• Támogató
  • 1000 HUF
  • Alkalmi támogatás mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Támogatom
  • Barát
  • 5000 HUF
  • Alkalmi támogatási mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Ajánlott tartalmak
  • Támogatom
  • Partner
  • 2000 HUF/HÓ
  • Rendszeres támogatási mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Ajánlott tartalmak
  • Éves kiadványunk
  • Támogatom

Egercsehiben hajdan nemcsak vurstli és virsli volt a bányásznapi ünnepségen, hanem komplett szekrénysorokat, hálószobabútorokat meg lehetett venni, s nemigen akadt olyan év, amikor az árus ugyanannyi portékával távozott volna, mint amennyivel jött. Az itteni fiatalok nem biciklit kaptak 18 évesen, hanem mindjárt motorkerékpárt, s a falubelieknek lett a térségben elsőként Wartburgja, Škodája, Dáciája, Moszkvicsa. Errefelé nem a Trabant dívott. Itteni férfihez feleségül menni biztos életkörülményeket jelentett a környékbeli parasztlányoknak, de jól járt az messziről érkezett kulimunkás is, aki benősülhetett egy tősgyökeres egercsehi famíliába.

Az Eger és Ózd között, festői dombok mögött megbúvó települést a bánya tette naggyá. Talán ha nincs a Csókos, a Beniczky a Bagólyuk, a Viktória, az Antónia, az Emil és az Ödön   – itteni, s környékbeli aknák és tárók ezek, amelyekből több mint száz éven át bányászták a kőszenet - ma nem lenne olyan hatalmas az akkori és a mai valóság közötti különbség. A csupán mezőgazdaságból, annak is inkább a napszámos műfajából élő környékbeli szegény falvak szegények voltak hatvan éve, s azok ma is. Ám a bányásztelepüléseken – miként Egercsehiben, vagy akár az ide nem oly messze lévő Recsken, Ózdon, Lyukóvölgyben, Farkaslyukban vagy Borsodnádasdon – néhány évtizedre beköszöntött a jólét, hogy aztán annál nagyobb legyen a „pofára esés”, amikor nemzet-, vagy piacgazdasági okokra hivatkozva bezárt a majd´ mindenkinek munkát és életet adó bánya. A szerencsés kevesek korkedvezményes nyugdíjba mentek, a még kevesebb „ügyesek” privatizálták – vagy egyszerűen ellopták – amit lehetett. Ám a többség utcára került, mert a speciális vájár, aknász végzettséggel, tapasztalattal a környékéken sehol sem rúghatott labdába: nem volt másik bánya, ahová átjelentkezhettek, másik táró, ahol fúrhattak, vájhattak volna. Sokaknak nem maradt ás, mint a vegetáló, munkanélküli lét, az alkohol, a korai halál.
Az a generáció, amelyet a bánya edzett szíjasra, még nem volt mobilis: bármennyire is csökkent a megvásárolt vagy épp saját kézzel felépített bányászlakások, házak értéke az utóbbi időben, még mindig elegendő vagyonnak számított ahhoz, hogy egyfajta kapaszkodóként megőrizzék és vigyázzanak rá – vagyis ott maradjanak egy pusztuló faluban. Az utánuk következőket azonban már nem kötötték ide a bányász-emlékek, a hajdani legendákból pedig csak a megkopott öregembereket, öregasszonyokat látták maguk körül, ami nem elég ok a maradásra. Tovább is állt a mai húszas-negyvenes korosztály hetven-nyolcvan százaléka. Zömük a fővárosig vagy a Dunántúlra „futott”, jócskán akadnak azonban olyanok, akik meg sem álltak egészen Amerikáig: onnan küldik haza a fényképes karácsonyi lapokat, hogy jól vagyunk, a gyerekek még beszélnek magyarul, bár Petőfi verseibe, Kosztolányi novelláiba beletörik a megértés bicskája.

