Kéri Elemér
Az emberi élet: a tanulás útja

(A Budapesten élő Kéri Elemér, a Színház- és Filmművészeti Főiskola egykori tanára 1928-ban született a Somogy megyei Bedeg – ma Bedegkér – településen. Az alábbiakban emlékiratait olvashatják életéről, szülőfalujáról és a múlt század Magyarországáról.)


Az emberi élet: a tanulás útja

 

„Én nemzetem, zsidó népem, Te ellened mit vétettem?  Tőled halált mért szenvedtem? Immár felelj meg énnekem.” Ez a pár sor különösen beleragadt az emlékezetembe. Ezt az éneket (is) sokszor hallottam, hallgattam, énekeltem is, éveken át, a múlt század harmincas éveinek második felében. Jól énekelhető, fülbemászó zene. Ministráns voltam, de botfülű. A sok, jól énekelő között mégis ráhangolódtam a dallamra. A mai napig bennem is maradt, sok más dallal, képpel, mozdulattal együtt.

Ismertem a „rongyos zsidót” is, aki egylovas szekérrel gyűjtötte a fölöslegessé vált holmikat,  akit minden évben vártak a faluban, akárcsak a „drótostótot”. Mi, gyerekek, pedig mindig körülöttük „pücskörésztünk”, figyeltük, hogyan dolgoznak, mit, s hogyan beszélnek. Néha még a teknővájó cigány is megjelent, aki örökéletű teknőket, melencéket készített vésőivel, kaparóival, kalapácsával.

A szövegből nem értettem szinte semmit, s gyerek-eszemmel nem is gondolkodhattam róla. A zsidó szót azért ismertem, mert gyakran elküldtek a ,,zsidóhó”,,petroljomér’, élesztőér’, pakli ződnégyesér’ (pipadohány). Sietve mentem a „bótba”. Ott olyan szagokat (nem illatokat) éreztem, amilyenek otthon nem voltak. Fráj (nem tudtam még, hogy Frey-nek kell írni) bácsi pedig mindig udvariasan, sőt szeretettel beszélt velem. Megkérdezte: hogy van édesanyád, édesapád, megellett-e a „Böske?” (tehenünk neve), stb.  Egy szem cukrot is kaptam tőle, s egyszer-egyszer a szép szemű (később hozzá tettem: lézer-szemű) lányát, Évit is láthattam. A rossz az volt, amikor tojást vittem pénz helyett. Vigyáznom kellett, hogy el ne törjenek, s a szeder(eper)fákra sem mászhattam fel.

Frájékról mindenki jókat mondott, azok is, akik átszellemülten énekelték az „én nemzetem, zsidó népem”-et. Falumban szokás volt mindenkit „munkájja”, viselkedéses szerint megítélni. Kijárt ez a protestánsnak, a zsidó „bótos”-nak, a katolikus bárkinek. Ezt tapasztaltam Törökkoppányban is. Itt lakott a másik nagyanyám, hat km-re Bedegtől, szülőfalumtól. Én pedig a Naptól néhány fény-percnyire, tizenévesen, éppen itt bolyongtam, ismerkedtem e „sárgolyó” falumra eső részével: útjaival, dűlőivel, nyelvezetével, növényeivel, állataival (utcánk mindegyik kutyájával jó barátságban voltam, nevükön szóltam hozzájuk) ízeivel a nyitott kéményeken kigomolygó füstjeivel és a sülő kényér és „langalló” (lángos)  kemencékből kiáramló, az egész falut lágyan betakaró illataival. Ma is összeszalad a nyál a számban, amikor megidézem falumat szokásaival, esőivel, szeleivel, vizeivel, hajnali és esti hangulataival, a legelőkről hazaballagó okos állataival, a tavasszal visszatérő gólyáival, fecskéivel, a frissen nőtt fű és fejüket a fű közé éppen csak rejtő friss virágok változó, csodás keverékével. Így folytathatnám a végtelenségig, már szűkebb hazám csodáinak felsorolását.

A falu három-négy utcából álló „vakbélfalu”. Az utcákat hegyeknek is nevezett, elég meredeken emelkedő dombok választották el egymástól, észak-déli irányú völgyekkel. Mindegyik völgy mélyén patak, s az egyikben annyi víz, hogy némi duzzasztással elhajtott egy malmot, eltartott (nem is rosszul) egy „mónár” családot. A molnár iparosnak, sőt „úriembernek” számított.

Mi a falu egyik, Ruzsás (Rózsás) nevű utcájának végén laktunk. Házunk után már csupán Balassáék és Marácziék háza állt, egy nagyobb kiáltásnyi távolságra egymástól. (Ma már szülőházam az utolsó.) Utána jókora hosszú, meredek emelkedő, aztán már a világvége, az erdő. A felnőttek mindig így beszéltek: ,,há’ mész Róza?”  Róza néni meg így válaszolt: „a faluba, de ne kátozz (kiabálj), hallok én”. A „falusiak” a fő utcában laktak, az „aszeg” (alvég) meg a „főszeg” (felvég) között. A falu közepén (újmagyarul: centrum) volt a templom, a paplak, az „oskola,” a községház, a főjegyző úr, meg a tanító úr lakása, a kocsma, kuglizóval, a „bót,” de a tejcsarnok is, ahová reggelenként vittük (én is, biciklivel) a frissen fejt tejet. A posta közvetlenül a templom „faránál” volt, a „postamesterné” lakásával. (Máig nem értem a „postamesterné” kifejezést. Ki volt ez a kedves asszony? A postamester felesége? Vagy valódi postamester, de nem volt férje? A női nemhez meg nem tudta odailleszteni falum népe ezt az „úri” foglalkozást-munkát, így alakulhatott ki a bizonytalan jelentésű „postamesterné” szó, ami a falubeliek számára egyáltalán nem volt „bizonytalan” jelentésű: az az „úriasszony,” aki a postamesteri munkát végzi, beleértve a telefonközpontosi tevékenységet is.) Az elemi iskolában jó tanuló voltam. Egyszer március 15-én még verset is mondtam. Azokra a sorokra emlékszem, amelyek így hangzottak: „Ki mondja, hogy Kossuth meghalt, Kossuth halhatatlan”, meg: „Kerepesi temetőbe járjatok el, magyarok, Kossuth Lajos sírhalmánál egy-egy fohászt mondjatok’’.

Volt még valaki Csabán, az Orosz Annus, akire jól emlékszem, mert fonott konttyal, csizmában és szűk ruhában járt. (A falu lányai asszonyai pedig bő szoknyában, alatta több péntöllel, és rendszerint bugyi nélküli ruhákban.) Mindenki csak Orosz Annusnak nevezte, mert egy csabai hadifogollyal jött haza az első világháború után. Orosz hangsúllyal beszélte a magyart. Szerény, kedves ember volt, „fehérnép”, „fehércseléd” (mondták az öregek). A falu különös embereihez tartozott Lukács úr, a borbély, akiről az a hír járta, hogy a perpetum mobile (örökmozgó) előállításán dolgozik, de nem akar beszélni erről senkinek, csak titokzatosan mosolyog, amikor erről kérdezik. „Lukács Pali igazi úriember,” hallottam többször a bedegi nagymamától.




1938.

Augusztus utolsó napja volt. Egész éjjel esett. „Nyakig érő sár” az utakon, szülőfalum, Bedeg és Tab között. Tabon vonatra kellett szállnunk nagyapámmal. Vonatot, gőzmozdonyt még soha nem láttam.A lovak befogva, minden pakkom a kocsin, pokrócokkal betakarva. Az eső elállt. Édesapám, ifj. Kéri János a lovakat simogatta, édesanyám, Kátai Julianna pedig – szomorúan – engemet, miközben senki sem szólt egy szót se. Szorongtam. Bizonytalanság ült rám. Könnyek anyám szemében, aztán szó is követte: „vigyázz magadra, kisfiam.” Apám pedig a szokásosnál szigorúbban szólt rá Babára és Meggyesre, hogy induljanak.

Megcsikordultak a kerekek, Baba (az egyik lovunk neve) prüsszentett is egyet, s elindultunk. Nagyapám kísért Budapestre. Ő volt a legtapasztaltabb a családban, járt is már ott, ahol az „okos” (gyakran ezzel a jelzővel beszéltek róla a faluban) Örzse lánya, Tóth Mihályné él, a „derék” (ez esetben délceg jelentésű) Tóth Mihállyal, aki a Köztisztasági Hivatal ellenőre volt. Elegáns, fekete posztó egyenruhájára, sildes kemény sapkájára, s különösen „malaclopó” köpenyére emlékszem.

A lovak csendesen és óvatosan haladtak. Egy óránál is tovább tartott az út. Megérkeztünk a tabi állomásra. Gyorsan lepakoltunk a kocsiról. Elbúcsúztam apámtól. Láttam, hogy homályossá váltak a szemei. Hirtelen megölelt, majd szinte fölpattant a bakra, azonnal rávágott a lovakra és valósággal kivágtatott az állomásról.

Én pedig csak bámészkodtam. Először láttam mozdonyt, gőzt, párát, vizet köpködő fekete valamit (kormos is lett az ingem), nagy kerekekkel, ami húzott néhány vagont. Siófokon átszálltunk, s egy nagyobb szörnyeteg húzta a már hosszabb vonatot, aztán meg se álltunk Pestig.

Tíz évesen lettem pesti diák. Csodálatos iskolába kerültem. Kaptam iskolai egyensapkát, kis színes, zománcos jelvénnyel, amelyen egy „MP” rövidítés volt látható, s azt mondták, hogy a Minta Polgári elnevezés rövidítése. Hamarosan azt is megtudtam, hogy az iskola eredeti neve Irányító Polgári volt, mintát adó, az akkori viszonyok között a legkorszerűbb felszereléssel és kiváló tanári karral. A ferencvárosi (akkor gyakran használt „franzstadti”) folklór szerint az MP, de különösen az IP (talán a túlságosan is szigorú irányítottsággal szembeni ellenérzés kifejezéseként, s talán még irigység miatt is) jelentése: „Irány a Picsába” rövidítése.

Az iskola engem elbűvölt. Mindenütt tisztaság, rend, sok műhely, kémiai-, földrajzi és a biológiai szertár (utóbbiban teljes emberi csontváz), zeneterem, rajzterem, tornaterem, könyvtár (minden kötelező irodalomból annyi példány, ahány diák volt egy osztályban), mindegyik osztályteremben „lapozható” fekete táblák, az udvaron naponta tornáztunk, az iskolai munka bemelegítéseként. Volt ott nemzeti zászló is, amely előtt tisztelegve mentünk el.

A tanári asztal is csoda volt számomra (víz-és gázcsappal a fizikai-kémiai kísérletek számára), volt vetítőgép is, amelyen kapcsolatba kerülhettünk a tudományok, a művészetek világával, de a cukorgyártással, a traktorokkal, a távoli világrészek tájaival, tengeri felfedező utakkal, növény- és állatvilággal, naprendszerünk működésével. Új ablakok nyíltak  számomra a nagyvilágra. Izgalmat éreztem és türelmetlen kíváncsiságot, mint amikor Csepesz kutyámmal jártuk falum ismeretlen részeit, bozótjait.

Az összekötő „gyalogutam, toronyiránti dűlőm, ösvényem” falum és az iskola között a földszinti műhely lett. A műhelyben minden diáknak volt munkapadja, amelyek egymás mellett álltak. Mi pedig zöld, nyakba akasztós munkakötényben dolgoztunk, egymást is figyelve, s ha kellett, segítve. Mindig tisztán kaptuk meg a termet és a munkapadokat, (s minden csoport is tisztán hagyta ott a következő csoportnak), amelyeken volt satu és fiók a szükséges szerszámoknak, bennük kalapácsok, reszelők, körző, szögmérő, háromszög, fejes vonalzó, lombfűrész, csiszoló papír, fogók, forrasztó páka, ón. A munka pedig úgy folyt, hogy megtanultunk rajzlapon „műszaki rajzot” készíteni, léptéket szerkeszteni, a szerszámokkal bánni. A fiókban tartottuk azokat az anyagokat is, amelyekkel éppen dolgoztunk (fa, alumínium, tekercselő huzalok, stb. Sok mindent készítettünk: segner kereket, dinamó forgórészt, hamutartót, fából figurákat, karácsonyi jászolt”, jászlat stb. A munka rendszerint beszéd nélkül folyt, s csak néha hallatszott halk suttogás is. Két kitűnő tanárunk a nagy műhelyterem melletti kis szobában beszélgetett, nem zavartak bennünket, de néha végigsétáltak közöttünk és türelmesen segítettek a munkában (kéztartás, szerszám-fogás stb.) (Luspay Kálmán tanár úr vezette a műhelyt, akinek néha angolul beszélő vendégei voltak, s gyakran hevesen vitáztak.)

Láttam már a falumban kovács-, asztalos- és cipész műhelyt, s már a szagukról felismertem azokat, de ilyen mindent tudót még soha. Hasonlított az iskola szülőházamhoz és a faluhoz.

Iskolai szünetekben falumban dolgoztam, mindenfélét, s nem csupán a paraszti élethez tartozót, hanem a községházán, a cséplőgépnél, a falu háromszögelési pontjainak kijelölésénél is. Azt mondták, hogy „írnok” vagyok. Hamarosan „vezettem” az ,,adófőkönyvet” is, amelyben benne volt szinte minden és mindenki: a család neve, házszáma, mennyi katasztrális hold földje, rétje, szőlője, erdeje van. Azt is tudtam hány és milyen állat van istállóban, ólban, írtam a „marhaleveleket.” (Az állatok születési anykönyvi kivonatai.) Megtanultam formailag hibátlan „folyamodványokat” és hivatalos leveleket írni.

Falum akkoriban a tolna megyei „Tamási járás”-hoz tartozott. Írtam is (mint gépíró) a járási adóhivatalnak, a szolgabíró úrnak (az egyik szolgabíró, Bihari Ottó később tanárom volt az egyetemen.) Sokat tanultam dr. Kiss Dezsőtől, a falu főjegyzőjétől. Nyugodt, jó ember volt. 1943-44-ben azonban arcán sokszor észrevettem a gondot, a szorongást, (a képviselőtestületnek súlyos kérdésekben kellett döntenie: beszolgáltatás, javaslat katonai szolgálat alóli felmentésre, behívásra stb). Ilyenkor bizony gyöngyözött a homloka. Megszerettem még kacifántos aláírását is, és a megtévesztésig pontosan „begyakoroltam.” Furcsa, különös, átmeneti „zavart” vettem észre az arcán akkor is, amikor felsőbb hatalmak egy asszonyt helyeztek az irodába dogozni, aki nyilas karszalagot viselt, s ott is dolgozott egy ideig. Ma sem tudom mi volt a feladata. Nem illett bele a faluba. Csendes is maradt.

Házszám szerint is ismertem mindenkit. A háromszögelési pontokról, szószerinti értelemben is, ráláttam sok ház udvarára, legelő állatokra. Látóköröm szélesült, akár a madaraké, a gólyáké, a néha-néha megjelenő sasoké. A községházából pedig „ráláttam” a falu közvetlenül nem ismerhető életére, az ott élők életviszonyaira, gazdálkodására. Három jó módú, a mezőgazdasághoz jól értő, traktort is használó család volt a faluban. A többséget a kisparasztok alkották, kevesebben voltak a középparasztok, sokan pedig beszorultak a „törpebirtokos”, kisparaszti és a nincstelenek sorába, sorsába. A „suszter,” a kovács, az ács, a
borbély, a kocsmáros pedig az ipart, a civilizációt képviselték, a kultúrát a tanítók, a pap, a jegyző. A szőlőművelés is jelentős volt, s néhány méhészkedő család is akadt. Voltak olyan családok is, ahol január-februárban már elfogyott a kenyérnek való. A családfőnek nem volt más választása, mint kölcsönkérni búzát vagy lisztet. Később ki kellett fizetnie, vagy ledolgoznia. (A falu hangulatának fontos tényezője volt a jószívű, jó humorú körorvos: Piroska Árpád, aki Kánya községben lakott).

A háborút keservesen megszenvedte a falu, egyre sűrűbben jöttek a behívók, (Édesanyám két testvérét is behívták) később a „hősi halált halt” jelentések. Vitték a lovakat, a szarvasmarhákat is, növekedett a mezőgazdasági termékek kötelező beszolgáltatása. (Egy alkalommal én is „kísértem”, hajtottam el egyik tehenünket az átvételi helyre. Tarisznya a nyakamban, benne üveg víz, kenyér, kolbász. Éjszaka valamelyik puszta istállójában aludtunk, több tucatnyian. (Rühes is lettem.)

Voltam „írnoka” Eigner Alajos földmérő főmérnök úrnak. Napkelte körül indultunk hintóval a határba. (Mondta is a nagymama, hogy ,,má’ megin’ úri dógod van, az urak járnak hintón”). A mérnök úr térkép szerint jelölte ki, hol álljunk meg. Kipakoltuk a hintóból, ami a munkához kellett: a teodolitot, az állványt, kis összecsukható széket, a szükséges papírokat, nyakba akasztható írótáblát, némi enni- és innivalót. A mérnök úr a teodolitba nézett, állítgatta a mérőműszer csavarjait, számokat mondott nekem, s én nagy, keményfedelű mappába írtam azokat, amelyeket azután otthon fel kellett dolgoznom egy kézi számológépen. Hatalmas, milliméter-beosztású térképekkel ismerkedtem és a sinus-cosinussal. Az a hír járta, hogy kőolajat keresnek, s ehhez szükséges felmérni az egész falu határát, felszínét és kijelölni a háromszögelési pontokat. Sokat tanultam, jól éreztem magam, bejártam a falu egész területét, határát.

Levente is voltam, rangjelzéses sapkában. Az „alaki kiképzést” nem szerettük, de utána lehetett focizni, majd célba lőni is tanultunk, ez már tetszett. „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”, kiáltottuk az egyik „kiképző” intésére.

Előfordult, hogy éjszakára „őrségbe” mentünk a határba a már „messzirül” is dohányszagú, melegszívű, öreg Gaál szomszéddal, hogy jelezzük, amikor az „amerikai repülőgépekről gyújtólapokat dobálnak az érett gabonára”.  Nem tapasztaltunk semmit. Meg el is aludtunk. Késő éjjel lett, a kutyák se ugattak. Csak a mély csend és a hunyorgó csillagok virrasztottak felettünk. A hajnali hideg ébresztett bennünket.

Nagy esemény volt a faluban a „masinálás” (így nevezte a falu a cséplést) annak a családnak, amelyik már párhuzamos, asztag formában hordta össze a „szűrűbe”, a „kicséplendő,” szalmakötéllel jól kévékbe kötött gabonát. Pontosan kellett elhelyezni asztagokat, hogy a cséplőgép éppen csak elférjen közöttük, hogy az „adogató” közel legyen az „etető”-höz, aki hozzáértően a cséplőgép dobjába helyezte (etette a gépet), miután kioldotta – vagy ha muszáj volt, rendszerint kaszából készített, éles fanyelű késsel elvágta – a kévéket szorító szalmakötelet. Ez hanggal járt. Amikor az etető a kévét a dobba helyezte, vagy inkább dobta, ejtette, akkor az erőfeszítéstől szinte lefulladt, elcsendesült rövid időre a traktor berregő hangja és a cséplőgép zúgása. Az „etetés” komoly és veszedelmes munka volt. A tapasztaltabbak végezték. Egyszer azonban a falu egyik tisztelt, okos, szeretett fiatal lányára, iskolatársamra bízták (talán csak ügyessége elismeréséért). Jól is tette a dolgát, de aztán a cséplőgép félelmetes gyorsasággal forgó, bömbölő dobja berántotta Márton Mariska egyik karját és le is szakította.

Ordítozás, sírás, sikoltozás, szaladgálás, káromkodás, térdre hullás, ima, csend. A munka leállt.  A szomorúságot fokozta az is, hogy a cséplés (bármilyen nehéz, poros és izzasztó is) a vidám, az erőik teljében dolgozó nők-férfiak („asszonyok és emberek” – falum szóhasználata szerint) közös, pontosan, szépen, harmonikusan működő munkája, együttműködése volt, és most mintha az egész világ omlott volna össze. A paraszti világ jelzője azonban ilyenkor: (ha sóhajok és könnyek között is) keményen dolgozni mindig, minden körülmények között. Az állatokat is mindig és bármikor pontos időben kellett etetni.

Amikor 1944 november 4-én a Margit híd a Dunába rogyott (felrobbantották a menekülő németek), ismét otthon voltam, Bedegen 1944. november 4-től december 4-ig.

Várakozás, bizonytalanság, halotti csend. Esős, kissé havas táj, csak kányák (varjak) itt-ott felröppenő csapatai, meg a szűzdohányért járók kis csoportjai jelezték, hogy van valamelyest élet a faluban, na meg a csősz, aki látott a bati-erdő szélén néhány ágrólszakadt németet lopakodva gyalogolni. „Menekülnek”, mondta Józsi bácsi. A posta is akadozva működött. Rádió (csak néhány családnak volt) is csak itt-ott, főleg hivatalos helyen szólt, de annak senki sem hitt. Annyit lehetett hallani, tudni, hogy jönnek az oroszok. A Bácskából falunkba helyezett új főjegyző, Lestár Ferenc úr igyekezett felkészíteni az embereket az „oroszokkal” való találkozásra. A falu már nem katona-köteles, tapasztaltabb embereiből amolyan rendőrség-félét szervezett, nemzetiszínű karszalaggal, s a karszalag fehér sávjába cirill betűkkel beírta a „MILICIJA” szót.

