogált kicsit a szederbokornál, aztán az öltönyöket meg a könyveket szétosztotta a szomszédos szobák lakói között, az órát zsebre vágta, elhatározva, hogy Bácsalmási-vándordíjat csináltat belőle, a bőröndöt meg bevágta a csomagtartóba. Pestre érve meg is feledkezett róla (péntek volt, Barna már háromszor kereste a riportja miatt, mire beért), csak vasárnap este vette elő, föltette a konyhaasztalra és egyetlen jól irányzott kalapácsütéssel lecsapta róla a lakatot. (Persze, a konyhaasztal sarka is megrepedt, de ezt Pápai már csak hétfőn vette észre.)

A savanykás meggy kálváriája

A magyar gyümölcskertészet koronagyémántja a meggy. Az országban megtermelt 60-70 ezer tonna savanykás gyümölcs aligalig kerül friss piacra, a többséget konzervüzemek dolgozzák föl. De miért a kitüntető cím? Oka van annak. Németországban évente 80 millió körül fogyott az üveges meggybefőtt, és ebből a magyar termék általában harmincmillió üveg volt. Nos, hasonló teljesítményt egyetlen gyümölccsel se tudunk még csak  megközelíteni sem, nemhogy túlszárnyalni. És ez az állapot – olykor a piaci zavarok hatására változóan, ám – évtizedek óta létezett. Megtartása politikai követelmény. Lenne – mondom.

A hazai meggyfajták közül elsőnek a Pándy üvegmeggy aratott nemzetközi sikert. (A Pándyt néhol, például Mezőtúron, spanyolmeggynek   is   nevezték,   aminek   okát   nem tudom. Alapja nincs.)