 

A községházával szemben mementóként felállított üres csille, a falu központjában vasajtókkal lezárva, mélabúsan ácsingózó hajdani mini-villamoserőmű – a „Centrálé”, amelyik a közeli bélapátfalvi cementgyárat is ellátta árammal hajdanán –,  vagy épp a belülről csupaszra lepusztított, kitört ablakokkal pöttyözött háromemeletes volt fürdőépület, a plafonokról furcsa ritmusban lelógó vezetékekkel, mind-mind egy hajdan virágzó, s a polgárosodás útjára lépett majd onnan letaszított tisztes munkásvilágra emlékeztet. Ez az új-telepi rész, a bányászlakások, közjóléti épületek világa. Az ó-faluban málladozó Beniczky-kastély tovább komorítja a képet: a kezdetekről mesél, egy álomról, ami egy ideig valósággá lett, aztán szétfoszlott. A család történetét feldolgozó, Csiffáry Gergely egri levéltáros tanulmánya szerint Beniczky György tudott arról, hogy birtokán a kiegyezés előtti években osztrák geológusok szén után kutattak, s arról is, hogy a Bükk hegység területén, Egerbakta és Szarvaskő térségében az 1860-as évek elején találtak szenet. Azzal a lehetőséggel, hogy a föld mélye olyan jelentős, kiaknázásra váró szénkészlettel rendelkezik, amely érdemes nagyüzemi művelésre, már 1870-ben számoltak a család tagjai. A kezdeti kutatófúrások, a bizonytalan területvásárlások és pereskedések után a kilencszázas évek elejére aztán termőre fordult a bánya, de a legnagyobb hasznot az követően hozta a Beniczkyeknek, hogy haszonbérbe adták, s pénzben és természetben is kaptak érte megváltást.
Erre az időszakra értelemszerűen nem emlékezhetnek már a mai „utolsó bányászok”, akik valamennyien elmúltak már hetven-nyolcvan évesek. Balogh Jenő, Nagy Gusztáv, Barta János, Kelemen Károly, Utassy Antal vájárok, Bakos Albin fővájár, Ökrös Imre műszaki vezető, valamint két asszony: Nagy Istvánné, aki a telefonközpontban dolgozott és Ökrös Imréné, akit tizenhat évesen büntetésből a bányába küldtek le gépkezelőnek, mert aranykeresztet viselt a nyakában, majd később akkumulátoros lámpákat töltögetett, mígnem elhelyezték a ruharaktárba és a fürdőbe. Velük beszélgetettünk arról, miért nem tudja feldolgozni a falu több mint negyedszázada a bánya bezárásából adódó anyagi és lelki veszteséget.
 Legtöbben tanulókánt kezdtek itt: három napot jártak iskolába, s három napot dolgoztak már tizennégy évesen. Legényszállón laktak, s eleinte tizenkét órákat dolgoztak: csak az ötvenes évek közepén változott meg ez a munkarend, s tértek át a nyolcórás munkanapokra. A bánya hideg volt és nyirkos, miként egyikük fogalmazott: „a bányában szén van, por van, sár van, de levegő az nincs”. Sokan nem érték meg a nyugdíjkorhatárt: a faluközpontban szürke gránittábla őrzi annak a hatvankét bányásznak nevét, akik munka közben, balesetben vesztették életüket. Mások az úgynevezett „bányász-tüdővészben”, a szilikózisban hunytak el fiatalon. S van, aki rejtélyes módon, mintha a bánya bezárásába halt volna bele. Ökrös Imre fia apjához s nagyapjához hasonlóan szintén ezt a világot választotta munkahelyül. Az utolsó csoporttal jött fel a felszínre 1990. január 21-én, a bánya működésének utolsó napján. Nem sokkal később, álmában halt meg, két gyereket hagyva maga után: a család azóta sem tudja, mi történt, milyen rejtélyes betegség végzett a negyvenes éveiben járó fiatalemberrel.
Az idős bányászok máig hurcolt sérelme, hogy a bánya bezárásának napján egyetlen főnök, vagy „nagy ember” sem volt ott mellettük. - Feljött az utolsó csille az aknából, a bányászzenekar elhúzta a bányászhimnuszt és mindenki sírt – idézik fel a végnapokat, s közben most is többen elsírják magukat.
Akinek volt némi érzéke a valósághoz, az már korábban is sejthette: a bányát nem a termelékenysége vagy gazdaságossága, hanem a szocialista rendszer tartja életben. Egercsehiben már a hatvanas évektől kezdve nem termeltek nyereséggel kőszenet. „Összegezve az eddigieket, láthatják az elvtársak, hogy bár a termelésünk megnövekedett, a tervünket mégsem tudtuk teljesíteni. Rosszul gazdálkodtunk, és nem vigyáztunk sem saját magunk, sem társaink testi épségére, mert a balesetek száma is növekedett” - vallotta be önkritikusan Varga Lajos főmérnök az 1961. július 27-én megtartott termelési tanácskozáson.