Falunk az én emlékezetemben nem december 4-én élte át a találkozást a szovjet katonákkal, s nem is egyformán, hanem már dec. 3-án, és mindegyik utcában más-más történéseket, rosszakat-jókat, beszélhettek el egymásnak az emberek. Ez azért lehetett így, mert a falu négy főbb utcája (Ruzsás, Csaba, Fő, Mecsek) egymástól 5-10 percnyi járásra volt, magas dombok völgyeiben, egymás számára láthatatlanul, s telefon sem volt, a lakók pedig behúzódtak házaikba. Emlékszem, hogy Mári néném, a szomszédasszony, szaporázva lépteit, bekiabált hozzánk: „Juli, (édesanyám neve) itt vannak az oroszok”. Erre Fábián Gábor
bátyánk, az egykori első világháborús orosz hadifogoly, akiről az a hír járta, hogy beszél oroszul (később kiderült, hogy ukránul beszél) odaszólt Nagyapámnak, „na, János bátyám, hozhatja a bort, meg ha van, akkor a pálinkát is.” Így is lett. Itallal álltunk a kapuban.

Hamarosan két lovas katona közeledett. Lovak és katonák egyaránt fáradtnak látszottak. A feltűnő az volt, hogy az egyik katona frissen borotválva, a másik, az idősebb meg szakállal. Soha nem felejtem ezt a képet és az első szavakat, amelyeket: így hallottam: „drasztutye, drugoj szeló torok kopány?”

„Da, da”,  mondta erre Gábor bátyánk. Édesapám a lovat vizsgálgatta, hozott neki egy vödör friss vizet és egy kis szénát is tett a ló fejére akasztott abrakos tarisznyájába, szütyőjébe. Nagyapám pedig borral, pálinkával kínálta az oroszokat, de csak az idősebb fogadta el. A fiatalabb pedig nem, mert még „fontos dolga” volt, fordította tolmácsunk, de visszajön még, és „hálás lenne, ha velünk ebédelhetne”, fordított újból Gábor bátyánk, s hozzátette a magáét is, „hű a szentségit, ki lehet ez az udvarias, szépen beszélő katona? Fekete, göndör hajú, de a homloka fölött őszül, a szeme meg kék.”
Eközben a szakállas kinyitotta a kapunkat, bejött az udvarba, onnan az istállóba, saját, láthatóan sántító lováról leemelte a nyerget, rátette a mi lovunkra, a szépséges Meggyesre, s kivezette az istállóból. Ebből mindent megértettem, megszakadt a szívem, a könnyeim potyogtak.
De a katona rám se hederített. Az asszonyok (nagymama és édesanyám) térültek-fordultak, tyúkfejek hullottak, készült az ebéd.  Már korgott a gyomrunk, amikor feltűnt lovával az Iván, mellén egy kis orgona, vagy zongora. Akkor még nem tudtam, hogy ez a tangóharmonika, hátán pedig egy tokban balalajka, ahogy Gábor bátyám mondta. (az oroszokat Gábor bácsi csak Ivánnak nevezte.)

Tolmácsunk sutyorgott Ivánnal, majd azt mondta a nagymamának, hogy Iván mosakodni szeretne, ebéd előtt. Nagymama, Iván, meg Gábor bácsi kimentek a konyhába és jó ideig ott is maradtak.

Eközben Édesanyám megterítette az asztalt, annak közepére tette a nagy fehér leveses tálat, benne gőzölgött és illatozott a tyúkhúsleves. A tál mellett, egy másik nagy tál, benne a kézzel gyúrt, éles, kaszából készült nagykéssel finomra metélt, megfőtt tészta, s még só, paprika, magyarbors, egy másik tálon tyúkhús, sárgarépa, fehérrépa. Bor, víz pedig ugyancsak.

Végre asztalhoz ültünk, nagymama vezénylete szerint. Jó étvágyat, mondta nagyapám. Iván pedig felállt, felnyitotta pisztolytáskáját, kivette belőle a pisztolyt és az asztalra tette, szemét lehunyta, mormolt valamit. Arca szomorú volt, mégis nagyon nyugodtnak látszott, „miért is van háború? én ogyesszai színész vagyok, énekelek, táncolok, néhány hangszeren is szeretek játszani,” jött ki belőle egy szuszra, eddig a leghosszabb mondat, Gábor bátyám tolmácsolásában. (Húsz évvel később saját szememmel is láttam Ogyesszában Iván színházát.) Iván ekkor felállt, s felajánlotta Nagymamának, hogy segít minden munkában. Eljátszotta, hogy kér egy kötényt. Nagymama belement a játékba és Iván kezébe adta a nagy merőkanalat is. Nagymama gyorsan mindegyik tányért félig megrakta a sárgálló tésztával, Iván pedig boszorkányos ügyességgel rátöltötte a finom gőzölgő levest a tésztákra.

Ekkor nekem át kellett mennem a konyhába. Ott várt az egyik barátom.

Mi is kaptunk ebédet Édesanyámtól. Gyorsan eltűntettük, aztán átszaladtunk a szomszédba futballozni, rongylabdákkal és egy lyukas, valamikori valódi futball labdával. Gyorsan futott az idő,hamar is sötétedett, be kellett fejeznünk a labdázást.

Haza is szaladtam, s akkor ért a meglepetés.

Nagy csönd volt a házban. Csepesz kutyánk még csak nem is vakkantott, megismert a lépéseimről. Óvatosan besiettem a nagyszobába.

Iván a sezlonyon aludt, pisztolya változatlanul a nagy ebédlőasztalon, fölötte függött a lecsavart lángú „petroljom-lámpa.” Iván minden óvatosságom ellenére mégiscsak felébredt, s mondott néhány mondatot, németül: „Morgen, ich gehe von hier, vielen Dank, vielen Dank.” (Gábor bátyám mondhatta el Ivánnak, hogy az iskolában német nyelvet is tanulok.) Wohin? - kérdeztem. „Nach Berlin”, mondta Iván. Ekkor az ogyesszai színész, a háromszögletű balalajkáját kivette a tokjából, elkezdte finoman pengetni húrjait, s átszellemülten játszani, dúdolni és énekelni kezdett. Arca beszédes volt. Volt szomorú is, derűs is, messze néző is. Hamarosan összejött a család, meg néhány szomszéd. Hallgatták Iván játékát.  Akadt aki a könnyeit nyeldeste. Iván egyszer csak letette balalajkáját és a vállára vette a harmonikáját, s hamarosan vidámság töltötte be a házat sőt az utcát. Sokan a zene ritmusára hajladoztak. Nem tudom meddig muzsikált az ogyesszai, de arra emlékszem, hogy a játékot hirtelen abbahagyta, ránézett zsebóranagyságú karórájára, tekintetével engem keresett, s megismételte mindenki előtt németül: „Holnap elmegyek innen. Irány Berlin. Mindent köszönök.”

Búcsúzott, és ment a szállására, az állat-meleg istállóba. Az öregebb, hallgatag katona is  vele ment. Tudtam, hogy még aznap este összegyűlnek nálunk az első világháborús és amerikás öregek, s megbeszélik mi is történt, hogyan történt? „Hát itt vannak az oroszok, megszállják az országot, kiverik a németeket. Hát, máskor is előfordult már, hogy a megszállók országát is megszállják. A lovas tengerész ezt jól elintézte. És még mennyien meghalnak.

– Mi lehet a mi Gyurinkkal meg Ferinkkel? – sóhajtotta Édesanyám. (A testvéreire gondolt, akik az orosz fronton, a „Don-kanyarban” voltak. Ilyesmiket hallottam. Többre nem emlékszem, mert elaludtam.

Másnap, december 4-én bementem a faluba, ahol mindenki mindenkivel beszélt, mert ott egy egész napon át tartott a vonulás. Nemigen tudtam eligazodni. Ezért most is inkább Bognár Jenő iskolatársam és barátom 57 évvel később megjelent munkájából idézek (Bognár Jenő: Bedegkér rövid története. Bedegkér Község Önkormányzat Képviselőtestülete, 2001):  A lakosság elrejti értékeit. (Kátai Gyuri bátyám, aki akkor szabósegéd volt, a mi szűrünkbe ásta el zsidó „gazdá”-ja ládányi ruhaneműjét, amivel a háború végén azonnal és sikeresen folytathatta munkáját, s vihette vásárokra is portékáját.) Az órákról és a csizmákról azonban sokan megfelejtkeztek. Ezt később megbánták. Szombat este Értényből menekülők jelezték az orosz csapatok odaérkezését. Vasárnap reggel Horváth János alszegi gazda néhány társával eléjük megy, fehér lepedőt lengetve... A találkozás sikeres volt, de a küldöttek csizma és óra nélkül tértek vissza. Még délelőtt, a magyar katonai csendőrség, vagy a nyilas „rendfenntartók” a lakásán agyonlőtték Papp Zoltánt, aki előző nap szökött haza a csapattestétől. A község szerencséjére, az áthaladó egységeknek tovább kellett menniük, így este már nem volt „megszálló” a faluban. Viszont amit értek, azt elvittek... mintegy 150 lovat hajtottak el a gazdáktól.

Hétfőn légi csata alakult ki Kapolynál, néhány km-re a falutól. A mező tele volt elszabadult lovakkal.  Onnan jött haza a mi Meggyesünk. Az egész család ölelgette, cirógatta, csókolgatta.


1945-1947. Kaposvár

 

A kaposvári kereskedelmi középiskolában otthonosan, biztonságban éreztem magam, (máig tart a kapcsolat a néhány szem, még élő osztálytárs között.) Édesanyám húgánál laktam a Cserben, a József utcában. Ekkor kezdődött fél-öntudatlan korszakom (vagy „kamaszkorom?”), meg az álmodozások ideje is. Csak azt nem tudtam, hogy mi történik az országban. Részt vettem tüntetéseken, de nem igazán tudtam, hogy miért.  Jó volt együtt lenni a többiekkel. Láttam a vörös, meztelen kalapácsos embert az egyik ház homlokzatán, de a jelentését nem ismertem. Néhányan találkoztunk Veres Péterrel, olvastunk is már tőle ezt-azt, s talán valamit, meg is sejtettünk írásaiból. Személyisége erősen megérintett bennünket. Néhány diáktársunk pedig már csak „Kossuth szintjével vetélkedő beszédeket, előadásokat” tartott a Katolikus Körben. Gondolatban és titokban én is készülgettem erre, de soha sem került rá sor. Éretlennek éreztem magamat ilyen nagy feladatra.

Rádics Jóska (most jött a hír Balázs Gézától, hogy Jóska meghalt 2003 júl. 1-én) ekkor már ragyogó verseket írt, és szégyenlősen udvarolt Horváth Magdinak (két lány is volt az osztályban), aki iparművész lett Leningrádban. Kamaszok voltunk, kísérgettük a gimnazista lányokat. Nekem Gárdonyi Marika tetszett leginkább. Mi, fiúk, gyakran összejöttünk, csak azért, hogy együtt legyünk. Hogy tekintélyünket és komolyságunkat növeljük a lányok (ma „csajok”) előtt, szemüveget is viseltünk, a Fő utcában, ahol a diákok szerettek sétálni. A szemüvegkeretben ablaküveg volt.




1946.

 

A tanév vége felé, egy forró nyári nappalon, Édesapám kerékpáron indult hozzám. Soha nem érkezett meg. Ráksi és Magyaratád között katonai teherautó gázolta halálra. Akkoriban az ukrán hadsereg katonái és bolgár katonák gyakran járták ezt az utat. Soha nem derűit ki, hogy valójában mi történt, hogy milyen katonák voltak a teherautón? Ki vezethette a teherautót? A háború utáni zűrzavar még tartott. Csak az össze-vissza görbült biciklit láttam, a kövesúttól talán húsz méterre, a szántáson, apám holttestét már egy paraszt szekéren, friss szalmán. A teherautó a mellkasán ment keresztül. Nem is tudom, mit éreztem, s arra sem emlékszem, hogyan kerültem haza. Elmondtam mindezt Csicsa bácsinak, (Földi István osztályfőnök úr) az okos, melegszívű tanárunknak, aki átölelt, s azt mondta: „keresd a csöndöt, menj a templomba, ilyenkor ott a legjobb, anyádnak pedig segíts mindenben.” (Máig visszatér az az érzés-gondolatom, hogy nekem kellett volna hazamennem, akkor nem halt volna meg édesapám. Bűntudatom volt, s még ma is meg-megkísért.)

Közeledett az érettségi. Az írásbeli és szóbeli előtt is hosszabb szünet volt, aztán meg jött a nyár. Otthon voltam. Kora reggel rendbetettem az istállót. („Kiganyéztam”, összeszedtem az alomról a ló -és tehénszart, a nem egészen tiszta szalmával együtt, hogy a maradékból is csak a tiszta maradjon, és középre tettem, onnan talicskára vagy tragacsra, és kivittem a trágyadombra, amelyhez és amelyre egy kis emelkedő vezetett. Nem ártott valamelyest szaladni is, hogy könnyebben és kellő helyre borítsam terhemet, hogy megfelelően alakuljon a trágyadomb, hogy az ne legyen alaktalan, hanem lehetőleg téglalap alakú, könnyen megközelíthető, hogy majd trágyahordáskor könnyen lehessen szánra vagy kocsira rakni az összeérett, nem is könnyű trágyát. Eközben az állatokhoz is szóltam. Elvárták. Az egyikhez így, a másikhoz úgy. Értették a reggeli zajokat, hangokat, s azt is tudták, hogy hamarosan jön a reggeli etetés-itatás ideje. Ilyenkor Csepesz kutyám is csendben volt a sarokban, s úgy tett, mintha nem is figyelne, pedig hát dehogynem. Igaz, Ő már reggelizett is. Azután fogtam a nagy, erős, kenderfonálból szőtt, beszegett szalmahordó ponyvát és kimentem a „szűrű”-be, a szalmakazalhoz. A szalmahúzó („vonyogó”: másfél méternél is hosszabb, kézbeillő fanyél, a végén kovácsolt hegyes, kampós vas), amelynek mind a hegye, mind a visszaforduló horga tűhegyes volt és a napi használattól, a súrlódástól
csillogott, ott várt állandó helyén, a szalmakazalba szúrva.

Húztam a szalmát a hatalmas kazalból, s amikor már a szalmahordóba tehető mennyiség összegyűlt, akkor „vellával” kissé megformáltam a szalma egy részét, s ráhelyeztem a szalmahordó ponyvára. Addig folytattam ezt műveletet, amíg a ponyván annyi összegyűlt, hogy az átlók mentén átfogva összeköthettem, s többször rá is térdeltem, hogy minél szorosabb legyen, hogy minél kevesebb potyogjon le, amíg a hátamon beviszem az istállóba, hogy aztán a friss, jó szagú alomszalmát szétterítsem az állatok alatt, (az istállóban lakók ezt észre vették és örültek). Talán még ennél is jobban örültek, amikor összevágott répát is kaptak, szecskavágón előkészített zölddel, répával, darával. Aztán jött az jóízű evés, a rágás, ugyancsak jó ízű zenéjével. Ekkor elnyúltam az ágyon és olvastam. Előfordult, hogy el is aludtam, és Csepesz figyelmeztetésül dörgölte hozzám az orrát: itt az itatás ideje. Az itatás kettőnk dolga volt. Megvolt a pedagógiája és a koreográfiája.

Először a lovak ittak frissen húzott vizet, a már alaposan kitisztított kővályúból. (Meggyes azonban még azt is elvárta, hogy a szeme láttára húzzak neki egy vödörrel, s azt úgy öntsem a vályúba, hogy a kifolyó vizet is lássa és inni is tudja.) Csepesz pedig, mintha nem is figyelne, le is feküdt, de azért nagyon éberen pislogott, mert tapasztalatból tudta, hogy a lovak, itatás után – mintha csak kissé megittasultak volna – futnak néhány kört az udvarban, aztán saját, tanult, megtapasztalt rendjük szerint, bemennek az istállóba, megszokott helyükre.

Összezavarodtam. Mindegyik állatot megszerettem. Még a tavasszal kikelő csirkéket is. Sárga friss színűket, finom csipogásukat, rövid bzsi-bzsi hangjukat. Ha itthon kell maradnom, teljesen a rabjuk leszek, meg a többi munkáé. Bezárva ebbe a faluba. El is mennék, meg nem is. „Menj kisfiam a városba, legyél úr, akkor nem kell dógoznod,” mondta nem is egyszer a nagymama. Édesanyámat sajnáltam. Egyedül maradna. (Talán azért is szülte 1946-ban kishúgomat, hogy ne maradjon egyedül. Húgom azonban meghalt, szülés közben, amint a bába- asszonytól megtudtam.) Nyugtalan voltam.

Csepesszel néha elkujtorogtunk. Csak mentünk, szaladgáltunk, bújócskáztunk, hol erre, hol arra. Kutyám körülöttem pücskörészett, előre és oldalra szaladgált, nem tévesztve szeme elől engemet. Néha leültünk, vagy mindketten hanyatt feküdtünk a fűre. Csepesz mellém feküdt, egyik szemével néha rám pillantott, volt amikor a fölötte villámgyorsan átugró szöcske után kapott. Sokszor figyeltem a szorgalmas, fegyelmezetten vonuló hangyákat is, amikor társaik lakhelyét kirabolták, s testük méretéhez képest hatalmas zsákmánnyal „hazafelé” tartottak. Csepesz nem szerette őket. Volt, amikor Brigyi nénivel találkoztunk, aki állandóan beszélgetett a növényekkel, az állatokkal és az őt hűségesen kísérő kutyájával. Azt is megfigyeltem, hogy még a káromkodások jó része is ilyen beszélgetés vagy vitatkozás volt az égiekkel.

Azután ugyanolyan indokolatlanul hazafelé vettük utunkat, ahogyan bóklászni indultunk. Közeledve a házhoz, kutyám faképnél hagyott, s rohant be az udvarba. Jó volt így együtt lenni a világgal, s mintha én is nyugodtabbá váltam volna. Mi nyugtalanított? Apám hiánya. Máskor meg öten-hatan, néhány kutyával csatangoltunk céltalanul a falu határában, így „fedeztük fel” a ki tudja, hogy mikori zsidótemetőt sűrű gazzal, áthatolhatatlan indákkal, fákkal benőtt helyen, közvetlenül a Hékút (Hőkút) felé vezető út mellett. Volt, amikor „kovbojost” vagy indiánost játszottunk a végkimerülésig, vagy gyümölcsöt szedtünk, esetleg loptunk, mert ilyen is előfordult. Mi voltunk a „büdös kölykök,” az „ördögfiókák,” a „neveletlenek” stb. Emlékezetem szerint e hozzánk tapadt jelzők kimondásában gyakran együtt volt mind az elítélés, mind az együttérzés zenéje. Szép korszak volt,  meg nehéz is. Testileg-lelkileg tele voltam feladatokkal, meg a körülöttem változó világ könyörtelen változásaival. A világra értetlenül tekintettem, s csak közvetlen környezetemben voltam otthon. Talán mindezek hozták elő belőlem első írásomat is, amely megjelent a Somogyi Hírlap 1946. június 20-i számában „Az ígéret mezején” címmel. (Kispataki újságíró bíztatott erre a munkára.) Az ígéret mezeje, nemaz „Ígéret-Földje” hanem a kenyeret ígérő földünk volt.

Minden erőmmel tanulni kezdtem. Sokat olvastam, írtam is néha, amolyan naplónak nevezhetőt. Akkoriban alakultak a „József Attila Népi Kollégiumok.” írtam is a városban éppen megalakuló kollégiumról. („Többgyermekes családapák” a József Attila Kollégiumban – „Mi az a Kajaelosztó Szövetkezet?” címmel. Somogyi Hírlap, 1946 nov. 15.) Verseket is írtam, s közben rákaptam Ady és József Attila költeményeinek olvasására, sőt „tanulmányozására.” E munka közben aztán rájöttem, hogy verseket ugyan tudok írni, de költeményeket nem. Hiába is tanultam meg a verstan szabályait. Ekkoriban találkoztunk néhányan (Rádics Jóska, Fodor Andris, Nagy Sanyi) Veres Péterrel is.

Forrongó, fájdalmas, feszültségekkel teli év volt az 1946-os. Hát még ha azt is felfogtam volna, hogy mi is történik a nagyvilágban és itthon?! 18 éves voltam. A fordulóponton.  A fordulathoz még az is kellett, hogy sorsom és butaságom váratlan feladat elé állítson: 1947 májusában a kaposvári színházban, „ejtési versenyen” második helyezést értem el, s elismerésül megkaptam SZERB ANTAL MAGYAR IRODALOMTÖRTÉNET-ét, amely 1946-ban jelent meg. (Máig egyik igen fontos személyes tankönyvem.) Kincses Franci tanár úr pedig azt mondta nekem, hogy jó lenne a János vitéz valamelyik részletét bemutatni az itteni színházban. Mérhetetlen tudatlanságomból fakadóan el is vállaltam. (Azt mondták, hogy nem is volt nagyon rossz).

Ez is a „fordulópont” része volt. Ez után azt a feladatot adta a tanár úr, hogy mindenki írja le: milyen állatok, növények, munkaeszközök, tárgyak vannak otthon? Megírtuk. Kincses tanár úr láthatóan megörült munkáinknak. „Derekasan dolgoztatok.” mondta, s azt is: „Érzitek már, hogy milyen gazdag és sokféle a paraszti munka és a nyelvezet? Azt is észrevettétek,hogy sok más nyelv is hatott a mi nyelvünkre?” Azt is, hogy mennyit kellett dolgozni a nyelvújítóknak, amíg a vinkli meg a suber stb. helyett magyar nevet is kaptak ezek az eszközök, s mennyi javaslatuk bizonyult életképtelennek?” Nem felejtettem el arcát és azt
a mondatát sem: „A jól gazdálkodó paraszt a maga szintjén polihisztor.”




Mottó:

„Aminek meg köll történnyi, az előbb-utóbb meg is történik.”
(Kóré Rozália, a bedegi nagymama mondása.)

