Egercsehiben hajdan nemcsak vurstli és virsli volt a bányásznapi ünnepségen, hanem komplett szekrénysorokat, hálószobabútorokat meg lehetett venni, s nemigen akadt olyan év, amikor az árus ugyanannyi portékával távozott volna, mint amennyivel jött. Az itteni fiatalok nem biciklit kaptak 18 évesen, hanem mindjárt motorkerékpárt, s a falubelieknek lett a térségben elsőként Wartburgja, Škodája, Dáciája, Moszkvicsa. Errefelé nem a Trabant dívott. Itteni férfihez feleségül menni biztos életkörülményeket jelentett a környékbeli parasztlányoknak, de jól járt az messziről érkezett kulimunkás is, aki benősülhetett egy tősgyökeres egercsehi famíliába.
Tízéves koromig talán két évig volt édesapám ’tehenes gazda’. Tehénnel szántani, erdőre járni – ez nem felelt meg az ő munkatempójának. Igaz, a tehénnek már a legeltetése is egyszerűbb. Csak nappal legel, nem nehéz a legelőn megfogni, hazaterelni; gyerek is tudja őrizni. Öt-hat éves koromtól már mehettem legeltetni a két tehénnel Cserére, Nagypéterére. Lóval messzebb kellett menni, távolabbi területekre.
Bácsalmási október közepén halt meg, hamvait, kérésének megfelelően, az otthon fölötti dombtetőn, egy vadszederbokor alá temették. A végrendelet Pápait nevezte meg egyedüli örökösnek: az örökség pedig két öltönyből, egy Doxa típusú, a harmincas évekből származó karórából, néhány könyvből és egy lakattal lezárt, közepes méretű utazóbőröndből állt. A lakat kulcsa nem került elő.
A magyar gyümölcskertészet koronagyémántja a meggy. Az országban megtermelt 60-70 ezer tonna savanykás gyümölcs aligalig kerül friss piacra, a többséget konzervüzemek dolgozzák föl. De miért a kitüntető cím? Oka van annak. Németországban évente 80 millió körül fogyott az üveges meggybefőtt, és ebből a magyar termék általában harmincmillió üveg volt. Nos, hasonló teljesítményt egyetlen gyümölccsel se tudunk még csak megközelíteni sem, nemhogy túlszárnyalni. És ez az állapot – olykor a piaci zavarok hatására változóan, ám – évtizedek óta létezett. Megtartása politikai követelmény. Lenne – mondom.
nagymama
Én nagymamának szólítottam, édesanyám állandó remegéssel a hangjában anyuskának, apám, ha tehette, sehogy. Finoman szólva, feszült volt a viszonyuk, nagymama élete végéig fenntartással szemlélte a szellemi foglalkozásúakat, akiket egy kalap alá vonva naplopónak nevezett. Az ügyvéd, katonatiszt, bíró – az igen! De az író – az naplopó. Csak ül, és néha ír. Semmi. Ráadásul a nagymama folyvást gyanakvással figyelte apámat, mert – szerinte – élete egyik célja az volt, hogy elemelje a kisbicskáját, amelyet egész délelőtt fennhangon keresett, mondataiba belekeverve az „ellopta” állítmányt, míg végre rálelt a konyha valamelyik zugában. Ilyenkor diadalmasan nyugtázta, hogy „visszalopta a helyére”.