Ha piacgazdasági alapokon működött volna akkoriban az ország, két lehetőség közül kellett volna választani: bezárják, vagy iszonyatos pénzekért korszerűsítik, hogy nagyjából 10-15 év múlva elkezdje visszatermelni a befektetett összeget. A vizsgálatok szerint 15 millió tonnányi szénvagyon rekedt a föld mélyén, miután betömték az aknajáratokat, s átadták a tárókat a talajvíznek. Sokan úgy tartják: a nyolcvanas évek végén Kapolyi László akkori ipari miniszter erőltette a bányák bezárását országszerte, mert így akart „helyet csinálni”  a gázbiznisznek. Ennek ellentmond, hogy a Borsodi Szénbányák Vállalat már a nyolcvanas évek közepén be akarta zárni az egercsehi szénbányát, de akkor egy párthatározattal a visontai központú Mátraaljai Szénbányák Vállalathoz „csatolták”, amely öt évig még lélegeztetőgépen tartotta azt. Arra azonban ma is sokan emlékeznek, hogy Kapolyi László a nyolcvanas évek végén helikopterrel (!) látogatott el Egercsehibe, megígérte, hogy fennmarad a bánya, megnyugtatta az embereket, majd néhány hónappal később már a bezárásról érkezett a hír.
Azt még a nyugdíjas bányászok is elismerik, hogy Egercsehi térségében csak drágán és körülményesen lehet kinyerni a kőszenet, s domborzati viszonyok miatt ugyanis egyre mélyebbre és mélyebbre kell ásni, hogy ezt a réteget elérjék. Az észérveket azonban elhomályosítják az emóciók. A tartósan veszteséges működés ellenére a hetvenes-nyolcvanas években „dübörgött a jólét, s mesterségesen pumpálták bele a pénzt a vállalkozásba. Az alapbéren felül különböző ösztönzőket kaptak a munkások: a fizetésük harminc százalékát földalatti pótlékként írták jóvá, plusz tíz százalékot kapott a lőmester és a csapatvezető, a délutános műszakért 5, az éjszakaiért 10 százalék többlet járt. A bánya megszűnésekor, 1990 elején  – miként az a korabeli sajtócikkekből kiderült – 18-22 ezer forintos bérekkel szereltek le jónéhányan. Csak orientációként: ebben az időszakban egy kezdő újságíró vagy egy évtizedek óta dolgozó óvónő 4-5000 forintot vitt haza. A bányászfaluban nem kellett pénzzel fizetni a Magazinnak elnevezett, a társaság által fenntartott boltban, csak felírták a kereskedők, hogy ki mit vitt, és hó végén azt a munkaügyesek levonták a bérből. Sokan ingyenesen szolgálati lakást kaptak, a rezsiért sem kellett fizetni. A bér mellé természetbeni juttatásként évente 72 mázsa szén jutott a dolgozóknak: ez bőven fedezte a saját fűtési igényüket, a felesleget pedig lovaskocsival bevitték Egerbe, s ott pénzért vagy borért eladták.
- Fájin szén volt az itteni, jóval nagyobb fűtőértékkel, mint a többié – mondja Balogh Jenő, s hozzáteszi: a mostani, veszett januári hidegben eltüzelte az összes fáját, s alóluk előbukkant a több, mint negyedszázada betárazott utolsó kupac egercsehi szén. A nyolcvannégy éves csoportvezető vájár elérzékenyült, félretett néhány szebb széndarabot, a többit pedig eltüzelte.
Nemigen találnánk Egercsehiben olyan hajdani bányászt, akinél nincs otthon valamilyen ereklye, régi bányalámpa, jelvényes bot, vagy legalább egy darab kőszén. Ökrös Imréné például magával vitte a ruharaktár-, és fürdő utolsó jelenléti ívét: ebben vezették, hogy ki, mikor, milyen váltás ruhát adott le,. Férje sorra hordja elénk a padlásról a régi lámpásokat, sisakokat, s azokat a kis „emlékeket”, amelyet saját maga esztergált, s adott át jubiláló társainak.
Ökrösék családja és környezete „kicsiben” leképezi azt is, miként forgácsolódott atomjaira egy hajdan boldogabb közösség. A családfő mutatja a villamoserőműhöz közeli kis kocsmát, amelybe munka után be-betértek egyet fröccsözni a tárókból feljövő bányászok: senkinek se kellett egyedül ücsörögni az asztalnál.  - Akármennyire fárasztó volt a munka, régebben senki se sietett azonnal haza, beültünk, beszélgettünk, barátkoztunk, megismertük egymást. Voltak focimeccsek, működött kézilabda és tekecsapat. A kultúrházban minden hétvégére szerveztek programot, még Latabár Kálmán is eljött ide egyszer. A moziban hetente háromszor volt előadás: a vonat Mónosbélig hozta el Egerből a tekercseket, majd onnét a szénszállító kötélpályákon lévő csillék egyikére tették azokat, s így érkeztek meg a filmek Egercsehiig. Ma már az errefelé utazó nem látja a levegőben sem a csilléket, sem a vezetékeket: beolvasztották vagy ellopták azokat. Mónosbélben ipari műemlékként még ott van a fából készült, többszintes szénrakodó állomás, de évek óta rogyasztja az idő, s félő, hogy egyszer csak összedől.