 

Azután még bonyolultabb lett a sorsom: belépett életembe, s talán már táguló, de még nagyon szűk horizontomba egy „érett asszony.” Májusi meleg, párás reggel és délelőtt volt. Tíz óra körül járt már az idő. A kert bejárata nyitva. Innen lépcső vezetett le a teraszhoz. A lépcső jobb oldalán szépen felfutott már a szőlő, olyan zárt lugast formázva. A teraszra föl megint néhány lépcső. A ház növényekkel, virágokkal védett-díszített teraszán terített asztal. Ott ült, az asztalnál, bolyhos-vörös fürdőköpenyben, hosszú, göndörödő, szőke, frissen mosott, illatozó hajjal, mosolyogva, néha kivillantva gyönyörű ragadozó fogsorát. „Örülök, hogy idetaláltál, pedig csak egyszer voltál itt, s csak nagyon rövid időre, a sógoroddal. Akkor kértelek, látogass meg”, mondta természetes kedvességgel, s mégis úgy, mintha már a teremtés kezdete óta ismertük volna egymást.

Pillanatokra megállt a lélegzetem.

„Látod, terített asztallal várlak, de ha nem vagy még éhes, később is együtt /l/ehetünk.”

Bambán bámulhattam. Melyik igét mondta? „Lehetünk?” vagy „ehetünk?” Aztán folytatta: „siess zuhanyozni, utána még akár napozhatunk is.”

Kicsit rejtelmes és sejtelmes volt ez a mondata is. Mintha csak azt mondta volna, hogy „siess zuhanyozni.” Már zuhogott is rám a víz. Jó volt.  Izgatott is voltam. Talán kissé meg is süketültem-vakultam, mert váratlanul ért, amikor vendéglátóm hátulról átkarolt. Éreztem mellbimbóit. Ölelő karjai lecsúsztak a derekamon. Meglepett! A vizet majdnem teljesen elzártam. Ő meg az egyik tenyerével meredező hímvesszőmet, a másikkal heréimet simogatta. A részletekre már nem emlékszem, csak arra, hogy ágyon feküdtem. Ő rajtam lovagolt, gyorsuló ritmussal, majd sóhajok röppentek belőle, én a melleit simogattam, s egyszer csak, egyszer csak vele együtt repültem át, nagy robbanással, egy új világrészbe, pedig még életem útjának felét sem jártam be, s nem sötét erdőbe, hanem csodás erdőszélre jutottam. Ózondús levegőt éreztem, s a harmatos fű cseppjeinek zamatát, vénuszdombja selymes rétjének illatát, s hallottam a madarak beszédjét, s mintha értettem volna is azt, kiláttam a nagy síkra, a zöldellő virágos rétre.

Látogattam is egy ideig, izgatottan, boldogan, de hamarosan azt kellett dúdolnom, hogy „Es geht alles vorüber, es geht alles vorbei. (Örök hála e gyönyörű, érett, „pedagógus” asszonynak.) Majd az érettségin is túl voltam.

Ismét nyár, ismét „masinálás.”

A hosszabb ebédszünetekben, akaratlanul is, sok mindent „kilestem”, kihallgattam. Ilyenkor a gép leállt, hirtelen temetői csönd lett, a beszéd is halkabbra váltott, az „asszonyok, emberek” helyet kerestek az árnyékban, meg-megcsörrentek a kanalak, a kések, a tányérok, előfordult, hogy valaki elkiáltotta magát: „mosakodás, ebéd, csöcsörészés”, aztán harsány, de inkább jóízű nevetgélés, sutyorgás.

„Csak majd a városban jöttem rá, hogy többféle nyelv-világ van. A mindig is városban lakók honnan is ismernék azokat a szavakat amelyek olyan valóságos tárgyakat, növényeket, állatokat, testrészeket, eseményeket, hangokat, szagokat, színeket stb. jelölnek, amelyekkel soha sem találkoztak?! Amelyeket a paraszti családban felnövő gyerek naponta hall, s amelyek jelentése pontos, szerepük fontos az életben, a munkában, jó és rossz kedvben. – ’’Há’mentek?”– kérdezték a sárló kancáját kötőféken vezetőt. „Hát hová? Az igazgatóhó.” A faluban ezt mindenki értette. A városból idevetődő nem ismerhette ennek a szónak, kifejezésnek kifinomult, de a helyi, valóságos feladatot tartalmazó jelentését, értékét. Az igazgató lehetett „ló- vagy bikafasz igazgató”. Volt olyan nagymama, aki még imádkozott is ilyenkor, hogy minden rendben menjen, mert ez az esemény létfontosságú volt egy kisparaszti családban. A nemiség és a nemi szervek megnevezése elterjedt és természetes volt, vagy csupán töltelék szó, ha nem is használták lépten-nyomon. Igaz, az sem volt nagyon ritka, hogy a legények fiatalasszonyokat igyekeztek zavarba hozni, amikor pl. a ház előtt elkocsizó  – meglátva a még kisfiút szép, fiatal anyjával – bekiáltott az udvarba: „föláll-e már a pöcsi, Öcsi?” Gyermekeink pedig (Andris és Ildikó) talán tíz és hét évesen, egyszer nyáron, nagy nevetéssel zúdultak be a házba: „tudod, mit mondott a Nagymama”, s már hadarták is: „nagymama imádkozott, kezében a szentolvasó, akkor bejöttek a kiskertbe a szomszédasszony tiktyai (tyúkjai), akkor azt kiabálta: nem mentek ki innen, hess a picsába”. Én meg igyekeztem megmagyarázni nekik, hogy ez azért nem olyan csúnya, otromba beszéd, mint amilyent a kocsma előtt hallottatok nemrégen, amikor többen is, szándékosan, másokat gúnyoló, sértő módon, mosdatlan szájjal káromkodtak.

A szomszédos falu legényei is – fejükben már némi alkohollal – eleresztettek néha egy-egy gúnyolódó rigmust is: mert Bedegen nincs árnyékszék, szerte-széjjel szarik a nép, ihajla. A természettel szerves kapcsolatban álló életvilág természet(es)i nyelv, de bántást ritkán hordozó. Ilyen volt az én gyerekkori, falusi nyelvi világom is: természeti és gazdag, mert név szerinti ismeretségben voltunk közvetlen környezetünkkel, tájunk növényi, állati, emberi történéseivel. Beszélgettünk a világgal, vagy csak saját világunkkal.

Mind gyakrabban jutott eszembe bedegi Nagymama „tanítása” arról, hogy ki is az úr, meg hogyan ismerhető fel: az urak sötétszürke, majdnem fekete posztó ruhákban járnak, s nem „dógoznak.” A sötét szürke még csak rendben lett volna, s nem is volt kevés belőle körülöttem. Példaként ott volt előttem a „derék” (délceg) Tóth Mihály sógorom, igazi katonás tartásban, malaclopó köpenyével, lapos tetejű, sildes, kemény sapkájában, amint öles, határozott lépésekkel megy az utcán, köszön az ugyancsak urasan öltözött, de már lapos, puha tetejű sapkában járó utcaseprőknek, s gyakran „eligazítja” őket. Az utcaseprők nagykerekű taligákat toltak, bennük nagy lapátokkal és vasvillákkal  (a vella itt már villa lett). Úrnak láttam a postást, a taxist, a villamosvezetőt és a kalauzt, de a rendőrt is. A Ferenc téren volt egy nagy rendőrségi épület, bejárata előtt őrködött olyan rendőr, akinek a sisakja csúcsos volt, s mintha ezüstözött vasból lett volna. A taxisoknak télen olyan nehéz volt a jól kibélelt bundája, hogy én még két kézzel is nehezen emeltem fel. A villamosvezető pedig hatalmas csizmákban és állva vezette a hideg villamost, amiben az utasokkal együtt didergett. Leginkább a nagy, akkumulátorral hajtott zöld postakocsit és vezetőit irigyeltem, amint nyöszörgően el-elhaladtak mellettem. Meg is írtam a Nagymamának (akkor még nem ismertem a Nagyi szót, ami talán még nem is létezett), hogy rosszul tudja, mert az urak is „dógoznak.”

A rendőrséggel átellenben, a Ranolder (Balázs Béla) és a Bokréta utca sarkán Trafik is volt, ahol fillérekért lehetett venni – sőt, cserélni is – már olvasott, sokszor nagyon rossz állapotú, gyűrött ponyvaregényeket. Ilyen „forrásaim” is voltak.




A fegyver

 

A „fegyveres ember” kifejezés sokáig csak a vadászt, vagy csendőrt jelezte fülemnek. A vadászoktól kilőtt töltényhüvelyeket kaptunk, a kakastollasoktól féltünk, az egyiktől pofont is kaptam. Tabon viszont 1944-ben azt láttam, hogy zsidó embereket, öregeket, fiatalokat, nőket, férfiakat, magam korabelieket dolgoztatnak. A Fő utcán, valamilyen épület alapját ássák, s fegyveresek őrzik őket. Az őrök nem engedték az arra járóknak, hogy beszédbe elegyedjenek a rabokkal, akik között sok ismerőse volt nem kevés helybelinek és a környékbelinek.

Én azonban a rádióból és az iskolából inkább csak dal- és szövegfoszlányokra emlékszem: „Édes Erdély itt vagyunk, érted élünk és halunk... meg „Szabadka, Zombor, Újvidék...”, meg „vissza adta Horthy nékünk, vigyázott mireánk...” Eerre Öreganyám csak annyit mondott, hogy „persze, elkűtte abba a nagy háborúba a fiatalokat. Ki gyün onnan haza?”.

Meg „achtung, achtung… Baja, Bácska, Pécs...légi veszély...” Iskolában: „Delet harangoznak szerte Magyarországon… Az önvédelem adta kezünkbe a fegyvert... Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország.”

Horthyval is „találkoztam” egy hideg délelőttön, ötödmagammal bóklászva a Horthy Miklós-híd (Szabadság-híd) budai oldalán. A rakparton kisebb csoportban tengerészek, köztük vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr őfőméltósága, az otrantói hős, (így tanultuk meg) szép fekete, aranygombos egyenruhájában. A híd fele után, Pest felől, a jobboldalon haladva, a budai részen, a hídon hatalmas világítótorony, az akkor még lakatlan lágymányosi területen pedig, a híd közelében légvédelmi ágyú volt látható (talán ez volt a „boforc”? – így maradt a fülemben.) Láttam a Soroksári úton „Belgrád ellen” (így mondták) vonuló német csapatokat, tankokkal, teherautókkal, ágyúkkal, oldalkocsis motorokkal, a levegőben fekete német bombázókat, köztük hatmotorosakat is. Talán „Gigant” volt a neve ennek típusnak. A leventekiképzés is folytatódott a Lónyay utca egyik iskolájának betonos udvarán. A Szívgárdisták pedig a Bakáts térre és a Szentkirályi utcába jártak játszani és ismerkedni a hitélettel. Cserkész szerettem volna lenni, de nem volt pénz a cserkész ruhára. Így lettem szegény szívgárdista. (Hivatalosan is szegény voltam. Erről papírom is volt. A Bakáts téri elöljáróságon „szegénységi bizonyítványt” kaptam.)

Egy-egy alkalommal (iskolai ösztönzésre) a Nemzeti Munkaközpontba (Üllői út, közel a Kálvin térhez) is elmentünk előadásokat hallgatni. Egyetlen kifejezés maradt meg bennem: „a német nép élni akarása” és egy darab nyomtatott szöveg a zsebemben. Rajta: „Lépj be az ABIT-ba.” (Antibolsevista Ifjúsági Tábor) Egyszer azután mindenkinek hivatalos, eredeti keresztlevelekkel kellett bizonyítania, hogy nem zsidó. Ezután jött a sárga csillag, ha jól emlékszem.

Ekkor már a Várfok u. 12-ben, kollégiumban laktam. A hírhedt Kun páter (Laczkovits, Kun András) volt a prefektus és a homoszexuális Fehér bácsi a portás. Neki dr. Szabó László történész tanár volt a barátja, aki ugyancsak fiatal diákokra vadászott, s aki egy alkalommal engem is megkísértett. Kérte, hogy segítsek neki felvinni a lakására egy pakk könyvet. Kissé nyálas stílusú beszédmódja ugyan nem tetszett, de mert segítőkész diák voltam, segítettem. Hamarosan simogatni kezdett, homloka verejtékezett, majd a sliccem gombjaihoz nyúlt. Ekkor villámgyorsan eszembe jutott mit is olvastam – nagymama korholása ellenére – erről a magatartásról, és a lehető leggyorsabban kereket oldottam. (Pár év múlva, amikor már egyetemista voltam, a Nyugati Pályaudvar előtt özönvízszerű esőben találkoztam vele össze. Valamiféle elfojtott utálat tört ki belőlem. Megragadtam a kabátját, arcán ekkor rémületet láttam, belevertem a fejét a falba, a kalapja leesett. Motyogott valamit. Nem is értettem, mit. Én behúzódtam az „eresz” alá, őt pedig az esőben tartottam. Bőrig ázott, s akkor elengedtem, s otthagytam.)

A legjobb barátom Varga Juszuf volt (ma Deák Varga József). Egyre többször  gondolok rá. Kár, hogy elsodort bennünket egymástól az életünk. (Éppen e sorok írása közben ért a meglepetés: az egyik telefoncsörgés, után ezt hallom: „Itt Varga József beszél, Kéri Elemért keresem (2013 nyara volt), akit 1944-ben, a Várfok utcában, a Kalazantinusok kollégiumában csak Feketének, engem pedig Juszufnak hívtak.” Nagy lélegzetet vettem. Majd valami különös jóérzés és kavargó emlékképek csapongó tánca kerített hatalmába. Elhatároztuk, hogy a jövő nyáron, 68 év után találkozunk.)

Akkoriban többször nagyon éhesek voltunk. A kollégiumban ilyenkor kenyeret ettünk az ebédlőben, s rá teát vagy vizet ittunk, a kenyérbélből különböző formákat gyúrtunk, azokat a falhoz vágtuk, de olyan rugalmasak voltak, hogy változatlan alakban vissza is pattantak. A jó szívű, kissé félkegyelmű mindenes barát teát is tett félre nekünk. Szeretett bennünket, mi meg Őt. Szobatársak: Varga Juszuf, Somogyi Lajcsi, Schmidt Sanyi és egy, a Hunfalvyba járó színésznövendék (nem jut eszembe a neve, de az igen, hogy Annabányáról jött, s később a „Faluszínházban” is játszó színész lett). Thomas Shiao is közöttünk volt, aki már Cambridge-ből került hozzánk. Ő volt a kínai. Néha lementünk a Széna térre, a Budai Apolló moziba, s többször is álldogáltunk egy cukrászda kirakata előtt, csudálatos cukrozott mákos rétesek, néztek ránk, s a nyálunk is összefutott.

Az Ostrom utcával szemben német ágyú és páncélos, a Városmajorban sűrű köd, többen mondogatták, hogy „jönnek az oroszok.” Néha nappal olyan meleg volt, mint az állatkerti pálmaházban. Most, a késő ősz kora délutánján, ezt a meleget váratlanul kiszorította a Hűvösvölgyből a Városmajoron átszökő hideg levegő. Megborzongtunk, nagyon éhesek lettünk. Visszaindultunk a kollégiumba. Talán maradt még tea és kenyér.

 

1947-1951. Egyetemi éveim

 

Indexem tanúsítja, hogy 1947. szeptember 12-én lettem egyetemi polgár, „rendes hallgató” a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen. Kollégista voltam. Szívem szerint NÉKOSZ-os. 1949-ben államosították a Népi Kollégiumokat. Vége lett szabad kollégiumi életnek. Ekkor zártak ki – sok társammal együtt – az ország összes  egyeteméről és kollégiumából (lásd bővebben: TEKINTET 2004/2).

Az egyetem kollégiuma az Alkotmány és a Kálmán utca közötti épületben volt, a földszinten. Bejárata a Kálmán utcai oldalon. (Akkor még nem gondolhattam, hogy ugyanabban az épületben van az az iskola is, amelynek tanulója, Ildikó, a jövendő feleségem, s hamarosan fiam, András itt lesz a spanyol nyelv megbecsült tanára.) A „tanárképző” kollégiuma volt ez, vagyis nem tartozott a NÉKOSZ-hoz. Én pedig már NÉKOSZ-fertőzött voltam,Kaposvár óta. Már nem úrrá válni készültem – amire a nagymama gyakran figyelmeztetetett –, mert „megforgatjuk az egész világot”, meg ám, mert „a mi lobogónkat fényes szellők fújják”. Benne voltam a nékosz-lendületben. Ismét valamiféle „köztes helyzetbe” jutottam, a dűlő utakon jártam: szervezetileg nem voltam a NÉKOSZ-ban, de érzületileg igen, akárcsak a falumban: falun kívül, Ruzsáson belül, mint ahogy a „Jézus-vallású” család tagjaként, s jó ministránsként, egyházon kívüli, hiten belüli voltam. Hasonló helyzetbe kerültem a kollégiumban is. Akkor még sokan el sem tudták képzelni azt a világot, amikor és ahol a parasztok egy része már „nem gyűrögeti a kalapját az urak előtt”, ahol már nem remeg a gyomra a nincstelennek a „szólítás napján.” Mi meg azt énekeltük, hogy a „Föld teremtésének kezdetén, sej-haj-hahó, nem volt akkor gazdag és szegény, sej-haj-hahó”.

Az egyetemen pedig (vagy talán: ugyancsak) a nagyvilág, a fizikai földrajz, a csillagászat, az egész (a nem egész egészek egész egésze), a megragadhatatlan, a végtelen vonzott, azt akartam megérteni. Vagy tizedmagammal, mi, a mindenhonnan való garabonciások valójában a lehetetlenre vállalkoztunk. Tanszékvezetőnk a bölcs, tükörsima fejű Kéz Andor professzor úr volt. Óráin a csillagok végtelen világait jártuk. Sokszor már ugyan nagyon is korgott a gyomrunk, mégsem a menzai ebédre gondoltunk. Megéreztünk valamit az ebéden is túli végtelenről, s mintha valamiféle újfajta arányérzék-és lépték kezdett volna bennünk kialakulni a Szerb utcai épületben. Mintha csak folytatódtak volna a korábban olvasott, útleírásokból megszerzett „utazási” élményeim, de már a Földön, sőt Naprendszerünkön túl is.

Ezt a különös és varázslatos utazást erősítette, gazdagította a térképkészítés története, a különböző ókori kultúrákban elképzelt, keletkezett „világk/ö/zepek/képek megismerése, (Kína, India, Egyiptom, Mezopotámia, Jeruzsálem stb.) a mítoszokban megőrződött keletkezés-történetek, világ- és emberképek, a világrészek kialakulása, „vándorlása”, a SIMA-SIAL mozgása, a légkör és a tengerek kialakulása, az élet: a csodálatos növény- és állatvilág és az ember kialakulása, megjelenése a mai napig, változásaival, katasztrófáival, csodáival együtt, a működő nagy földi légkörzés és az óceáni és tengeri áramlatok. A Föld is él, működik, keletkezett, változott és meghal, (bele)hal a végtelenbe. Mindez pedig – szűkebb értelemben – a Nap, a Föld és a Hold együttműködése és együttes működése. Ebben a forgatagban létezik az ember, s erről (is) gondolkodik. Csak az ember? S csak itt?

Látogattuk még Huszár tanár úr remek, humorral is fűszerezett matekóráit a Műegyetem Auditorium Maximumában, ahol hetenként egyszer klasszikus zenét hallgattunk lemezről. Jelentős volt az érdeklődés Heller Farkas kitűnő közgazdasági elemzései iránt, a háború utáni világ gazdasági lehetőségeiről, s az akkor divatos közgazdasági elméletek összehasonlításáról, az elmélettörténetek gondolat-folyamataiban. Ismerkedtünk a Kárpát-medence népeinek történetével Berlász Jenő (amikor e sorokat írom, a tanár úr éppen 103 éves, s ugyanabban a házban lakunk) szemináriumain. Makro-és mikrovilágunk tágult, világ-és emberképünk egyre gazdagodott. Ezeket az élményeket, ismereteket  – a többiek között – Erdős Péter, Mátyás Antal és Nagy Imre tágították tovább, az új egyetemen. Szegények voltunk és lelkesek. Ráadásul ösztöndíjat kaptunk, s kollégiumban laktunk.

Aztán, váratlanul – legalábbis számomra – a hatalom megszüntette a NÉKOSZ-t. Engem sok társammal együtt kizártak az egyetemről és az ország összes kollégiumából. Ez volt az én személyes „fordulat év”-em, amelyet hamarosan követett a fokozatos „befordulás”, „beszántás” a sztálini szellemtelen szellem, s birodalom világába.

Kizárásom oka két hazugságra épült. (Ha egyáltalán ez igaz volt, mert soha sem tudtam meg pontosan, hogy mi és miért történt.) Az egyik: apja kulák volt, s korábban gazdatiszt, a másik ok az egyházi iskolák államosításával és Adyval függött össze.  Édesapámmal kapcsolatban a „vád”-ban annyi igazság volt, a társadalomban betöltött helyét „majdnem” jól írta „feljelentőm”, amely így kezdődött: „gazda”, s így folytatódott: „sági cseléd” (most is őrzöm ezt az „ereklyét”, a „cselédkönyvet.) A felszabadulás idején valójában „törpebirtokosok” voltunk.  A cselédkönyv birtokosainak nem voltak birtokai, s ők ismerték a „szólítás napját” is, szorongásaival együtt.

Az iskolák államosításáról az volt a véleményem, hogy minél több jó iskola és kollégium működjön az egész országban, hogy a szegény családokból származók is tanulhassanak, állítsák vissza a NÉKOSZ-t,  s az egyházi iskolák jó tanárait ne tegyék utcára. Ady pedig úgy került az eseménybe, hogy valahol, diákok előtt elmondtam az „Én nem vagyok magyar?”-t.

Ősszel azonban mégis beiratkozhattam az új egyetemre, s kollégiumi helyet is kaptam. Történetemhez szép „legenda” is kapcsolódott: Nagy Tamás volt akkor az egyetem kurátora, s egyben neves közgazdász, tanár – a Tőke fordítója, aki akkor oldalkocsis motorjával közlekedett – felpattant motorjára, s szép, szőke feleségével elmotorozott szülőfalumba, Bedegre, a Ruzsás nevű utcába, s megbizonyosodott az igazságról. Így beszélték el nekem a kurátori berkekhez közeliek. De ha nem így történt volna, akkor is igaz a történet, mert egész lényéből ez következett, amit én megéreztem. Így lettem ismét egyetemi polgár, s így került lelkem tisztaszívű embereinek lapjára Nagy Tamás, akit tudása, jegyzetei, előadásai miatt korábban is tiszteltem.