Ökröséknek három fiuk és két lányuk született - egyik fiuk, miként korábban említettük, a bánya bezárása után nem sokkal meghalt –, de közülük senki sem maradt a faluban. A legidősebb egészen Floridáig ment, ott működtet kertépítő vállalkozást. A másik Csepelen dolgozott, a hajógyárban, de most ő is új utakat keres. A két lány legalább a térségben maradt: Kazincbarcikán él az egyik, Bükkszentkereszten a másik, mindketten dolgoznak.
Kovács András, a falu polgármestere 16 éves volt, amikkor bezárt a bánya, de az ő szívében is él valamiféle sajátos nosztalgia az akkori idők után., Pedig amúgy két lábbal a földön járó ember. Az egri tűzoltóságnál dolgozott korábban, s csupán a szolgálatot függesztette fel a polgármestersége idejére, de állományban ott maradt: az legalább biztos munkahely. Másodállásban méhészkedik és juhokat tart, mert szerinte egy lábon állva ma már nehéz megélni ezen a vidéken.
- Az emberek jól éltek a bánya idejében. Lovaskocsival hordták ki a szenet, jött Puci bácsi, s házhoz vitte mindenkinek. A bányásznapokon anyám hétvégente kézen fogott, s mentünk ki a piacra, bútort nézni – egyáltalán nem volt szokatlan, hogy valaki ilyenkor vette meg az egész hálószobagarnitúrát. Talán nem voltak nagy igényeink, de úgy emlékszem, mindenre jutott pénz, s elmehettünk mindenhová, ahová akartunk. A bányászok társadalmi munkában felépítettek egy üdülőt a Balatonnál, s oda akár két-három hétre is lemehettek a családok – mondja.
Az üdülő ma is megvan, most az iskola használja. Kovács András szerint az is nagy szó, hogy egyáltalán van nyolc osztályos iskola a faluban, sőt, óvoda, posta és takarékszövetkezet is. - Egercsehi nem olyan rossz falu, mint elsőre gondolnánk. Nem véletlenül telepedett meg itt egy egzotikus állatokkal foglalkozó svájci üzletember, s működtet lovastanyát egy innen elszármazott fiatalember - mondja.
A környék csendes, a természet magával ragadó. Ám hiába, ha az itt élők a mai településképet folyton a virágzó bányászfalu torz tükörképével vetik össze, s ez megkeseríti a mindennapjaikat. Igaz, a továbblépés nem is olyan könnyű. hisz bármerre néznek, minden pusztuló épület, minden ottfelejtett felirat, s minden műtárgy, amit korábban használati tárgyként kezeltek, a mai valóságra emlékezteti őket.
Nem tudnak szabadulni a bánya vonzásától azok sem, akiknek már csak koruknál fogva sincs esélyük az újrakezdésre, vagy arra, hogy valaha is újra működni lássák a tárókat. Minden olyan „fentről” érkező hír felborzolja a kedélyeket, ami arról szól, hogy a kormány egyes vidékeken „megvizsgálná” a bezárt bányákban rejlő lehetőséget. Reményt kelt, még ha oktalant is. Egercsehiben annak is tudtak örülni, hogy Magyarországon a 2014-2015-ös tanévben elindult a vájárképzés, noha szó sincs arról, hogy az itt végzetteket tárt karokkal várná valamely működő bánya. Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára az egyik ilyen képzőhely, a komlói Kökönyösi Oktatási Központ szakiskola tanévnyitóján az mno.hu tudósítása szerint azt mondta: a leendő vájárok azzal, hogy „szenet termelnek majd, a magyar állam függetlenségét is védik.” Erről mindjárt a szocialista tervgazdaság kezdeti időszakának egyik sarkalatos jelmondata villant eszünkbe, miszerint „Gyűjtsd a vasat és az ércet – ezzel is a békét véded.”
A kormányellenes elfogultsággal nehezen vádolható hirado.hu ehhez képest tavaly már arról számolt be, hogy a remélt létszámnak csak töredéke végez 2017-ben vájárként Magyarországon: a három képzőhely közül kettőben már az indulás után nem sokkal összeomlott a képzés.