1951-ben Roskó Ildikó lett a feleségem, aki a Közgazdasági Főiskolán kapott közgazdász diplomát. Én pedig végül a „Közgázon” maradtam: tanítottam és tanultam. Szemináriumokat vezettem. Minden órámra alaposan készültem, jegyzeteim még ma is valamelyik dobozomban alszanak. Minek? Talán emléknek: honnan? Hová?

Hogy könnyebben tájékozódjatok az időben, idemásolom munkahelyeimet: József Nádor Műszaki és Közgazdasági Egyetem 1951-1952, tanársegéd, Képzőművészeti Főiskola 1952-1954, tanársegéd, Színház-és Filmművészeti Főiskola 1954-1991. Így taníthattam – egy intézmény helyett – a négy művészeti főiskolán.  Sajátossága volt ennek a tanszéknek, hogy „központi”-nak nevezték, s a tanszék munkatársai közül az esztétikához, művészet-ésfilozófiatörténethez, a vallástörténethez vonzódókat a Zeneművészeti Főiskolára és az Iparművészeti Főiskolára is meghívták, vagy beosztották tanítani. Így kezdtem baktatni az ARS UNA beláthatatlan, végtelen útján.

Korlátainkat nem ismerve sokat beszélgettünk, vitáztunk. Tudatlanságunk szabaddá tett. Egy évig voltam a Közgázon. Eközben katona is voltam, három hónapig. Ott is sokat tapasztaltam, s tanultam a sokat tudó Sípos Jánostól, aki a magyar nyelven kívül beszélte a francia, az angol és az arab nyelvet is. Jó volt beszélgetnem Simon Pistával, a Bazsiból való költővel. Barátságok termettek. Prandler Árpi és Kreskai Feri is e köröcskéhez tartozott, több más társainkkal együtt.

A következő tanévben áthelyeztek a Képzőművészeti Főiskolára, a marxizmus-leninizmus tanszékre, s az ottani tanárok tanítottak a Színművészeti,- a Zeneművészeti- és az Iparművészeti Főiskolán is. (Bennfentes kollégáim szerint áthelyezésem – hasonlóan az övékéhez – azért történt, mert én is, akárcsak ők, közelebb állunk a művészetekhez, mint a „komolyabb” közgazdaságtanhoz.) Nem is tudták, hogy mennyire boldoggá tett engem a művészetek ilyen módú, buta lefokozása. Itt jöttem rá, hogy mennyire keveset tudok az emberiség művelődésének történetéből. Kíváncsiságom, szégyenem és tudatlanságom miatt nagyon igyekeztem és egyben élveztem a különböző művészetek alapkönyveinek olvasását, falását, a könyvtárakat, kiállításokat, szaktanárokkal, színház-és filmrendező tanárokkal, diákokkal való beszélgetéseket, a korrigálásokat, a kialakuló barátságokat. Folyamatosan, állandóan képek, szobrok, zene, zeneszerszámok, versek, színpadi művek, iparművészeti műhelyek, műtermek világában mozogtam, amelyekben az értelem és az érzelem különböző erejű, irányú kölcsönhatásai, viharai értek. Az is fokozatosan megért, kialakult bennem, hogy mégiscsak kell lennie egy ars una-nak, mert az összes létező rész-tudás is összeér, fér, illik az emberben, tevékenységében, eszközeiben, egész-ségében, egyensúlyvesztésében, az egyensúly, a harmónia visszaszerzésében, visszaállításában, a parányiság és a végtelenség józsef attilai és juhász ferenci (magamban csak a Feri) kifejtése szerint. (A fizikai földrajz és más természettudományok és a művészet egymásra találtak bennem, miként egyik barátomban a matematika és a zene, az építészet és a filozófia stb.) Erősen hatottak rám Barna József kollégám, s barátom gondolatai, sorsa, rajztudása.  

Nagy, szinte bódult utazáson vettem részt, s máig sem fejeződött be, azzal a camus-i gyanúval, hogy a természet „becsapott” bennünket, mert végesnek alakított, ezért hát a végtelent keressük. Illyés Gyula pedig – merítve a puszták népe és a világkultúra világából – úgy gondolja, hogy az ember már tudja, hogy ez a természete, tulajdonsága a véges-végtelen, aki tudja, hogy mindnyájan Káron ladikján vagyunk, s mégis úgy érzünk, dolgozunk, mintha halhatatlanok lennénk, akárcsak az istenek. (Akkor még nem ismertem Dumas halhatatlanságról írott „kritikáját.”)

Ebbe a gondolati gomolygásba illett bele mind a könyvtárak, mind az antikváriumok látogatása, s ebből eredt otthoni könyvtáram fokozatos gazdagodása, és a zűrzavarok idején, amikor könyveket is égettek, vagy éppen „selejteztek.” Ezeken a helyeken pedig össze-össze találkozott sok diák, akik élénken vitáztak mindenről, a művészetekről, és mindinkább az itthoni változásokról, a valódi marxizmusról és az erősödő és durvuló sztálini birodalmi politikáról, ami azután a sztálinizmus nevet kapta, (koncepciós perek, kitelepítések, a határok lezárása, a parasztok erőszakos, az egész országra kiterjedő szövetkezetekbe kényszerítése, a „kulák” „osztályellenséggé” nyilvánítása, s ennek megfelelően szakadatlan zaklatása, a „kötelező” irodalmak, kötelező gondolkodás kultúraellenes megrostálása, a személyiségtorzító, csinovnyikká, sőt zombivá tenni törekvő (ma gyakran használt kifejezéssel élve) már-már az emberi minőségtől is megfosztó sztálinizmusról, amelyet a proletariátus nevében és Marxra hivatkozva gyakoroltak. Úgy viselkedett a magyarországi sztálinizmus, mint a középkori egyház, amely a keresztes háborúkat Istenre, a Szent Sír védelmére hivatkozva támogatta szervezte, vagy az inkvizíció (olasz, spanyol) szervezetével üldözte az eretnekeket, a „hitetleneket”, vagyonokat konfiskált, „tiltott” irodalmakat kobzott el stb. Egyre többen azt gondoltuk, hogy a sztálinizmust a valódi marxizmussal, a humanizmussal kell szembesítenünk, felváltanunk.

Mindezek kitűnő munkatársaimmal, s majdnem velem egyidős hallgatóimmal folytatott beszélgetéseink következményeiként horgonyoztak le fejemben. Mind az ország, a nagyvilág, mind saját kisvilágom gyorsan változott, s úgy éreztük, hogy jó irányban, hogy eljön a demokratikus szocializmus, a nép okos gyülekezeteinek ideje.

1953-ban megszületett Andris fiunk, s ebben az évben jelent meg Nagy Imre új Magyarországot meghirdető programja, amely az egész országban megerősítette a változtatás, az önállóság és a szabadság reményét, egy demokratikus szocializmus látomását, s hatalmas vitákat gerjesztett diákok, kutatók között, munkahelyeken, parasztok és munkások között.

1956 májusában megszületett kislányunk, Ildikó (aki öthónaposan átmenetileg a „légó pincének” is lakója lett). 1956 októberében, 23-án este megszólaltak a fegyverek, s a szabadság-és és függetlenségi harcokhoz hasonló, sok áldozattal járó küzdelem kezdődött a sztálini birodalom, s annak hazai támogatói ellen (nem írom le a forradalmi eseményeket, mert sok jó történészi munka, irodalmi mű, filmek, képek, szobrok, zene, dalok megtették, leírták, ábrázolták, kutatták és még tovább kutatják már ezt a korszakot, miként 1956 kisajátítását is.

Mindenki megélte a maga '56-ját. Sok emberben nem is tudatosodott, hogy egyidejűleg éli kis- és nagyvilágát. Akadtak olyanok is, akik a nagy, zavaros, zajos napokban, a szakadatlan „osztályharcos” forgatagban is csak a saját ijedt, megbokrosodott lovukat keresték (s nem is először a történelemben) vagy loptak, esetleg bosszút álltak. A többség azonban reménykedett, végezte munkáját a földeken és (főleg) azokon a munkahelyeken, amelyek szükségesek voltak a mindennapi élet és az emberi kapcsolatok fenntartásához, sokféle módon támogatva az 1956-os felkelést.

Minderről olvashattok, kedveseim, s emiatt a továbbiakban csak kaleidoszkópomban keresgélem emlékeimet.

Szinte mindenki egyszerre égett szellemi, érzületi lázban, s időnként aggodalomban, félelemben, bizonytalanságban, ki-ki a maga tájékozódási horizontjába vonva és értelmezve a történteket, sokszor csupán a vele megesetteket tapasztalva.

Saját '56-mat csupa egyszerű, de szokatlan esemény felidézésével tudom leírni, arra törekedve, hogy az emlékezés szörnyű veszélyét azért ki is kerüljem, hogy ne keverjem össze a valóságot a kialakuló szépítő vagy az életet még jobban nehezítő, ködösítő általánosítással, illúziókkal, torzításokkal.


1956 előzményei, ahogy bennem élnek

 

Számomra a Petőfi-kör vitái és a FILOZÓFIAI ÉRTESÍTŐ (a TTIT Filozófiai Szakosztályának Közlönye) voltak a legfontosabb szellemi tájékozódási pontok és somogyi-tolnai szülőfalum lakóinak és egyedül maradt édesanyám életének alakulása. A Filozófiai értesítőkből négy szám van itthoni könyvtáramban: 1. 1955 november; 2. 1956 február; 3. június; 4. szeptember (nem tudom, hogy van-e több.)

Ezekből a vitákból és írásokból kiderült, hogy a sztálini Szovjetunió útja nem a mi utunk. Falum sorsából pedig az, hogy nem a kolhoz forma felel meg nekünk, hanem a „háztáji gazdasággal” kiegészülő önkéntes szövetkezet. Jöjjön Nagy Imre! Nem arról volt szó, hogy a mezőgazdasági termelőszövetkezetekről való gondolkodás idegen lett volna a magyar parasztság jelentős része számára, hanem arról, hogy az legyen önkéntes, önálló, s ne az állam központi irányítása alatt álló, hozzá nem értő, parasztokat esetleg csak állami propagandafilmekből „ismerők” ideológiai „tervei” szerint kikényszerített gazdaság, hanem a közösségi, együttélési forma. Akik pedig egyénileg akarnak boldogulni, ehhez legyen joguk, s a politika ellenük se léphessen fel. Ekkoriban az ijesztő általánosságok uralkodtak az országban (az osztályellenség, az imperializmus fenyegetése, a klerikális reakció, a kispolgáriság stb.) A mindennapi munka emberei azonban nem elvont általánosságok, hanem nagyon is konkrétak, a mindennapi gondokkal, nehézségekkel küzdők. (Egyedül maradt Édesanyámnak szerencséje volt, mert nem rossz TSZ tagja lett, s mindenben kapott támogatást. Sokféle változata volt mind a jó, mind a gyenge és rossz, életképtelen szövetkezetnek.) Nem tudom miért, de ekkoriban sokszor álmodtam Csepesz kutyámmal: álmomba újból szaladgáltunk, földre ültünk, simogattam, szagolgattam társam fejét. A másik álmom nagyon váratlan volt, mert amiről álmodtam, azt korábban szinte észre sem vettem: vasárnap van, sok, szépen felöltözött falumbéli lány sétál a főutcán, karjukat egymásba öltve.


Október 23.

 

Meleg, felhőtlen októberi reggelre ébredtünk. Sokan álldogáltunk, beszélgettünk a porta körül. A portán Kis bácsi volt az „Úr”, akit pár éve, kollégistaként „letartóztattunk”, de akkor erre az „erőszakra” csupán bölcsen elmosolyodott, s jó barátunk és cinkosunk lett. A két bejárati ajtó közül mindig csak egyiket tartotta zárva, este tíz óra után, a kollégiumi szabályzat szerint, de a másik ajtóhoz adott nekünk kulcsot, hogy szabadon közlekedhessünk. A Vas utcai épület korábban a KIE székháza volt, a földszinti templommal, szószékkel, ahonnan a könyveket, a kultúrát hozzáértően szerető Szimonidesz Lajos tanár úr gyakran prédikált, azután rövid időre kollégium lett, s egy ideig laktam is ott, diákkoromban.

1953 óta Nagy Imre kormányprogramja körül folyt az egyre élesebb, csak politikainak látszó vita, pedig ennél sokszorta többről volt már szó: gúzsba kötött társadalmi élet megszüntetéséről, a sztálinizmus elutasításáról. Legalábbis sokan így gondoltuk.

1955 április 27-én Lukács György előadást tartott a Zeneakadémián „A művészet mint felépítmény” címmel. Azért is tudom ilyen pontosan az időpontot, mert Kenyeres Ágnes irodalomtörténész, főosztályvezető arra kért, hogy menjek el Lukács Gyuri bácsihoz (akkor 28 éves voltam, így neveztük Lukács Györgyöt, s nekem egyszerre volt megtiszteltetés, s szomjas kíváncsiságom kielégítésének lehetősége: milyen lehet „civilben?” ) s kérjem fel előadásra. (1989 után már csupán a „Lukács-kör” ápolgatta a mester emlékét.) Ancsel Évát is kértem előadásra akkoriban (ha jól emlékszem az időpontra). Azt hiszem, ez már az „olvadás” ideje volt. Évával jó, kollegiális, baráti kapcsolatban voltunk egész életében. Számomra Lukács György újbóli, személyes megjelenése volt a fontos, de még fontosabbak voltak Ancsel Éva új hangot, teremtő előadásai, majd írásai, a művészetek összekapcsolása a filozófiával (esztétikával, etikával, a vallások történetével stb.) A már említett Filozófiai Értesítő 1955 novembere óta hol nyíltabban, hol burkoltabban az új hangon beszélő írásokat, híreket tett közzé. A beszélgetések tele voltak türelmetlen várakozással, feszültséggel.

23-án reggel, vagy már tíz óra körül a portásfülke előtt toporogtunk, várakoztunk, s egyszer csak Kis bácsi a nevemet kiáltotta, s hozzátette, hogy „telefon Csepelről”. Ki a fene kereshet engem onnan, és miért, gondoltam. Átvettem a porta telefonkagylóját. Nem engem kerestek, hanem valakit, akinek köze van a felvonulás szervezéséhez. Már csak arra emlékszem, hogy a csepeli gyár ifjúsági szervezetétől beszélt velem valaki, aki azt mondta, hogy „nyugodtan induljatok, mi majd vigyázunk arra, hogy minden rendben menjen, s hogy a Műegyetemről már elindultak.”

Mellettem állt Ibi, vagyis Fövény Lászlóné, a szeretett esztétika-tanárnő. Mit tegyünk,  kérdeztem tőle. Azt mondta, hogy „legjobb, ha csatlakozunk a Rákóczi úton már vonulókhoz.” Ezt tettük, s vonultunk a többiekkel, az azóta már filmekből, albumokból ezerszer látott útvonalon (Deák tér, Bajcsy Zsilinszky út, Nyugati, Margit híd, Bem tér). Meghallgattuk kedves színészünket, szeretett írónkat, Veres Pétert, de ezt a történetet  mindenki ismeri. Innen sokadmagammal átgyalogoltunk a Hősök terére. Ott voltam az egyre hűvösödő estében, amíg a Sztálin szobrot le nem döntötték, közben kaptunk híreket a rádiónál folyó lövöldözésről. Összetalálkoztam az egyik professzorommal, Beér Jánossal, akit a jogi karon hallgattam, s arra emlékszem, hogy ezt mondta: „senki se tudja mi lesz ebből” – s ment tovább, s én is, mert már otthon járt az eszem: mi van a feleségemmel, a gyerekekkel? Elgyalogoltam a Lehel útig, felszálltam a villamosra, hazamentem Angyalföldre. Minden rendben volt, a már három és féléves Andris még önfeledten játszott, a kis Ildikó aludt, feleségem pedig éppen mosott.

Másnap reggel a város közepe felől lövöldözést hallottunk.



A felkelés és a hétköznapok

 

Óráimat a főiskolán még egy ideig megtartottam, noha akkor mind a tanítás, mind a hallgatók órákra járása már nem volt kötelező. Jegyzeteim szerint filozófiatörténetből Spinozánál, dialektikus materializmusból pedig a „tagadás tagadásának” előtörténeténél jártunk. Megalakult a Forradalmi Bizottság. Tagjai a tanári karból kerültek ki. Emlékeim szerint tagjai között volt Major és Háy Gyula is.

Egy idő után, a lelkes, tiszta lázadó diákok, ipari tanulók, fiatal munkások lendülete, vagy inkább szerevezettsége mintha megtört volna. Akadozott az élelmiszer ellátás, noha a falu erősen támogatta a budapesti felkelést. (Nem tudtam, valóban úgy volt-e ahogyan az én elszigetelt tapasztalásomban megjelent.) Mindezeket ma már ismerjük a történeti feldolgozásokból, s az akkori, gomba módra szaporodó újságokból, amelyekből elképesztő mennyiségű, ósdi feudális középkoriság került felszínre. Melyik a jobb? A feudális erőszakos sztálinizmus, vagy a félfeudális, a fa elmélettel cinikusan, játszó, egyre antiszemitább királynélküli magyar királyság? Egyszerre volt bennem a demokratikus szocializmus reménye és a két háború közötti korszak kakastollas csendőrvilágától való borzongás, félelem.

A hétköznapok azonban azzal kezdődtek, hogy már este szenet hoztam fel a pincéből, bekészítettem két cserépkályhánk mellé és a kályhákban – miután onnan „kihamuztam” – elhelyeztem a gyújtóst is, hogy bármikor könnyen begyújthassuk a kályhákat, ha szükséges. A kis Ildi még féléves sem volt.  Reggel jött a szükséges élelmiszer, mosószer, s minden más beszerzése. Hogy valójában mi történt az első éjszaka a városban és az országban, azt nem tudtuk. A rádióból egész nap csak zene hallatszott. A levegőben bizonytalanság, feszültség. Napközben játék, séták a gyerekekkel, biciklizés, ultik, /ekkor tanultam meg ezt  a játékot) beszélgetések és bejárás a főiskolára. Rendszerint gyalog jártam Angyalföldről a Vas utcába. Még néhány napig láttam a körút és a Rákóczi út kereszteződésében az odavonszolt, ledöntött Sztálin szobor maradványait, amint kalapálják, s viszik a darabjait.

Simon Zsuzsa, az akkori főigazgató nagyon aggódott a kollégisták miatt: van-e ennivalójuk? Működik-e fűtés? Nem esett-e baja bárkinek? Arra kért, hogy minél gyakrabban menjek el a kollégiumba és tájékoztassam őt telefonon, hogyan zajlik ott az élet. Feladatom teljesítését megkönnyítette Tóth bácsi, a kollégium mindenese („gondnoka?”), aki falumból jött parasztember volt. Ő forralta hatalmas lábasokban a teavizet, szerezte be a kenyeret, meg az éppen elérhető rávalót. Így aztán tőle is sok mindent megtudtam, s volt alapom megnyugtatni Simon Zsuzsát, aki másokat is megkért hasonló feladatra. Szerencsére semmi rosszról nem kellett beszámolnom.

Valamiért mindig loholnom kellett, gyalog, alkalmi teherautókon, vagy biciklivel. Az egyik alkalommal a Városligeten át vezetett az utam, amikor ipari tanulókból álló kis csoport megállított, hogy igazoljam magam. Öten-hatan lehettek, némelyiknél fegyver is volt. Amint megszólaltak, szinte azt is tudtam, honnan valók. Beszorultak a városba. Egyetemi igazolványomat „elfogadták.” Váltottunk néhány szót is. Arra emlékszem, hogy volt közöttük, aki megdöbbent, amikor azt mondtam, hogy a fegyver veszélyt hozhat a fejükre, mert rájuk is lőhetnek. Jobb lenne hazautazni. Aztán sietve mentem tovább.

November 4-ig csak villanások maradtak bennem. Ezekből néhány.

Reif Gyuri – később Moldovaként az egész országban ismertté vált író – marcona arccal, szinte harci öltözetben áll a Főiskola bejárata előtt, vállán géppisztoly (ha jól emlékszem). Nem is csodálkoztam ezen. Az volt a híre, hogy Ő a kőbányai kocsmák igazságtevő hős vagánya. (Akadt, aki szerint ezt a Gyuri találta ki.) Megörültünk egymásnak, beszélgettünk kicsit, s Gyuri azt mondta, hogy „okos tett lenne, ha Hegel-tanszéket szerveznénk Szegeden, mert Hegel módszerével az egész emberiség fejlődését jól lehetne bemutatni”. Egyetértettem vele. Megkérdeztem, minek ez a harci készültség? Szokásos ironikus mosolyával azt mondta, hogy „megvédjük az épületet a KIEsektől, akik már ide is jöttek egyszer, kifejezve, hogy az épület az övék.” Nekik is volt fegyverük,  kérdeztem. „Nem volt”, válaszolta. Neked viszont van, mondtam. Gyuri: „Ez csak látszat, hogy filozofikusan fejezzem ki magam. A katonai tanszékről való, nem lehet vele lőni, a csöve kifúrva, ez a ’’mint/h/a-puska. ”

Nem csupán az ország, az egész Főiskola is vitáktól zengett. Filmesek, rendezők, színészek, dramaturgok vettek részt ezeken. A Petőfi-kör szele átcsapott hozzánk is. Én is részt vettem a Petőfi-kör vitáin. A párt alapszervezet és az ifjúsági szervezet  szabad szellemű reform-vitákká alakult. Galgóczi Erzsi (aki nem csupán hallgatóm volt, hanem barátom is, akárcsak Moldova, én így éreztem) a földszinti hirdető táblára rajzszöggel kifüggesztette a hirdetőtáblára Lenin egyik szimbolikus „lélektani” írását, amely a Hegymászóról beszélt, aki a csúcsra tört. Már közel is járt hozzá. A hegy lábánál lelkes nagy tömeg ünnepelte, s ha néha megcsúszott egy pillanatra, akkor bíztatta. Egyszer azonban, a csúcs közelében, cserbenhagyta a szerencse, fogyóban volt az ereje. A tömeg csendesebb lett, a biztatás szórványos, s itt-ott már felhangzott az elégedetlenek egyre hangosabb vélekedése is. Miért vállalkozott erre, ha nincs meg hozzá a képessége, ereje? Végül a tömeg már ellene fordult. A Hegymászó lezuhant a magasból, és kiesett a tömeg nemrég még létező, szeretetnek látszó hangulatából is.

Az épület őrzése – ha ugyan egyáltalán szükség volt rá, s nem csupán „hősi játék volt a színpadon” – megszűnt, a fegyverek a liftaknába zuhantak, ezeket megtalálták valamiféle egyenruhások, az én szobámban is kutattak, fiókjaimat kihúzták. (Mindezekről Kis bácsitól és Moldovától tudok.) Azután semmi sem történt, legalábbis nem tudtunk meg semmit.

A zűrzavarban és a kiszámíthatatlan csendben szinte bármi megtörténhetett: a pályaudvarok vagonjainak kirablása, zsáknyi paprikák széthordása, lopott biciklik utcai árusítása, de hallottam a Rákos-patak menti Cigány Köztársaság megalakulásáról is. Igaz, egy italbolt előtti járdán, s nem cigánytól. Összefutottam Müller Gyurival, akit aztán Mikesként ismert meg az ország. Gyuri ezt mondta: „Micsoda jó idők. Talán sose jutottunk volna hozzá ilyen klassz könyvekhez”. (Gyuri humorista volt, s a „kegyetlen” realizmus” képviselője
ezekben a napokban.)



Hogyan lettem „egyetemi ember”?

 

Még akkor sem nem tudtam, hogy „mi leszek, ha nagy leszek”? Igaz, azt sem tudtam, hogy nagy vagyok-e már?! Aztán jött a „szokásos” véletlen, vagy inkább annak látszó!? (Én akkor véletlennek véltem.) Kurszanov professzor hív téged is beszélgetésre, mert most igyekeznek elhelyezni a végzetteket, kaptam a hírt a nálam tájékozottabb kollégáktól. 1951-et írtunk.

A jogi karon folyt a beszélgetés. Rám került a sor. Egy orosz óriással ültem szembe, aki névsort, s más papírokat nézegetett. Mellette a kiváló tolmács, aki tapintatosan javította nyelvi botladozásainkat. A professzor a közepébe vágott: „Zdravsztvujtye, továris Keri! – Akar Ön filozófiával foglalkozni?” Én: „eddig inkább a fizikai földrajz, a közgazdasági elméletek, a vallás- és a művészettörténet vonzottak.” Kurszanov: „Haraso, tehát eddig is filozófiával foglalkozott”. Végül egy évig a „Közgázon” maradtam.)



A művészeti főiskolák (a Képző-, az Iparművészeti-, a Zeneművészeti- és a Színház- és Filmművészeti Főiskola)

 

Nagy szerencsém volt, hogy csak egy évet kellett a Közgázon tanítanom. Az 1952/53-as tanévtől már a négy művészeti főiskolán voltak óráim. Mindenütt  nagyszerű tanárokkal és hallgatókkal ismerkedtem meg, akik közül többen is a barátaim lettek az évtizedek során, akiktől nagyon sokat tanultam. Legszívesebben leírnám mindegyik nevét, de ez itt és most lehetetlen. Talán a lábjegyzetben mégis sorolok majd néhány nevet, sajnálván, hogy az sem lehet teljes, de mégis több, mint itt.

Többször is előjöttek olyan gondolataim, hogy miért is kell egyáltalán mindezeket papírra vetnem. Hamarosan 6-8 milliárdan leszünk, kit érdekel ilyen írás? Vagy egyáltalán az írás? Mi, magyarok, itthon pedig 8-lo millióan, kit érdekel? Az is lehet, hogy csak the Day after után, a romokban eltűnik, esetleg a romok között kotorászók között akad valaki, véletlenül, olyan, aki belebotlik, s talán nem dobja el és beleolvas, mert éppen kutató elme, vagy felhasználja valamire, esetleg a még megmaradt kutyák valamelyikének ürülékét fel lehet vele szedni,  vagy csak esténként, a faggyúgyertya fényénél (mert akkor már áramszolgáltatás sem lesz) hangosan olvassa a kutató ezt az írást (nem lévén más), telefon sem lesz, ezért újra „feltalálják” a detektoros rádiót, s elmondják, valakinek (ha találnak címzettet), hogy találtak nyomokat az Armageddon, az Apokalüpszis utáni időkből. (Igazán nem mondhatjátok, hogy nem vagyok bizakodó!) Ekkor majd elcsodálkoztok, „micsoda idők voltak!” – s nem azt mondhatjátok, hogy „qualunque tiempo fué mejor.” (Ahogy szállnak, rohannak az évek, egyre jobban előjönnek bennem az elmúlt idők is. Testem öregszik, de a felejtés hamuja még nem lepte be agyamat, s nem is pusztította el életem rövidke útját, de nem is lesz majd-még herculaneumi sorsa sem.

Nem felejtem azt sem, hogy a Kádár korszakban újból valamilyen a „kompországhoz” hasonló világ alakult ki (a szörnyű megtorlások után) a háztáji  gazdaságok kibontakozásával. A sztálini állam kezdett „fél-állammá” válni, a háztáji pedig „fél-magántulajdonná”, a piac is megjelent, mint „fél-piac”, sok TSZ pedig „fél-demokrácia” lett. A munkás-és parasztszármazású gyerekek 1945 után végre bekerülhettek a középiskolákba és az egyetemekre, megszűnt a származás szerinti előny a felvételi vizsgákon, nőtt az utazási kedv
és lehetőség. (1.: pl. a NÉKOSZ történetét.) Mi lettünk a „legvidámabb barakk”, de a mezőgazdaságot kivéve nem igazán versenyképes gazdálkodással, mert a szovjet rendszer fogságából nem tudtunk teljesen kilépni, az elmaradott politikai és gazdasági rendszer miatt. Ebben korszakban itthon megingott a központi hatalom mindenhatósága, az általánosság uralma, a környező országok és a Szovjetunió feudális sztálinizmusához képest. Kezdtem reménykedni a marxizmus reneszánszában. Ez a lelkiállapot nagyon hasonlított a korai keresztények reményéhez, ahhoz, hogy egyszer eljön a mennyek országa. Már tudtam, hogy korábban is voltak ilyen, az arany kort váró korszakok.

 

SZÍNHÁZ-ÉS FILMMŰVÉSZETI FŐISKOLA

 

A leghosszabb ideig (több mint 50 évig) a Színművészeti Főiskolán tanítottam és tanultam. Tanárok közül a legnagyobb hatással rám Nádasdy Kálmán volt, aki azzal tisztelt meg, hogy egy-egy tanévben, kb. havonként betessékelt a szobájába, s akkor „sok minden” szóba került, ami főleg abból állt, hogy én kérdeztem tőle valamit, pl. Brechtről, vagy az expresszionizmusról, Ő pedig szenvedélyesen beszélni kezdett pl.: a korabeli berlini világról. Íróasztalán előkészítve ott álltak azok a könyvek, kották amelyeket a hóna alá kapva elindult az órájára. Máskor Ady, Verdi vagy Brecht volt a kimeríthetetlen téma, amelyekre gyakran visszatért. Ittam a gondolatait. Amikor aztán kezdtem Olaszországba „járni”, (mert, amint a mester mondotta: „Itáliába nem elmenni kell, hanem „frequentare”, eljárni kell.) sikerült nagy örömet okoznom Neki. A Biblioteca di Breraban (Milano) megtaláltam egy eddig „ismeretlen” Kodály művet. Rivelazione d’amore, per canto e pianoforte. Dentro al bosco i tagliatori… – kezdődött a mű.

Nádasdy Kálmán az egyik beszélgetésen tréfásan, mintegy helyzetgyakorlatot mímelve, azt mondta: „néhány történész szerint ilyen és ilyen Kodály-dal nem étezik. Hát ez a mondat nem azt fejezi ki, hogy van ilyen dal, csak azt nem tudják, hol van?! Kérlek, nézz utána, a fene a jó dolgodat.”

Megtaláltam. Azonnal megtelefonoztam Neki. „De ugye nem szívinfarktust akarsz okozni nekem?!”, mondta telefonba. Nagyon-nagyon örült, én pedig örömétől voltam boldog. Viszonzásul kaptam tőle egy könyvet, „Colomanno Nádasdy” aláírással, s Dantét idézve: „ O voi, che avete gl’intellétti sani,/ Mirate la dottrina che s’asconde/ Sotto il velame degli versi strani!” (Inf. IX. 61-63).

Remek előadó volt. Amikor csak tehettem, megemlítettem neki, hogy jó lenne, ha a rádióban nagyobb közönség is hallhatná a hangodat, amint éppen Dantéról, Verdiről vagy bárkiről, bármiről beszélsz, s le is kellene mindezeket írnod, vagy íratnod valakivel, mondjuk egy névtelen jegyzővel. Ez utóbbira a Maestro soha nem mondott semmi reményt keltőt, csak titokzatosan mosolygott. Sok-sok minden tolul össze bennem, amiről érdemes lenne beszélnem, sok értékes gondolatáról, a kultúráról, a zenéről, a versről, a pedagógiáról stb., de erre igazán csak egy Nádasdy Kálmán életét kutató lenne képes, az Ő nevét viselő kutató intézetben.)

A másik feledhetetlen tanártársam Ádám Ottó volt (Irénke, az iskola okos,  melegszívű titkárnője két igazolványképet őrzött a fiókjában: Ottóét és az enyémet, s egyszer megmutatta, mert mi „jó emberek” vagyunk, mondta a szerény, belülről vallásos Irénke.)

Nem sokszor beszélgettünk Ottóval, mégis sokat tanultam Tőle is. Volt bennünk valami, soha ki nem mondott, összetartozás-érzés. Tiszta ember volt, bölcs, higgadtan határozott, nagyon érzékeny, humanista színházi-és tanár-ember. Többszöri kérésemre egyszer sikerült elérnem, hogy hirdessen a Főiskola minden hallgatója számára előadást, a Színházról. (Akkor ez meg is jelent, a Főiskola belső kiadásában.) „Csendben élt”, de bensejében szakadatlanul égő-élő, érlelődő gondolatok feszültsége volt, pedig – vagy éppen ezért – már iskolája volt az iskolában is, s valódi színházi sikerei.

Hasonlót írhatok Petrovics Emilről is, akit körülvett a szakmai-emberi őszinteség-hitelesség delejes légköre, ezért lehetett tőle, rövid beszélgetésekben is sokat tanulni.

Lengyel Gyurit is megemlítem nektek. Így, Gyuriként, mert már diákkorában megszerettem, s megörültem tehetségének és emberségének. Együtt is dolgoztunk néha. Előfordult, hogy ő adott nekem feladatot, amikor egy halom dolgozatot nyomott a kezembe véleményezésre, s olyankor is, amikor éppen Rómába utaztam. Nem örültem, de vállaltam, s még a Piazza Navonára (ahol véletlenül Szabó Pistával is összefutottam) is kivittem néha a paksamétát.

Nem hagyhatom ki Gáti Józsefet, a kiváló versmondót, mert nagyon meg- és elragadott versmondása, de az is amikor előadásában Babits „Jónás könyve” lemezen is megjelent. Ezt többször is bevallottam neki. Aztán egyszer meg is ajándékozott a lemezzel. Néha az Urania épületében, az egyik osztályteremben beszélgettünk. Jóska ült kedvenc „trónszék”-ében, s zeuszi haraggal, s földrengésnyi dübörgéssel szórta az átkokat a magyar nyelvet megsértőkre, azokra, akik „semmit sem tudnak a magyar nyelv szabályairól”. A mennydörgés mögött meleg szív lakozott.

Voltak váratlan meglepetések is. Egyszer Marton Endre keresett, s azt mondta, hogy „mindkettőnk lelki üdvét elősegítené, ha a francia forradalomról eszmét cserélnénk.” Igaza is volt. Jóízűeket beszélgettünk. (Danton halála). Ez történt a „Mózes” esetében is. Sokat tanultam tőle.

Valami hasonló történt akkor is, amikor Básti Lajossal, több hosszú sétán, a Szentkirályi utcában, Az ember tragédiájának egy-egy színéről beszélgettünk, (könyvet szándékozott akkor írni Madáchról.) Arra jutottunk, hogy Madáchot Goethe mellett kellene emlegetni, a világirodalom történeti könyvekben, mert így lett volna – dörögte –, ha német nyelven lát napvilágot. Én meg csak tanultam e nagyszerű emberektől, művészektől.

Hegedűs Géza volt az egyik legfőbb inspirálóm a tanári pályán. Tiszteltem, csodáltam tudását, olyan volt mint egy két lábon járó enciklopédia. Nem is tudta mit szeretett jobban: hallgatóit vagy a magyar- és a világ kultúráját. Néha együtt rádióztunk, aztán javasolta, hogy írjunk egy „olvasható” filozófia történetet. Ez elmaradt. Erre én felkészületlennek éreztem magam. Többször a lakásán ültünk, egy-egy rádióelőadásra készülve, vagy csak annak ürügyén.

Ibi, a „Tyúkanyó”, Fövény Lászlóné hatalmas, nemzeti kincset érő könyvtárának, szentélyének mélyén, egy kis sarokban, meleg odúban, beszélgetett diákjaival, vagy barátaival, néha velem és feleségemmel, Roskó Ildikóval (akit a zene mellett az iparművészet vonzott a legjobban). Ibi szinte az esztétikában lakott és az olasz művészetbe szeretett bele. Könyvet is írt szeretett Rómájáról. Varázsereje volt.

Nem felejthetem Vekerdy Tamás Zeami mesterről és a NO-színházról írott könyvét sem, amely főiskolai óráin is érlelődött.

Amint írom e sorokat, rám csapott Avar Pista és Sztankay halálhíre. Mindketten jó színészek, jó emberek voltak. Avart nagyon közel éreztem magamhoz mind versmondásainak, szerepeinek hihetetlen kidolgozottságáért, megdolgozottságáért és tanári munkájáért. Egy-egy szerepe után gyakran elhatároztam, hogy felhívom, vagy megkeresem, mert akkor, megindultságomban, úgy éreztem, hogy ezt meg kell tennem. Aztán csak elmaradt. Azután már csak azzal mentegettem magam, hogy ilyen jelentős, szeretett művésznek miért éppen az én gondolataim lennének olyan fontosak?! Röviden: jó volt úsznom, élnem, dolgoznom tanulnom a művészetek világában.

Sok nagyszerű hallgatóm is volt, lányok, fiúk egyaránt. Életkorom miatt is közel voltam ezekhez a nemzedékekhez, a harmincas évek közepén jártam, teljesen belemerültem az irodalom, a színház és a filmek világába. Ekkor volt diák:Halász Jutka, Moór Mariann, Tordai Teri, Béres Ilona, Szegedi Erika, aztán Sütő Irén, Bodrogi Gyula, Garas Dezső, Hegedűs D. Géza, Harkányi Endre, Kézdy György, Margitay Ági, stb. Sok örömöt okoztak a vizsgaelőadások. Számomra a Koldusopera volt talán a legfelejthetetlenebb, 1958-ban. (Szinetár rendezte, Ligeti Mária volt a tánc mestere, tervezője, betanítója, Laczkovich Piroska pedig a jelmezé.)

Voltak olyan színész hallgatók, akik bölcsészeket megszégyenítve képezték magukat. Ilyen volt pl. Hegedűs D. Géza, akit nagyon becsültem és meg is szerettem. Ő egyszerűen és következetes munkával lett nagyszerű ember és művész, s a mai napig az is maradt. (Nem folytatom itt tovább. A lábjegyzetben azonban felsorolom azoknak a neveit, akik akkor és ott, majd később a színházakban véglegesen az emlékezetembe vésődtek.)

A dramaturg és a színházi rendezői osztályokról is leírok néhány sort és nevet. Csak azokat említem, akik hallgatóim, vagy barátaim voltak, s a nevek önmagukban jellemzik a kort és e nevek viselőit. (Bencze Zsuzsa, Békés András, Jurka László, Léner Péter, Lengyel György, Miszlay István, Ruszt József, Sík Ferenc, Tatár Eszter, Turián György, Vizinczey István, Siklós Olga, Major Anna, Szőnyi Sándor, Tarbay Ede, stb. (Tudom, hogy mindezek csak kevesek számára nyújtanak eligazodást, mégis leírom, mert az én életemben fontosak voltak, s talán még használhatóak is egy-egy nyomolvasó számára.) Vizinczey (Stephen Vizinczey) angolul írt könyve Amerikában hat kiadást ért meg 1990-ig) különös és kalandos utat járt be a nagyvilágban is. (Itthon az „Érett asszonyok dicsérete” címmel jelent meg, 1990-ben, Halász Zoltán fordításában, versfordítás: Mészöly Miklós.) Az operatőr, filmrendezőkről csak nagy önfegyelemmel írhatok, mert közöttük találtam legtöbb együttműködő barátra, s tartós barátságra, s emlékezéseimnek nem lenne se vége, se hossza.  Mégsem tudom elkerülni, hogy ne írjam le: Gyöngyössy Imre, Gábor Pál, Gaál István, Zsombolyai János, Fehér Imre, Zolnay Pál, Makk Károly, Jancsó Miklós nevét. Haláluk megrázott, kevesebb lettem nélkülük. Szerettem és tiszteltem őket.

Szerencsére még élő barátaimmal beszélhetek róluk, s újra és újra átélhetjük ezt a nagyon különös és fantasztikus XX. szd.-t, félelmetes erkölcsi-szellemi nyomorúságát, tudományos-technikai forradalmait, s talán egy új-humanista, nem megosztó ideológiákat megtermő történelmi idő kezdeteinek beköszöntét.

Természetesen ide sorolom még sok más „istenpor”- testvéremet is, akik közül még néhánynak a közelébe kerülhettem, egyiknek-másiknak a barátja is lettem. Ilyen minőségűnek élem meg Lugossy László, Sára Sándor, (őt nem tanítottam), Szabó Árpád, Vagyóczky Tibor, Zsombolyai János, Deme Gábor, Siklós Olga, Neményi Feri „szerepét” is életemben. A „filmesek” közül is töb-ben jelentős hazai és nemzetközi pályát futottak be, s szerencsére ma is „filmcsinálók.”

Fifiről, azaz Radnótinéról és Kósa Öcsiről (ma Kósa Ferenc) Kossuth-díjas filmrendező) azért kell szólnom, mert Fifi olyan észrevétlen természetességgel fogadott beszélgető-társává, ahogyan az ember lélegzik. Kósa Feri pedig, egy bizonyos életszakaszban, szinte beépült családunkba, beleértve szülőházamat, édesanyámat, nagyanyámat is. (lábjegyzetben mindkét emberről még írok.) Sajnos nem írhatok mindenkiről, akiről lehetne és kellene, s ezt igazán sajnálom, de erre nincs már sem biológiai időm, s nincs műfaji lehetőségem sem. (talán kellő tehetségem sem, nem vagyok író.)  Nem felejthetem azonban Tiszeker Lajost sem, aki évtizedeken át a barátom volt, s aki a főiskola melegszívű mindent tudója, formálisan pedig a Tanulmányi osztály vezetője volt. Kukorelly Magdi a könyvtár lelke, minden tanár és hallgató bölcs, jószívű tanácsadójaként, őrangyalaként hagyott felejthetetlen nyomokat sokunkban.



KÉPZŐMŰVÉSZETI FŐISKOLA

 

A szellem érzékelése felé tett lépéseim, botorkálásaim ezen a főiskolán, annak Epreskertjében, festőkkel, szobrászokkal, grafikusokkal, a művészeti anatómiával, drapériával, a tér, a szín, a forma, az ábrázoló geometria mestereivel, az iskola tehetséges diákjaival, munkájukkal való találkozásaim ugyanolyan mélyen megérintettek, akárcsak gyerek, s diákkorom környezete.

Most csak leírok néhány nevet. Az ő műveik közül ti is többet ismerhettek családi könyvtárunkban rátok váró vaskos kötetekből is, amelyek bármikor fellapozhatok: Barcsay Jenő, Bernáth Aurél, Fónyi Géza, Krocsák Mihály, Pátzay Pál, (akinek a Skodáját néha „be kellett tolni”,) Szabó Iván, Szőnyi István, a bölcs Bortnyik Sándor, az „így festetek ti.” alkotója, sokáig az iskola főigazgatója, Kisfaludy Zsigmond, Raszler Károly, Gerzson Pál, (Fodor Andris  jó barátja) stb.

Jó volt értekezleteken is hallgatni gondolataikat, nagyon jó volt, hogy szívesen láttak korrigálásaikon is. Elgondolkodtató volt látni hogyan váltak a növendékekből ismert alkotók, pl. Segesdy Gyuri vagy Szabci (mi is volt a valódi neve? Igen, igen: Szabó Zoli).  

Szenvedélyes, szigorú, fegyelmezett, sok, munka alkotta sűrű szellemi légköre volt az iskolának. Itt vált barátommá a képzőművész-filosz Barna Jóska, aki később öngyilkos lett. Máig nem felejtem beszélgetéseinket, de pingpong csatáinkat sem.