Multiple columns available for menu dropdowns
Insert positions or particles inside dropdown menus
Built in mobile menu for intuitive navigation
A responsive layout for mobiles, tablets, laptops and desktops
Many prebuilt particles for complex content creation
Built using SASS for programmable stylesheets
Built with Twig -  a PHP template engine
Configurations are stored in a human readable YAML format
Packaged with six preset style variations
Figyelmébe ajánljuk
Kozma György: Az Időnek mélyén (Hommage á Xantus János) ... Elolvasom
Benedek Szabolcs: A Nyugat levegője ... Elolvasom
Doros Judit, Szabó Barnabás: Mélyfúrás Egercsehiben ... Elolvasom
Ördögh Szilveszter
Ördögh Szilveszter Alapító szerkesztő
1966 óta jelentek meg elbeszélései, regényei. Novelláiból, regényeiből tv- és rádiójátékok készültek. 2007-ben hunyt el.
Impresszum
HTML Editor - Full Version
Irodalmi, művészeti és szociográfiai folyóirat. 
 
Kiadja a Tekintet, Ördögh Szilveszter Alapítvány. Felelős kiadó: a kuratórium elnöke.
A kuratórium tiszteletbeli elnöke: Juhász Ferenc költő (1928-2015). Tagjai: dr. Révész T. Mihály (elnök), Deák Gábor, Donáth László, Kocsis András Sándor, dr. Rubicsek Sándor.
 
Eddigi főszerkesztők: Ördögh Szilveszter (alapító), Hovanyecz László, Farkas László.
 
Online főszerkesztő: Kácsor Zsolt
Szerkesztőségvezető: Kiss Anna Emma (06-30-580-7936)
Szerkesztőség: Budapest 1054 Alkotmány u. 2. 
 
A Tekintet, Ördögh Szilveszter Alapítvány bankszámlaszáma:
10300002-20315791-70143285