Mindig hozzám nagyon közelinek, sőt barátomnak éreztem Rozsnyai Ervint, tudása, nyíltsága, fanyar humora megmaradt bennem. Emlékszem, amint 1956-ban biciklivel kikerekezett hozzánk az Eötvös utcából a Mosoly utcába, hogy friss híreket hozzon arról, hogy mi minden zajlik ott, vagy egy kis szénért, amikor nem volt tüzelőjük. Na de megígértem, hogy befejezem. (Ervin termékeny tanulmányíró, fordító, költő lett. Olaszból és franciából fordított. Nyugtalan elme volt. Volt olyan időszaka, amikor nem engedték tanítani. Keserűségében a Magyar Filozófiai Szemle 1979. 3-4. számában az „e számunk szerzői” felsorolásban, Ervin „szellemi alk. munkásnak” titulálta magát.)



ZENEMŰVÉSZETI FŐISKOLA

 

Tudatlanságom a zene területén volt a legnagyobb. Kottát ugyan tudtam olvasni, bizonyos alapfogalmakat is megtanultam, de a zeneszerszámokat, a zeneelméletet egyáltalán nem ismertem. Ijedtemben elkezdtem lázasan a megfelelő könyvekkel, emberekkel tanácskozni, beszélgetni mindezekről. Szabolcsi Bence könyvei, a több nyelvet beszélő, melegszívű, Kádár Gyuri barátom, kollégám, feleségem zenei érdeklődése, „Székely Mihály bérletünk”, a ritmus és a dallam történetének tanulmányozása, s az tény, hogy találkozhattam Kodállyal, Mihály Andrással, Szabolcsi Bencével, Balassa tanár úrral, Zathureczky Edével, zenetudósokkal, a zenetudósnak készülő diákokkal, azzal járt, hogy kezdtem megérezni az összefüggéseket a költészet, a tánc, a zene, a természet, a növényi, állati, emberi test, a színek világával, s akkor az Ars Una gondolat testet öltő valósággá kezdett alakulni bennem, noha még gomolygóan, homályosan. Mintha fél lábbal már a világ új szférájába léptem volna át, s mintha lázas lettem volna ezektől az újdonságoktól, s ettől a láztól egyidejűleg váltam bizonytalanná és megvilágosultabbá is. Bartók és Jehudi Menuhin elméleti írásai, mintha új „bejövő csatornákat” nyitottak volna bennem, s már elérhető közelségben lenne Ariadne fonala. Kiléptem, talán, tudatlanságom labirintusából. Ujfalussy József, Kroó György, Kárpáthy János, Maróti János és nagyszerű munkáik, kutatásaik, szerepléseik is erősen hatottak rám. Sokat tanultam tőlük, s a könyvtári munkát- már a tőlük tanultakkal is - folytattam. (Mennyi mindent kellene itt is még elmondanom?!) Néha beültem az orgonán gyakorlókat hallgatni, s a bőrömön, egész testemben éreztem, a feszültségeket, örömöket, a játékosságot, a füvek, simogatását, a szelek rohanását, süvöltését, az égdörgést, az elcsendesülést, a felcsillanó napsugarat, vagy a patak csobogását, de a gyász csendjét és a felszakadó fájdalom jajdulását, s én a természet része lettem, vagyis olyan ember, akiről eddig így nem tudtam. Ezt is csak most tudom leírni.



IPARMŰVÉSZETI FŐISKOLA

 

A múlt század nyolcvanas éveiben ismét az Iparművészeti lett a munkahelyem. Nem pályáztam a helyre, de a Minisztérium megkérdezte, hogy elvállalnám-e a megüresedett tanszékvezetői helyet. Nem nagy kedvvel, de mégis elvállaltam. Valószínű azért tettem így, mert volt némi tapasztalatom, s azért is mert találkoztam egykori diák-tanár ismerőseimmel, akiknek munkásságát valamennyire ismertem is, s tiszteltem őket. Soha sem vágytam vezetői posztra, maradtam csősz, erdőkerülő, kedveltem a gyalogutakat, riadtam a zajtól, igaz, „mindenre” kíváncsi voltam, amiről olvastam, vagy hallottam.

Leginkább a pokol tornáca vonzott (a dűlőutak és gyalogutak mellett), onnan beláthattam mind a mennyek országába, mind a pokolba, s az ott szerzett tapasztalatokat a tornácon „feldolgozhattam”, s mert bejárásom is volt mindkét helyre, megfigyeléseimet szembesíthettem, ellenőrizhettem az ottaniak életével. A négy művészeti főiskola, némi publikáció, a tanulmányutak, olvasási mániám, berlini, prágai, moszkvai, római tanulmányaim, fordításaim, „bűnös” naivságom, szülőfalum emlékeinek újbóli felélesztései-értelmezései mintha ismét visszavittek volna gyermekkorom paraszti „polihisztor” világába, s talán emiatt is éreztem magam otthon a sokoldalú, sokszínű, állandóan mozgó, változó művészeti életben.

A múlt század nyolcvanas éveiben jelentős elméleti nekibuzdulás volt az Iparművészetin. A rektor, Gergely István az iskolát „alkotóműhellyé” igyekezett átalakítani, tanárok, diákok közös munkájával. Ezért a „T Füzetek „1. számát” Tószegi Zsuzsa „felelős szerkesztő” az iskola ars poetica-jának, „szellemi hitvallásának” nevezte. Akkor, ott, jó „divat” volt az elméleti műhelymunka is, amikor a különböző szakok, műhelyek, előadásokban is igyekeztek megmutatni egymásnak, hogyan is gondolkodnak az iskola állandó alapelveiről, a kéz és a fej, s a különböző művészeti területek, műhelyek kapcsolatáról és az örökké változó technikákról, s azok nemzetközi együttműködésről. Ezért jelentek meg a „T- füzetek.” Sokat jelentett számomra a fegyelmezett, filozófikus Bak Imre, a kitűnően rajzoló igazságszerető Gollob Jóska, a finoman tervező Mengyán Andris, a kutató elméjű Szentpéteri Tibor barátsága.

A négy művészeti főiskola mellett még egy-egy alkalommal „beugrottam” a Műszaki Egyetemre, a jászberényi tanítóképzőbe, s közben még a TIT-ben is tevékenykedtem. (Korábban még olyan év is volt, amikor Szegedre vagy Pécsre repültem a MALÉV járatával. Képi emlékem maradt füves leszállóhely, a kifutó pálya és a FAKARUSZ-nak becézett, nemrég még teherautó, amely az II 14-hez (Dakota) szállította a jövő-menő utasokat.)

A könyvtár mindig megmaradt izgalmas „pihenő helynek”. Ilyen volt egy ideig a Parlamenti Könyvtár, ahol egy idő múlva már kutatói igazolvánnyal, un. „kutató szoba” is várt ránk. Könyvek az asztalon, Duna az ablak alatt, hosszabb-rövidebb cigarettaszünetek-beszélgetések a lépcsőkön, ahol összetalálkozhattak a különböző egyetemek hallgatói, akik sokszor még egymás nevét is alig ismerték, de jóízűeket tudtak beszélgetni, eszméket cserélni.

Gazdag emberi, diák, szellemi világban éltem. Ha nem akartam volna, akkor is „ragadt” volna rám sok minden, de hát akartam is, sőt egyre kíváncsibb lettem. Mit tanultam ettől a sokoldalú, gazdag világtól? Azt, hogy a tanári tevékenység legjobb formája – kutató műhelyekben, színpadon, elméleti órákon – a család(ias) hangulatú közös munka, a tanár-diák együttműködése. A pedagógiai eredménye pedig mindig közös. (Néha egy-egy nagy létszámú előadás is jó, hatásos lehet, de semmi több.) Mindezt azonban ti is tudjátok, mert pedagógusok vagytok, jó tanárok. Mindig is nagyon örültem amikor ilyen-olyan jelekből ezt meg is tapasztaltam.

Kedvem lenne arra megállapításra jutni (vetemedni?!), hogy az élővilág legfontosabb törvénye az együttműködés, a működés, az élet működése, a növények, a rovarok együttműködése, alkalmazkodása, az életképesség folyamatos fenntartása, már a DNS szintjén is. Ez az együttműködés a feltétele az élet „sikeré”-nek. A emberi együttműködést az ember természetének tekintem. Az együttműködés  zavarai pedig a betegség jelei. Hát, ezt tanultam meg ezekben a jó iskolákban, diákoktól, tanároktól, a művészetek több ezer éves történetéből, a tudományokból, fennmaradt tárgyakból, életem, utazásaim tapasztalataiból, s mindenből, ami bejutott látókörömbe.

Ebben a szellemi záporban, sokszor pedig a meditációs csendekben éreztem magam igazán jól. Sok tudomány-művészet barázdáin, ösvényein jártam, ballagtam, egyiknek sem lettem a „szakértője,” noha egy-egy témából ezt-azt megírtam, de mintha az összefüggésüket megéreztem-megértettem volna. Az ARS UNA bűvkörébe kerültem e sok-sok hatás folyamában, (ennek nagy híve, hirdetője volt Mészáros Mihály barátom.) Ebben a folyamban egyre fontosabbakká váltak a gyerekkori paraszti „polihisztor-élet” emlékei és a fizikai földrajzban megtanult ismeretek. Így fedeztem fel magamnak a monizmus helyett a dualizmust: a végtelen örök kettősséget. Az ontológiai monizmus helyett (mellett?) az ontológiai dualizmust, s a matematikai „1” és a „0” nagyszerűségét, a végtelenben. Azonnal hozzá is fogtam „ördög ügyvédje” szerepem elgondolásához is, e gondolatommal szemben, de eddig nem sikerült megcáfolnom magam.



Magyarország-Moszkva-Róma

 

Megkísérlem elfelejteni milyen képet rajzolt ki bennem az itthoni élet Moszkváról és Rómáról, s csak azt szeretném leírni, hogy mi alakult ki a fejemben e két városról. Természetesen arról is kell néhány sort írnom, hogyan kerültem e városokba.

1956 után, talán 1959-ben, pártfegyelmit kaptam 1956-os „magatartás”-om miatt. Hogy kinek vagy kiknek a javaslatára kellett összehívni a fegyelmi bizottságot azt máig sem tudom, s azt sem, mire alapozták, „listára” kerülésemet. (természetesen sokan voltunk ezen a listán). Talán a „nem jelentős, de azért nem is teljesen veszélyteleneket vették számba”, mondta nekem egyik barátom, aki később a „reform-kommunisták” fontos alakja lett.

A Bizottság nem volt barátságtalan, de mégis nagyon határozott volt. Azt javasolták, hogy hagyjam ott a Színművészeti Főiskolát, meg a többit is, mert ezek „rossz hatással” vannak rám, s az „olasz szellem” sem lenne nekem való. (Kissé zavart, hogy a Bizottságban olyanokat is láttam, akiknek az arcát megőrizte az emlékezetem, mert ott ültek egy-egy előadásomon. (Nemrég küldtek e „jelentéktelen” iskolákba, most meg épp ellenkezőleg.) Olyan érzésem is támadt, (az arcból olvasás nem tartozott a gyenge pontjaim közé), hogy a Bizottság legtöbb tagja inkább egy húron pendülne velem. Aztán ismét „es geht alles vorüber”. És én is mentem „avanti, sempre avanti.” Egyszer aztán (megint ki tudja, miért) az Erdélyből származó történész, Köpeczi Béla előtt ültem, a pártközpont egyik Dunára néző szobájában, s azt kérdezte, hogy milyen témából szeretném megírni a disszertációmat, s oroszul, mert jelöltek a moszkvai Társadalomtudományi Akadémiára. Azonnal azt válaszoltam, hogy „Az emberi élet céljáról”. Egyszerre mosolyodott el, s némi fejcsóválással azt mondta, „ olyan egzisztencialista ízű, de érdemes lenne megpróbálni, még az is lehet, hogy elfogadják”. (Személyiségében nem volt semmi „hivatalosság”.) Abban is megállapodtunk, hogy nem kell semmiből vizsgáznom. Még elmondtam, hogy mindezt meg kell beszélnem a feleségemmel és alig tíz éves kisfiammal és hét éves kislányommal.



MOSZKVA

 

Végül 1963-ban már Moszkvában voltam, a Szadovo Kudrinszkaja 9-ben, többedmagammal. Bán Karcsival, aztán Bence Lacival, Vonsik Gyulával, nagyszerű, okos jó humorú Kálmán Árpival, (Kálmán Olga a lánya?!) Garai Erzsivel. Árpi esténként gitározott, énekelt, s dal-szöveget költött, s nevet is adott kis „emigráns” csoportunknak: „A szocializmus építését otthon akadályozók társasága” (SZÉOAKT). Ott volt Berecz János is, aki akkor éppen londoni nagykövet akart lenni, beszélték a beavatottak.

Barna Jóska barátom azt javasolta, hogy azonnal menjek egyenesen Márk Mojszejevics Rozental professzorhoz, s „nem bánod meg.” Így történt. Nagyszerű, melegszívű embernek ismertem meg. Hozzá hasonló volt Szitkovszkij professzor is. Nemzetközi társaság verődött össze, németek, grúzok, finnek, olaszok, szlovákok, csehek stb. Ebben az összefüggésben is szélesült gondolkodási körünk. Itt találkoztam össze Jelizabeta Drabkinával és a Corvin Ottó-történettel is, országunk felszabadításában résztvevő, egykori magas rangú tisztekkel, nagyon alacsony fizetéssel foglalkoztatott emberekkel, a személyes, vagy baráti kapcsolatok szinte minden bürokratikus akadályt áttörni képes varázserejével, és a bürokratikus falak vasfüggönyeivel, a Szibériából hazafelé tartó magyar aratómunkásokkal, a Vörös-téren, akik éppen olyan „sült-parasztok” voltak, mint az otthoniak. Kitűnő színházi előadásokat láthattunk. (Kaptunk bérletet, jegyeket „Dlja moszkovszkih tvorcseszkih intelligencij.)

A Dom piszátyelej-ben találkoztam Az ember tragédiájának a fordítójával, a nagyon rokonszenves, okos Leonyid Martinovval, aki – vacsora és vodka közben – pontosan elmondta, hogy mennyit kínlódott azzal a végszóval, hogy „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!” Majd a szlavisztika azt súgta neki, hogy a régebbi orosz nyelvhez kell fordulnia, s így lett „Azm rek, o cselovek, borísz i upovaj.” Itt, Moszkvában is meghallgathattam Kodály angol nyelvű előadását,/1/ (talán) a magyar követségen, vagy ugyancsak az írók házában.

Nagyon örültem Monos Emilnek, amikor Moszkván keresztül repült kaukázusi ösztöndíjasként állomáshelyére (ma ismert és nemzetközileg is elismert kutató orvos), s felkereshettem szállodájában.

Moszkvából repültem Dusambe városába, aztán Leningrádba a feleségemmel. Az egyik nyáron pedig hárman, feleségemmel és Ildikó lányommal (adminisztrációs hiba miatt) Szocsiba, néhány nap múlva pedig Fároszba autóztunk, (ó, ó, görögök!) A hiba abban állt, hogy először a szocsii luxus üdülőbe kutyagoltunk el csomagjainkkal, s néhány napig abban szobában laktunk, ahol nemrég még (állítólag) Togliatti lakott. Valóban nagyszerű hely volt, a szoba hatalmas ablakai a tengerre néztek. Az étteremben a felszolgálás kifogástalan. (Andris fiunk ekkor éppen nem volt velünk, Ő már korábban kirepült hozzám Moszkvába. A pilóták még fülkéjükbe is beengedték, ettől aztán nagyon boldog volt.) Kislányunk, (aki akkor már a Babuka becenévre hallgatott) eközben lázas lett, majd megjelent egy magas, sötétruhás úr, (elvtárs) aki udvariasan felszólított, hogy csomagoljunk, mert át kell vinnie  Fároszba, elnézést kért az adminisztrációs tévedésért, de „hivatalos magyar delegácijá” érkezett, s azt hitték, hogy mi hozzájuk tartozunk. Nagy fekete Volga vitt át a Krim túloldalára. Az út szép volt, a tenger is, a táj is, növényeivel együtt. Az emberek kedvesek voltak, a konyha is jó volt. Néhány nap múlva azonban papucsainkkal kellett végeznünk néhány poloskával.

Nem részletezem tovább. Innen hajóval mentünk Odesszáig, most már hazafelé. Kedves útitársunk volt egy kis majom, aki lopkodott ezt azt a kabinokból, s aztán villámgyorsan eltűnt. Bejártuk Odessza belvárosát, benéztünk abba a színházba is ahonnan „Iván” jött, 1944-ben, az én falumba. Másnap vonatra ültünk, aztán Kijevben átszálltunk, jöttünk Csapig, ahol az állomás egyik nagyobb termébe kellett mennünk, hogy majd átszállhassunk a Budapestre menő vonatra. A termet kulcsra zárták. Mi pedig némi döbbenet után csak vártunk, várakoztunk.

Sok nagyszerű emberrel hozott össze Moszkvában a sors. Róluk sem tudok beszámolni, pedig tőlük is sokat tanultam, pl.: Borisz Grigorjántól is, aki disszertációm egyik bírálója volt. Sokféle nép fiával, lányával, sok nyelvvel, tájjal, szokásokkal találkoztam a Balti tengertől a Japán tengerig terjedő birodalomban. Sokféle sorsot, történelmi és egyéni tragédiát megismertem, s olyan érzés sarjadt tapasztalatomból, hogy a „világszabadság” helyett, a nagy embertömegek anyagi-szellemi felemelkedése helyett az emberek milliói a technikai civilizáció és a politika alkatrészeivé váltak, könnyen helyettesíthető eszközökké, feudális alattvalókká, s a tömegkultúrát, a nagyorosz büszkeség váltotta fel, amelynek tagadhatatlan része volt a náci Németország feletti győzelemre való jogos hivatkozás is, noha gyakran elfelejtkezett a hivatalos politika arról, hogy ez a győzelem az ismert szövetségi együttműködéssel valósult meg.  (Itt most nem térhetek ki Sztálin személyi kultuszára, de arról már sokat tudhattok jó történészek munkáiból. A „felejtés” azonban itthon is társadalmi betegséggé vált bizonyos rétegekben. Gondoljatok csak arra a „vitára,” hogy hazánk 1945-ben „felszabadult”- vagy nem, a nácizmus német és magyar változatától?!)

A legsúlyosabbnak azonban azt éreztem, hogy a félelem és a hierarchikus függelem szinte katonai táborrá tette az egész állami berendezkedést, s ez a feudális függés-félelem szinte természetessé vált, noha teljesen megszokhatóvá soha.

Moszkva: sok nyelv, sokféle kultúra, szokás, konyha, színház, zene, múzeum világa. Ez is „gigászi ember vadon”. Folytattam az olasz és az angol nyelv tanulását is. Be-bejártam a Lomonoszovra, e két nyelven folyó egy-egy előadásra is. Ismerkedtem Moszkva templomaival és a városhoz nem messze eső környékkel is. Jártam Zágorszkba, Archangelszkojéba, néha a Volga-part horgásztanyáira, elektricskán eljutottam a városhoz közeli néhány faluba is. Tolsztoj házába is. Néha meglepett a sok ezer versztányi, általam eddig soha meg nem tapasztalt távolság varázsa?, félelme?, vagy csak szokatlansága, miközben az ott élők ezt teljesen „természetesnek” fogták fel, mint az anyanyelvűket. „Pod moszkvoj” utaztak nagymamák az unokához. Igaz, a mi egyetlen, zöld fényben vibráló földünk, kicsi „sárgolyó”. Sugara kb. hatezer km, mégis a mai magyar idegrendszernek szokatlan a Balti- tengertől a Japán-tengerig mért, vagy elképzelt távolság. Ezek benyomások, tapasztalatok,  a művészetek, az irodalom, a dalok, a zene a végtelen hómezők képei, a szibériai száműzetések leírásai, Napóleon sorsa rendezetlenül összegabalyodva sugallták: nem lehetett nem gondolni a második világháborúra, az emberi történelem eddigi legnagyobb szégyenére, a nácizmus faj elméletre épült, a zsidók kiírtását célzó haláltáborai, a cigányok internálására, aztán a gulágokra, az itthoni 52.000 család kitelepítésére, (Ekkor telepítették ki Sólyom László családját is. Lányuk, Sólyom Ildikó a Színműv. Főiskola hallgatója volt.) Karádi Katalin búgó, meleg hangjára, („Valahol Oroszországban...”), az utazásra sóvárgó Csehov-hősökre, az orosz népmesékre stb.

Érintettnek éreztem magam, a távolságok, a messzeségek, a nagyság nyomásától is, de a téri nyitottságától is. (Talán a magyar őstörténeti kutatók érezhették így.) A földrajzi terek kitágultak, a történelmi idők összetöpörödtek. Szinte láttam a népvándorlásnak nevezett idők törzseit, szövetségeit és harcait. Mindezt kiegészítették a csillagászati földrajzban kapott ismereteim, az égi mechanika, a naprendszer(ek) élete, az Isten és a Végtelen spinozai egybeesése, a diktatúrák és az akkori politikai „politeizmus”, a nacionalizmusok nagyszámú
továbbélése a hétköznapokban és a politikában, a háborúk, a hatalom indoklásaiban stb.

Ebben a különös értelmi-érzelmi, tapasztalati-esztétikai állapotban különöset álmodtam, amely aztán sok éven át vissza-vissza tért. Íme, az álom: „Ülök a mi naprendszerünkön belül, Napunk körül egy síkban keringő bolygóink fölött, ahonnan jól rálátni tűzgömbünk körül keringő, különböző színekben játszó, saját tengelyük körül forgó, saját pályájukon hangtalanul suhanó, különböző nagyságú,- sebességű gömb-világainkra, s köztük a mi barátságos, nem fagyos, nem nap-forró, élet-meleg, „divatos”, geoid alakú, zöld földünkre, amint azok az „égi” mechanika törvényei szerint, harmonikusan, s talán a „szférák” zenéjére, együvé tartozóan működnek, s mindez jó érzéssel tölt el, és boldog vagyok, biztonságban élvezem a látványt, a világot és a hideg végtelenség nem okoz szorongást. Finoman hintáztat valami végtelen rezgés, talán a végtelen „világháló.” De miért ilyen fontos, nagyszerű a biztonságérzetem? Azért, mert véges vagyok, s azt sem tudhatom, hogy a „Végtelenség-Isten” milyen véletlen-sorsot „engedélyez”. És akkor a bolygók égi harmóniájában valami zavar keletkezett. Ki-kiléptek közös keringési síkjukból, mintha kelebócázni (falumból hozott szó, sehol máshol nem hallottam) lenne kedvük, precessziójuk hol megnövekedett, hol visszaállt. Sebességük is változott, átkeveredtek egymás keringési pályáira, saját tengelyük dőlésszögei is változtak, részeg dülöngélőkké váltak, s velük együtt én is akaratom ellenére kirepültem nyugalmas, szemlélődésre, elmélkedésre alkalmas megfigyelő pontomról, a pokol tornácáról. Össze-vissza változott röppályám, de azért nem ütköztem semmibe, s eközben hol távolodtam Napomtól, s amikor már fázós távolságra jutottam tőle, s egy-egy aszteroida is majdnem eltalált, akkor visszafordított egy hatalmas erő, a Nap felé, s ismét az életre alkalmas keringési sávba jutottam, Napom furcsán hunyorgott. Én pedig átizzadva, félve-remélve felébredtem.”

Ilyen a világ? Még a Nap, s egész rendszere is elveszítheti egyensúlyát? Akkor hát mi van reám bízva? És meddig?- Tudom, érzitek, hogy egykori földrajz szakos belém vésődött benyomásaiból is építkezett ez az álmom. De mi lehetett a jelentése? Ma már sejtem. De miért térhetett jó ideig vissza? Nnéhány technikai kiegészítéssel a rend? A régi rend felborulása, biztonságom elvesztése, a „törvény megszegése”, a káosz-kozmosz „háborúja”, az új rend születése, a jöjj el, szabadság, te szülj nekem rendet szomjúsága, a rút és a szép feszültsége, megviselt. Találkoztam a végtelen hatalommal, amely (mert végtelen) nem értheti a végest, tehát az embert sem, s csupán csak szenvtelenül működik. Akkor még nem tudtam, vagy csak nem éreztem, hogy az ember: „véges-végtelen.” Es ha tudom? Akkor is ilyen a világ, s akkor is azt hiszem, hogy az „örök elmúlás” és az „örök keletkezés” létezik. (Ez nem nyelvi játék.)



RÓMA

 

Számomra és sokunk számára Róma a világ fővárosa. Elfogult vagyok, mint nagyon sokan mások. Előfordult, hogy igyekeztem ez ellen tenni, de sikertelenül. Ma, 89 évesen  vállalom, s boldog vagyok amikor újból találkozunk.

Ma sem tudok (nem is akarok) „megszabadulni” attól a varázslattól, hogy a majd’ 3ooo éves város (na meg a történelem) lehetővé tette nekem (is), hogy átsétáljak egy rövid élet-pillanatra Európa történelmi korszakain, a sokféle mediterrán kultúra kölcsönhatásainak következtében létrejött, sokszor már csak romokban megmaradt építményeinek, épületeinek, hídjainak, vízvezetékeinek, néhány „ország”-útjának, fürdőjének, szobrainak, festészetének stb. ma is mindnyájunkat váró világának, mindenkit mélyen megérintő, érzelmileg-értelmileg magasabb történelmi látásmód felé sodró erejével. És mindezt gyalog bejárva, soha a végére nem érve, s mégis-mégis újra kezdve, miként U. Eco Baudolinoja. Számtalan jó könyvet elolvastunk már Rómáról, de ezeket a személyes, emlékeket érzékszerveiddel, szinte „meztéláb”-bal megtett utakat semmi sem helyettesíti. Róma, de egész Itália sok nyelv, etnikum, sokféle ismeret, tudomány, művészet, mesterség összetalálkozásából született kultúra, tárgyi-szellemi megmunkáltság, művelődés.

Nem folytatom tovább ezt számomra nagyon szubjektív gondolatmenetet, helyette inkább azt a levelet másolom ide, amelyet Szőnyi Zsuzsának írtam. A levélnek nem csak címzettje, címe is van:

 

Róma. A Triznya-kocsma felé.

 

„Kedves Zsuzsa, nem alkalom ültetett a gép elé, hanem az a helyzet, lelkiállapot, vagy talán életkor, stb., ami rostálja az emlékeket. Fennmaradnak a fontosak, mert rám vonatkozásuk kiderült. Egyre élesebbek lesznek a képek, s az emlékező én ezeket szeretné ráhagyni a hozzá közel állókra, s hallgatóira is. Emiatt jelent meg néhány írásom... József Attiláról, Bartókról, Kodályról, Nagy Imréről, Karol Wojtyláról is stb. Nem vagyok író, tanárként azonban néha írok. Mostanában mind gyakrabban veszem kezembe, s olvasgatom, nézegetem Matyi és Szabó Feri (éppen húsz éve nekem dedikált) közös könyvét is. Nézegetem, látogatom Matyi szelíd-szigorú képeit, bennük Matyi jóságos lelki tájait, Feri zalai fogantatású, szépséges lírai költeményeit, s bennük az egész férfi-embert és Jézus egész papját, elhivatottságát, mélységes emberi őszinteségét. (Egyházi értelemben, nem vallásos, panteista parasztcsaládom legfőbb ünnepe mindig a kis-Jézus születésének napja volt. Egyik nagyapám „Jézus-hitű”-nek mondta családunkat.) Emlékszem azokra a „kocsmai idők”-re (amint Kardos Laci szokta volt mondani), amikor én is ott lehettem – nem teljesen pontos jegyzeteim szerint tizenkét alkalommal – a szeretet szálaiból épített meleg fészekben, a kocsmában, amelyet az összetartozás habarcsa tett természetessé és erőssé. És tudjuk, hogy meleg nélkül nem kel ki új élet a tojásból sem. Emlékezem a nagyszerű vendégekre, a lakás falairól reánk néző képekre, sok elhangzott történetre, a Nálatok és Tőletek kapott könyvekre, kazettákra, Matyi humorára, gyermeki játékosságára, (egy alkalommal Matyi és én bukfenceztünk. Talán a jó bor hatására is. Ránk is szóltál Zsuzsám, de nem a bukfencezés, hanem a szőnyeg, miatt.) Szabó Feri hangsúlyaira, a Belőled sugárzó Logoszra: a kocsmában mindig újjászülető, egybehívó, összehívó, természetes éltető erőre. Mindenkiben - aki akárcsak egyszer is a vendéged volt - valami ilyen, vagy ehhez nagyon hasonló érzés-gondolat születhetett. Ezt érzem. Akik pedig korábban is jó, netán baráti kapcsolatban voltak egymással, és a kocsmában is összetalálkoztak, olyan élmény-társakká is váltak, amely tovább erősítette kapcsolatukat, összetartozásukat. Ezt tudom. Azok is közelebb kerültek egymáshoz, akik csak Nálatok találkoztak egymással eddigi életük során. Ezt megtapasztaltam. Kardos Laci és Végvári Jancsi barátaimmal - akik sajnos már átmentek a túlsó partra - hajdan sokszor felidéztük a kocsmát és ezt az érzést. E sorokat aláírná még sok itt/ott/honi barátom is, Köztük Gyöngyössy Imre, Gaál Pista, Gábor Pali, Huszárik Zoli (Ők is erősen élnek bennem, mintha még el sem távoztak volna), Petényi Kati, Kabay Barna, Király Erzsi, Takács Jósé, Sárközy Péter, Federico Argentieri, Rófusz Feri, (legyek ura), Szabó Tibor, Kósa Feri, Sára Sanyi, Erdélyi Zsuzsanna,(akinek munkái közül a nagyszerű „Hegyet hágék, lőtőt lépék” könyvét hallgatóim is nagyra becsülték és élvezték  Hubay Miklós ( a „Színház a cethal hátán” erősen hatott rám)., a szelíd tudós Békés Gellért, Szinte Gábor, Jászay Magda, Zsidó Laci, /Bukarest/, Vedres Éva /akitől Alberto Carocci és Lukács György levelét kaptam meg/, „A légy,, Szénássy Feri, Hajnóczy Gábor (Talán nem is jó, hogy belekezdtem a felsorolásba, mert még hosszan kellene és illene sorolnom a neveket.) Lengyel Anna (Lengyel Menyhért lánya) is aláírná - aki nagy izgalommal készítette elő „Menyus” kéziratainak hazahozatalát, Perczel Zita is - aki hazajött még dolgozni és meghalni - egyetértene e sorokkal. Vass István nevét is ide kell írnom, aki Orvietóban is emlegette Szőnyit, Zebegényt és a Kocsmát. (Kutatás tárgyául ajánlom a „Kocsmát” – sokféle művelődéstörténeti összefüggésben.) Néha az volt az érzésem, hogy Rómában sok otthoni ismerősömmel összetalálkozom. Itt ez csak idő kérdése. Ezt is mondtam Berend T. Ivánnak, amikor egy nyári napon vele is összefutottam a Victor Emmanuelen. A mértéktudó és a mindenkori mértéket meghaladó szerelem, a megharcolt harmónia kormányozza a világot, gondolom én - a nagy görög gondolkodó után, szabadon - s ez sugárzik a „Mielőtt szürkülnek a színek”-ből, ebben a zűrzavaros világban, amelyben mintha soha nem látott mértékben halmozódnának a veszélyek, a felszín hangoskodásai, a reklámok örökké vibráló, értelmetlen hang-és szín-forma- lármái, a robbanások, a puskaropogások, az erőszak. A múlt század különösen nagy erővel véste belénk azt is, hogy a csend is lehet a félelem, az erőszak csendje és a meleg is lehet halált hozó, pusztító. Az ember hát menekül a benső csendbe, a szeretet közösségeibe, amelyben megcsendülhet valódi lényege, amelyben szembenézhet a Jó-val -a Rossz-al, amelyben olyan lehet, amilyen valójában. Vagy, még jobb. De ez sem könnyű. A Kocsma ilyen, szent, benső csend-hely volt: emberi hajlék, menedékház, a szellem, a humor, a jókedv, a jóízű beszélgetések, a családias vacsorák, a pezsgő élet helye. Felszabadultak voltunk. (Hubay írásaiban látom nagyszerűen megfogalmazva ezt az érzést, hangulatot, amelyet a magyar emigráció, a valódi közösséget kereső gazdag tapasztalatai, érzésvilága és a magyar művészet hagyományai tápláltak.)

„Mielőtt szürkülnek a színek.”

A Kocsma értelmi-érzelmi-szellemi ereje a könyv verseiben, képeiben megjelenik. A könyvben természetesen illenek össze Matyi képei és Feri veresei, a verseket olvasva azon kapom magam, hogy Ady, József Attila, Juhász Ferenc, Dante, Weöres S. és más szellemek, Ágoston „képei” villannak fel bennem. Feri a zalai „Felszántott föld barázdájából” indul, én pedig a somogy-tolnaiból, s ma is érzem a friss szántás szagát, az érő gyümölcsök, a szüretelés illatát, a talpamat szúró tarlót, s a dantei-józsefattilai-juhászferenci látomásokat is. Innen eredhet, hogy a „képíró” Matyi és a költői képekben látó Feri sugallatai is megragadták képzeletemet. / ”A hegy és én sohasem unjuk meg egymást.”/ idézi Feri a kínai költőt, Matyi képeit méltatva. Most - talán már későn - én is igyekszem legalább a vázlatát, vagy „tartalom
jegyzék”-ét leírni néhány éltető és figyelmeztető emlékemnek. Embernek- világnak-természetnek nincs egymástól független sorsa. A könyv csupa líra, őszinte, meleg, derűs, szomorú, néha melankolikus, játékos filozofikus szépség képekben, versekben. Szőnyi finom-szép világa is átsejlik rajtuk, de bennük van Pascal és József Attila világa is, miként a „végtelen csillagterek örök csendje" és /vagy/ Ferié, vagy Attiláé, ahol „vacognak a molekulák," vagy „összekoccannak a molekulák", s a kérdés és a válasz arra, hogy „mi vagyok én?" - „por és istenpor" - mondja az egyik, s a másik: „újra érzem.../mint lobban föl bennem most az öntudat - egyszer és mégis mindörökre!" - „Jézus - egyetemes testvér."

Feri verseiben Ég és Föld össze érnek és összeérnek, együtt-érnek meg, eggyé válnak, mint észak és dél, mint véges és végtelen, érintkeznek, megérnek, össze-egymásba érnek. Az isteni emberi lesz, az emberi képes istenivé válni, miközben erosz-thanatosz, „01 és sír/között nyöszörög a lét," A női szépség is természetesen villan, s fel is ragyog. „A folyóban tündérek fürödtek." A férfiember szeme, vágya észreveszi a szűz lányt és a szépséges mellbimbókat, bevallja, véges-végtelen emberségét, gyarlóságát. Hiszek Neki, Ő komolyan „kettős állampolgár", az Isten-Ember, Jézus papja. Matyi képeivel is úgy vagyok, mint Feri verseivel. Asszociációk, érzések, gondolatok áradását váltják ki belőlem: történelmit, esztétikait, filozófiait, érzelmit, értelmit. Évezredek sűrűsödnek bennünk, s mintha csak tegnap történt volna minden bennem is, sőt akkor, amikor éppen nézem a képeket: itt és most. (igazi da-sein). Drága öreganyám - falumban szokták volt így szólítani a nagyszülőt - mondogatta messze-néző szemmel, amikor szóba került a halál, s mi, sihederek fel sem fogtuk a jelentését: „Minden messzi el-közelg." Közeledik, s mindnyájunkat utolér a halál. A halál közeledtével pedig a múlt - mint tapasztalat és emlékezés - vissza-közelg, (Petrás Mária ezzel a logikával használja a „messzít" szót, amikor a „bajok messzítéséről „ beszél) de már csak a lényeg tetszik át a formákon, a színeken, a kompozíción, s a részletekből csak annyi kell amennyi szükséges a lényeg feltámasztásához, kihámozásához. Matyi képein, lelki tájain így sejlik át a történelem, a természet, a tárgyak világát fürkésző, kíváncsi ember szemével és szívével látott világ, az emberi sors. Rendszerint gyalog mentem hozzátok az Aventinusra — valamelyik saját, szentnek számító útvonalamon,- pl.: a Via Giuliától, a Piazza Farnese-n, a Campo de' Fiorin , a Giubonarin át, rákanyarodva a Tevere-Tiberis bal partjára, elhaladva a Teatro Marcello mellett is, s több történelmi korszakon is átvágva, érzésben, gondolatban is felfogtam belőlük valamit, valami kimondhatatlant, de mégis létezőt: mintha én is ott lettem volna e történelmi helyeken, s időkben. Az első kép - a könyvön belül - Titus diadalíve, az ókori zsidó állam fölötti győzelem emlékére. A zsidó foglyok gyülekező helye, az ókori Róma idején. Majd kerek kétezer év múlva, 1943 októberében, a Teatro Marcellora néző kis térre tereltek sok-sok deportálásra szánt zsidó embert. A második kép: a Via Appia antica, bazalttal kikövezett út. Ez a leghosszabb és a legrégibb, a közel 4oo római út között, egészen Brindisiig kiépítve. A Kelettel és Afrikával kötötte össze a birodalom központját. Ezen közlekedtek a zsidók követei és a zsidó foglyok, vagy kétszáz éven át, s ennek a kornak költői: Vergilius, Horatius, Ovidius - villant fel emlékezetemben, - furcsa „összevisszaságban" a képekben. Három világban voltam. Matyi képvilágában, a mai Rómában és saját képzettársításaim bozótjában, mígnem „Az aventinuszi rózsáskert"-ben találtam magam, (Bedegen, Ruzsáson születtem.) a szelíd színekkel hívogató Matyiéban és a valóságos, áradó, már-már forró napfényben fürdőben.  

Így baktattam a házatok felé. Csapongtak, keveredtek, kavarogtak bennem Matyi és az éppen szemlencsém elé kerülő részletek, s ha (akár most) behunyom a szemem, akkor a felidézett nappali és esti Piazza Farnese, a Campo de'Fiori, a Navona, az esti Giubonari, a Forum vagy Ostia képei, Szerb Antal és Perczel Zita Trasteveréje, Bruck Editnek nyugalmat kínáló városa, Tóth Imre Via Marguttája, vagy a Termini bejárat úszott be agyam képernyőjére. Megnyugodtam: minden a helyén volt, ott, ahol hagytam, s amint mindnyájunknak hagyták az évezredek. Becsuktam a könyvet. A címlapon Matyi „Novemberi napsütése. Hanyattfeküdtem a selymes fűben. Fölöttem Róma kék ege, és - ki tudja miért- Lygia és Vinicius szerelme jutott eszembe. „Ó Lygia, milyen jó élni és szeretni."- Néró idején is így volt.  (2009. nyár, Budapest - Bedegkér)

Emlékezetemben felébredt egy gyermekkori otthoni kép: hanyatt fekszem a fűben, kutyám mellettem szuszog, az istálló ereszén pedig fecskefészek, s éppen eteti az egyik szülő a nyakukat nyújtogató, tátogó fecske-gyerekeket.


Magyar Akadémia

Róma és a Magyar Akadémia különös, nem szervezett „központ" is volt: kutatók, művészek, tanárok, fiatalok , idősebbek eleven találkozó helye is. Egy ideig az akadémia felejthetetlen portása Rolla Massimigliano, a szellemes, jó kedélyű, mindegyik ösztöndíjas baráti segítője volt.

Az odautazók szinte egymást is felfedezték, tudtak más városokban dolgozó tanárokról, ápolták a kapcsolatot a régebben Itáliában élő, vagy pl. az Amerikából Olaszországba kerülőkről. Tudtak Bruck Editről, s talán csak Zwack Péter volt képes a hazai kíváncsiak elől eltűnni, egészen a rendszerváltoztatásig. Erdélyi Zsuzsanna Rómából indult egyik gyűjtő útjára Szicíliába. Most is sajnálom, hogy nem tudtam Vele utazni, pedig hívott. Innen indultam később én is, Ildikóval, Szicíliába, majd Szárdiniára, s egyik kutatási helyemre, Reggio Emíliába, stb. (Szárdiniai utamról hosszasabban be is számoltam, ott van az egyik irattartóban.) A véletlen úgy hozta, hogy még kiállítást is összehoztunk L. Szabó Erzsébettel az Akadémián, olasz üvegművészi munkákból. Karinthy Cinivel és érzékeny, kedves feleségével is itt találkoztam 1989-ben.  Egy Skodával jöttek. Az okos, szerény Dósai volt az igazgató aki - egyetlen alkalomra – „Ösztöndíjas Tanács”-ot szervezett, az éppen ott lévő ösztöndíjasokból. Elnöknek Cinit választottuk. (Lehet, hogy az egész az ő ötletéből keletkezett, mert fölöttébb emelkedett hangulatban „irányítottuk” egész este az „egész” Akadémiát és az „egész” országot.)

Rómából messzebb láttunk! Róma a miénk volt, mi pedig Rómáé. A véletlen találkozásoknak is nyoma maradt itt, ebben a környezetben. Pl.: A Piazza Navonán Szabó Pistával, a Victor Emanuelen Berend T. Ivánnal, más alkalommal az egyik éjszakai buszjáraton Elbert Jánossal futottam össze.

Múltak az évek. Ildikó lányom felesége lett Sergio Galeottinak. Milánóban éltek. Lányom angolt, olaszt és magyart tanított. Itáliában született az egyik unokám, Galeotti Álmos Stefano, most már 24 éves. Magyar az anyanyelve, olasz az apanyelve. A gimnáziumot már itthon végezte, és 2016-ban fejezi be az angol nyelvű Bisnis School -t. Tehetséges fiatalember. Ezután Róma mellett Milánó lett a másik városom. Sok időt töltöttünk együtt Milánóban. (Andris fiam 3 évvel idősebb Ildikónál. Mindketten jeles években születtek. Nagy Imre 1953-, ez Nagy Imre éve, a másik 1956, a forradalomé.) Ettől kezdve két „központ"-om volt, ahonnan Olaszország tájait és városait igyekeztem megismeri. (Ekkor találkoztam a filozófiai értékű Damanhur-ral is, amelyről ugyancsak beszámoltam.)

Szerencsém nem hagyott el. 2013-ban és 2015-ben újból Rómában lehettem a Magyar Akadémián Somogyi Éva grafikussal. A véletlen úgy hozta, hogy amint éppen a kedves, nagyon értelmes, portán dolgozók abban segítettek, hogyan érjem el telefonon Bruck Editet (s ez sikerült is), egy olaszul borzasztóan kiabáló nőre figyeltem fel (akivel hibátlan olaszsággal, jó kiejtéssel, nagyon türelmesen beszélt egy csinos fiatal magyar hölgy), én pedig megjegyeztem, hog legutóbb Perczel Zitát hallottam így beszélni, mire a magyar lány ezt mondja: „éppen most viharzott el Zita lánya. Éva utána rohant, s elcsípte amint Nina a biciklijére akart ülni. Beszélgettünk, emlékeztünk vagy negyed órát, húsz percet. Örültünk egymásnak. Íme, a véletlenek. Majd a visszautazás napján, az udvaron, Sárközy Péter jött velem szemben. Ez már talán nem is véletlen. Nagyanyáim gondviselésnek mondták volna. Ráadásul táskámban lapult már Bojtár Endre számára vásárolt két angol nyelvű könyve is. – Mindez, így együtt, jó érzéssel töltött el.

Örülök családomnak. Gyerekeim és unokáim egészségesek, több idegen nyelven beszélnek. Nagyobbik fiú unokám (29 éves) a „kis” Andris jelenleg Dubai-ban, az ottani légitársaságnál dolgozik. (Most hallom, hogy éppen Ausztráliában van, s „kengurukat simogat.) „Virágocska , így nevezem legnagyobb unokámat, az angol nyelv és a Kelet kultúrája iránt érdeklődik leginkább, s igen szép hölgy. Álmosról pedig szóltam.

Siklós Olga pedig itthonról kisebb-nagyobb csomagocskát is küldözgetett Zitának. Hubay Miklós pedig ösztönözte, bíztatta, hogy írja csak visszaemlékezését. Én pedig javítgattam Zita kézzel írott szövegét.  Gábor Pali és Kardos Laci pedig írásban és telefonon kértek, hogy keressem fel az izgatott Zitát, mert az első tv beszélgetést itthon velem képes elképzelni. Azzal nyugtattam meg, hogy azt mondja el, amit éppen érez, a visszatérés pillanatában. (meg is kaptam a magamét aztán a sajtóban) Nem tudom mikor is volt ez a TV beszélgetés.

Az 1980-as években néhány Rómában élő magyar (akik már nem voltak fiatalok)  igyekeztek írásban is hazahozni visszaemlékezéseiket. Ilyen volt pl: Lengyel Anna is, Menyus (Lengyel Menyhért) lánya.

 

Más fontos források

 

Mit is tanultam a petróleumlámpa, majd rövid ideig a gyertya és a melasz-gyertya majd a villanyvilágítás korától a nano-kor, a robotika megjelenéséig?! Még nem tudjuk ma sem, hogy hányszor kell még gondolkodásunkat változtatnunk, kiegészítenünk. A hatalom, az állam helyett közösségekre van szükségünk.  Iskolákra, civilizációs eszközökre és a civilizációs eszközöket használó humanista kultúrára, mindenkinek.

Ilyenek voltak: TTIT, majd TIT, egy ideig a MTA Filozófiai Bizottsága, a Filozófiai Szemle szerkesztősége, az ELTE Olasz tanszéke, a Rádióban tartott előadások, az Olasz Intézet, az Esti Egyetem Esztétikai Tanszéke, (kitűnő tanárokkal, lelkes tanszékvezetővel, Fukász Gyurival,) a római Gramsci Intézet, a Banfi Intézet Reggio Emiliában, a Magyar Japán Baráti Társaság, a Tőkei Ferenc Társaság, a Táncművészeti Főiskola, a Pázmány Péter egyetem, (ide Horányi Özséb hívott meg) munkámmal összefüggő itthoni és külföldi utazások, konferenciák, a Tekintet szerkesztősége és nagyszerű vezetője, Ördögh Szilveszter, a Világosság szerkesztősége, a Lukács -kör, a Római Gramsci Intézet, a Reggio Emiliai Banfi Intézet, a Szentkuthy Archívum (Ezekre is érdemes lenne emlékeznünk), az ELTE olasz tanszéke, segítőm és barátom, Sallay Géza. A felsorolt helyek mindegyikét jellemezte a humanista szellem, a világ- és a magyar kultúra összefüggéseinek kutatása.

Világ- és emberképem lassan alakult ki. E folyamat mögött, vagy mélyén a paraszti életmód - mint egy szívverés/zene/ - volt az, ami állandóan működött bennem, ha néha gyötörtek is aritmiás panaszok. Ennek lényege - mai szememmel nézve - a növényekkel, állatokkal, a táj formáival, évente ismétlődő színeivel, terjengő szagaival, illataival, ízeivel, szeleivel, dalaival, énekeivel, hangulataival, s még ki tudja mi mindennel való azonosulás, vonzódás, otthonosság, biztonság, s ehhez a nagy és kisvilágoz való tartozás, e világ részeként ösztönösen megélt mindennapok élménye volt az alapom. Mert mi az élmény? Az, ami él, működik bennünk, akár egy életen át. Ami meghal, ami nem működik, az nem él már bensőnkben, tehát nem élmény, legfeljebb emlék, s az is lehet érték és kacat is. E véges, múlandó világban csírázik ki, majd növekszik fel a kíváncsiság, a titokzatos végtelenség iránti vágy és a végesség fogalma, majd annak megértésére törekvés, egészen a „véges végtelen" költői-és tudományos megérzékítéséig és fogalmáig. Valószínű ez az emberi élet működése, akár tudunk róla, akár nem. Tetszhalott gondolatataink is vannak, s azok néha fel is támadhatnak. A magyar nyelvi kultúra fejlődése ezt a mögöttes érzéki-érzelmi-gyakorlati életet, a nem tudott-tudást emelte ki /amely maga is nagyon-nagyon fiatal még/, az értelmes életet gátlót éppúgy mint az erőt adót, vagy az alkotó kételkedést.

Nem részletezem tovább. Tudom-érzem, hogy képesek vagytok követni, sőt azt sem kell nagyon bizonyítgatnom, hogy folytatni is tudjátok (ha akarjátok) gondolataimat. Igen nagy öröm volt azt is meg-és átélnem, hogy néhány hallgatóm jó barátom lett, az pedig, hogy kiemelkedő művészekké váltak szinte az egekig repített, vagyis boldoggá tett. (Kósa Feri, Pattantyús Gergő, Zimmerman Pista).

Igen, nagy szerepük volt életemben sok olyan embernek, akikkel együtt dolgozhattam, vagy csak összefutottam, s mégis jó nyomokat hagytak bennem, s ösztönzéseket kaptam tőlük. Ilyenek voltak pl. Fernando Etnasi /Roma/, Magács Laci, Zöldi Misi, Takács Gyula, Tompa Mária, Lugossy Győző, Sipos Aladár, Sólyom Gábor, Szilágyi Gyuri (a „Hanyas vagy?” szerzője,  Gerzson Pál, Nicola Teti, /Milano/,István Franciska, Vajda Misi, Paolo Bagni, /Reggio Emilia/, Eisuke Takemura /Tokio/, Antonio Santucci, /Róma/, Rodolfo Banfi /Milano/, Luigi Rustichelli, /Reggio Emilia/, Guido Oldrini, Paolo Rossi, Simonyi Ágnes, Losonczi Ágnes és Ferge Zsuzsa írásai, Lacfi Gabi, Nyitrai Tamás, Pethő Bertalan, Makó Pista barátom, László Bencsik Sándor, Sipos Julia, Jászay Magda, Domokosné, Görög Mária, Benke Éva, Juhász Anna, Bálványos Huba, Bede Rita, Kapcsos Ilona, Pankovits Jóska, Ónody Márta, Varga Eszter, Hunyady Pali, Peris Teréz, Zombory Mária, Sólyom Ildikó, Nagy Mária, Újváry Viola és mások. (Megint beleestem a reménytelen, s talán fölösleges felsorolásba.)

(Felhívom figyelmeteket két különösen fontos könyvre, amelyekre feltétlenül szüksége van minden embernek, tanárnak pedig különösen. Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete. Gondolat. Jehudi Menuhin: Az ember zenéje. Zeneműkiadó. Több kiadásuk is van. Az enyém 1986-os és 1981-es.)



Írások, néhány „oktató-film", fordítások

 

Nem vagyok író. Mindig kényszerből írtam. Vagy bensőből, vagy külsőből. A külsőt úgy értsétek, hogy vagy szerkesztő „kért-kényszerített" rá, vagy néhány diákom, meg aztán folyóirat szerkesztő is voltam, közel tíz évig. Így is összejött száz-valamennyi írásom.

Írtam jegyzetet is, hallgatóim számára az 1990/91-es tanévben „Jelenkori filozófiai problémák" címen a posztmodernről, s ezt hallgatóim kezébe is adtam, a Színművészeti Főiskolán. Fordítottam is egy keveset olaszból és oroszból. A legfontosabb fordításom „A marxizmus és zsidókérdés volt" , de kéziratban maradt. Szerzője Gabriele Scaramuzza. Megjelent viszont fordításomban, 1990-ben A sintoizmus c. nagyszerű munka, amely japán és olasz szerzetes közös műve. Írtam néhány oktatófilm szövegkönyvet is. Némelyikből lett is oktatófilm (Ókor, Dante, Spinoza, Hegel stb.)



Magyar Filozófiai Szemle

 

Közel tíz évig voltam felelős szerkesztője. Véletlenül. Mátrai László akadémikus nyár kellős közepén telefonon ért utol, amikor éppen együtt nyaralt a család a Balaton partján. „Örülnék, ha vállalnád a Filozófiai Szemle szerkesztését. Azért is lenne sürgős, mert ősszel, a terv szerint, a mi szerkesztőségünkön a sor a szokásos nemzetközi konferencia összehívására." stb. nem részletezem. (Micsoda alaposság?! Vagy slamposság?!) Nagyszerű szerkesztői közösség alakult ki.- Balog Pista és Nyíri Kristóf nagyszerű emberek, tudós kutatók voltak.  Annak is örülhettünk, hogy Hermann Pista és Tőkei Feri voltak a „főnök”-eink és egyben barátaink.

Az egyik szerkesztő, Sípos János az angol és a francia mellett az arab nyelvet is beszélte.

Politikai „érdekességnek" számított akkor még, hogy pl.: Rozsnyay Ervin barátom a folyóirat 1979/3-4-E számunk szerzői felsorolásába  „szellemi alk. munkás"- írt, s így is jelent meg, s némi zavart okozva a Pártközpontban. Akkor Ervinnek nem volt munkája, mert - amit többen ís tudni véltek- „maoistának" tartották. (Hermann Pista ment el Aczélhoz, s így kapott könyvtárosi állást a „közgázon", mert a tanításból kitiltották.)

Az is „érdekességének" számított, hogy felkértem Sípos János barátomat, hogy legyen a „szerkesztőség munkatársa", amihez nekem nem volt „jogom". Jó ideig ezt észre sem vették, de aztán ki kellett venni a nevét a szerkesztőség tagjainak felsorolásából.. Mindkét eset rosszul esett, s nem is értettem világosan, miért is történtek.

Szerettem volna olyan folyóiratot szerkeszteni, amelyben mind a magyar, mind a nemzetközi filozófiai élet lehető legszélesebb színképe megjelenik. Ez nem sikerült. (Még a barátaim is kinevettek.) Egy-egy folyóirat-szám azonban /talán/ jobban sikerült, közelebb került a korhoz és a magyar valósághoz. Ilyen volt pl.: az olasz marxista és a jelentős polgári filozófia bemutatására törekvő szám. Ezt a dogmatikusok nagyon nem kedvelték. Mi pedig örültünk, hogy kapu nyílt a „hivatalosétól” különböző, marxista humanista gondolkodás számára.

Igyekeztünk mind többet bemutatni a magyar filozófiai hagyományból, s annak más filozófiai áramlatokkal való összefüggéseiről is. A filozófia – akárcsak a művészetek, de bármely más tudás, tudomány – sem élhet bezártságban, más kultúráktól, tudományoktól, művészetektől, a mindennapi élettől elszigetelten. A bezártság maga a halál. A szerkesztők évente találkoztak, más-más országokban. Ez is nagyban hozzájárult, az- esetleg még lappangó- előítéletek eltűnéséhez, mert sehol sem oroszlánok várták a szerkesztőket, hanem gondolkodó emberek, egymás gondolataira kíváncsi társak, barátok, ellenfelek.




A Magyar Rádió

 

A Rádió munkatársaként sokat tanultam itt is a kiváló szerkesztőségi munkatársaktól. Ezt sem hagyhatom ki, ráadásul Ti is (Andris fiam és Ildikó lányom) dolgoztatok ott, s főleg a könyvtárban, az archivumban ahol sok kutató emberrel, riporterekkel, örténészekkel, művészekkel stb. kerültetek kapcsolatba, akiktől sokat: tanultatok, s némi élettapasztalatra is szert tettetek, s ezután lettetek egyetemisták.

Én amolyan „külsős", (dűlő/út/o/n járó) munkatárs voltam Márton Anna „istálló”-jában. Ahol több fiatal „sánta" lóból nóniusz paripa, kiváló természet-és társadalom tudományokban járatos jó, humanista ember nőtt fel. Anna pedig lelkében somogyi paraszt maradt, miközben elméjét kiképezte. Volt érzéke a tehetséges emberek kiválasztásához, még akkor is amikor a sztálinizmus lelketlen-lelke fenyegetett, s uralkodott is a mindennapokban. Volt olyan helyzetben is, amikor nem vehetett volna fel valakit az istállóba, „származása” miatt, Ő azonban a „szárnya alá vette".(most arról nem szólok, hogy az is előfordult, hogy a támogatott ember vádolta egyedül ezt az őszinte, melegszívű embert, a rendszerváltás idején.)

Saját életemben is azt tapasztaltam, amit a Föld és az Ember történetéből, a történelméből eddig megtanultam. A lét fenntartója: az emberek közötti érintkezés, a létfenntartó munka. Ebben él mind a civilizációs, mind a kulturális együttműködés. A társadalom túlléphet és túl is lép majd a „hatalom akarása” korszakán, de a kíváncsiság, a kutatás korszakán nem. Akkor sem amikor már egységben képes látni a /beláthatatlan/ világot, miután már arra „rájött", hogy a kutatás eredményét nem lehet előírni, elrendelni. A jósok és a mindent tudók ekkor már csak csillag alatt említtetnek, hogy ezt a korszakot is próbáljuk megérteni. Hosszabb történelmi időben gondolkodva azt is felfoghatjuk, hogy a gyakorlatban is megvalósulhat a gondolatilag már létező világ, de inkább annak csak megközelítője, s azt is, hogy nincs külön története embernek-természetnek, mert a minden/ség/ - végső soron - a végtelen természet működése véges modus-okban.

Napjainkban jelentős menekült hullám érte el Európát. Komoly, nagy gondot okozó jelenség. Az ötszázmilliós Európa azonban képes - ha vívódás árán is - őket is befogadni. (Előre elrendelt földrajzi helye pedig nincs az embernek.) Ehhez azonban idő, türelem, szeretet, több emberség kell.  Ferenc pápa gondolkodásával értek egyet, itthon pedig Konrád György Emberfolyam (ÉLET ÉS IRODALOM 2016. március 25.) c. írásával, szellemével, dörmögő bölcsességével, még akkor is, ha kritikára szoruló gondolatokat is találok írásában.) Bennük visszhangzik az emberi szellem humanizmusa és az ember emberhez való közelsége, ahogy ezt a Nagy Firenzei írta: „a közelség a szeretet vetőmagja." (Vendégség-Convivio). Találtok még más írásokat is itt-ott, de azok valahogy nem kívánkoztak ide, pedig amikor azokat írtam, akkor fontosnak tartottam, s életemhez ma is hozzátartoznak. Íme szegényes vázlatom. Szerencsére léteznek művészetek és tudományok, amelyeknek a termékeiből, az emberi munkából keletkezett tárgyakból, technikákból, tudományos kutatások eredményeiből, a művészeti ágak érzelmi-értelmi hozadékaiból az ember önismerete, öntudata, egyetemes együttműködési szükséglete, „parancsolata,” vágya is egyre inkább kiolvasható. Ehhez természetesen „olvasókra” is szükség van, akik szakemberek is. Csinovnyikokkal, zombikkal, erőszakkal redukált, emberszámba nem vett tanárokkal, diákokkal ilyen világot teremteni lehetetlen. Ó, iskolák! A négy, illetve öt művészeti főiskola együttvéve nagyon hasonlított az én „polihisztor” paraszti világomhoz (a kutyám nagyon hiányzott).

 

(2016)




Kéri Elemér írásai:

 

  1. Az Ígéret mezején. – Somogyi Hírlap, 1946. jun. 20.
  2. „Többgyermekes családapák a József Attila Kollégiumban. Mi az a Kajaelosztó Szövetkezet? Somogyi Hírlap, 1946. nov. 15.
  3. Mi a világnézet? – TIT brossúra, 1954. (13 old. előadás, 35 old. szöveggyűjtemény.)
  4. Megköszönöm a jelesemet. – Szabad Ifjúság, 1955. nov. 12.
  5. A műegyetemi fiatalok újat, jobbat akarnak. – Népszabadság, 1956. dec. 29.
  6. Falura így is jó? – Népszabadság, 1957. aug. 27.
  7. Néhány gondolat a lényeglátásra való nevelésről. – Felsőoktatási Szemle, 5-6. 1958.
  8. Mi az élet célja? – Munka, 1959/9.
  9. Társadalmi törvények és a világpolitika.- Orvos-egészségügyi Szakszervezet 196o. okt.8.
  10. Az emberi élet céljáról. – Pedagógiai Továbbképző Int. 1960.
  11. Humanizmus-erőszak-liberalizmus. – Orvos-egészségügyi Szakszerv., 1961.
  12. A szocialista erkölcsről. A TIT Választmány kiadványa, 1961.
  13. A marxizmus-leninizmus az erkölcsről. – Tankönyvkiadó. (Jegyzet)-1961.
  14. Ellesett percek. – Filmkultúra, 1962.
  15. Régi eszmék, „modern” köpenyben. Prohászka Ottokár társadalomszemlélete. Világosság, 1963/3
  16. Cigányok. (Sára Sándor kisfilmje) Filmkultúra -1963/19.
  17. A humanizmusról és a szabadságról. – A százéves a színésziskola c. könyvben. Magvető, 1964.
  18. Markszizm o cselovecseszkoj zsiznyi. – Kandidátusi disszertáció. – Mockba, 1966.
  19. „Világosság”, a magyar ateista folyóirat. VM Lengyellel közösen írt cikk. Megjelent a Káfedra naucsnovo ateizma  (szbornyik.) –Moszkva, 1966.
  20. Konferencia a történelmi materializmus oktatásáról. Világosság, 1967/2
  21. Ideológia és társadalmi cselekvés. Népszabadság, 1967/jun. 3.
  22. Hozzászólás az ismeretterjesztő munka feladataihoz. TIT  Filozófiai Közlemények, 1967/3.
  23. B.F. Porsnyev: Szociálpszichológia és történelem. Filozófiai Szemle 1968/2. (Recenzió)
  24. Beat-a „Lázadó ifjúság.” Pártélet, 1968/2.
  25. A színház és az ifjúság. Magyar Ifjúság, 1968. aug. 16.
  26. A szocializmus és az igazi kereszténység. Világosság, 1969/7.
  27. Az ideológia szükségességéről. Valóság, 1969/8.
  28. A marxizmus emberképéhez. – 1969. –(Jegyzet)
  29. Az elidegenülésről.- TIT Filozófiai Közlemények, 1969/2.
  30. Az elidegenülésről. – Kieg. jegyzet az Esti Egy. számára. – Kossuth, 1970/71.
  31. A ”kis-csoport”-ban folyó munka. – FKP, 1970.
  32. Szemlélet és műveltség.- Népszabadság, 1970, jan. 27.
  33. „A német ideológia”-ról. – Jegyzet az Esti Egyetem számára.- 1970.
  34. Új módszert vagy korszerűbb szemléletet. – TIT Filozófiai Közlemények, 1970/1.
  35. A filozófia alapkérdésének tartalmáról.- Tájékoztató, 1970/IV.
  36. A ló, a légy és a paraszt.  Vallomások Somogyról, 1970. – Somogy megyei Nyomdaipari Vállalat, Kaposvár.
  37. A marxizmus emberképéhez. – Kieg. jegyzet, 1970.
  38. Gramsci filozófiai írásaiból. – Népszabadság, 1971. jan. 23.
  39. A kispolgáriságról. – Kortárs, 1971. aug.8.
  40. A kispolgáriságról. – 1971. A filozófia időszerű kérdései. – Műv. Min.41.
  41. A műveltségről. – Ifjú kommunista, 1972/3.
  42. Antonio Banfi élete, - Magyar Hírlap, 1972, jul. 29.
  43. A művészet – emberi szükséglet. – Agitprop kézikönyvek 1. sz. Kossuth, 1973.
  44. Világos fogalmakat. /A kispolgáriságról/ - Ifjú kommunista, 1973/7.
  45. A kispolgár jövőjéről. – Népszabadság, 1973, jul. 31.
  46. A hétköznapok szocializmusa. – Népszabadság, - 1973, szept.2.
  47. Ember-természet-társadalom.- Előadás a Várnai Filozófiai Világkongresszuson, 1973,szept. 7.
  48. Engels. – Könyvvilág, 1973, dec. + rádióelőadás.
  49. Marx Károly. (rádióelőadás) – 1973. máj.5.
  50. Lenin a hétköznapokban. –(rádióelőadás) 1974. ápr. 22.
  51. Antonio Banfi válogatott írásai. – Kossuth, 1974. + válogatás és bevezetés.
  52. A polgári filozófia hanyatlása . Az imperializmus korának filozófiája. (jegyzet-rész)-Esti egyetem, Esztétika tanszék. – 1974.
  53. Poszler György: Szerb Antal. – Népművelés, 1974/6. (recenzió)
  54. Egy olasz marxista filozófus életútja. – Népszabadság, 1974. jul. 20.
  55. A közöny ellen. – Ancsel Éva: A megrendült öntudat mítoszai. – Gondolat  kiadó. – Népszabadság, 1974, nov. 21. (ismertetés)
  56. A jó érzelmek jó közösségekben teremnek. (A győri brigádvezetői tanácskozáson)- Világosság – 1974. nov. 11.
  57. A kispolgárságról. TIT Filozófiai Közlemények.- 1974.
  58. Közösségek és érzelmek. Látóhatár, 1975. január.
  59. Mi milyen hagyomány? Világosság, 1975. január.
  60. A katolikus egyházszemlélet változásai. – Világosság, 1975/5-7.
  61. A polgári filozófia az imperializmus korában. (jegyzet) Kossuth, 1975.
  62. Filoszofija-Ideologija-Zsizny, Voproszü Filoszofii. 1975/9. Mockba.
  63. Ösztönösség és tudatosság. Társadalmi Szemle, 1977. február.
  64. Hogy el ne mulasszuk az életet. (recenzió) – Ancsel Éva: Töredékek az emberi teljességről. Magvető Kiadó, 1976. – Népszabadság,-1977. ápr. 21.
  65. Mesterség és művészet.- (hozzászólás) – Filmkultúra 1977/3.
  66. A sajátunk elsajátításáért. (recenzió) – Ancsel Éva: Történelem és alternatívák.- Kossuth, 1978. –Népszabadság, 1978, aug. 10.
  67. „Mindenkinek meglegyen a szabadsága.” (recenzió) – Spinoza. Teológiai-politikai tanulmány. – Akadémiai Kiadó. – Könyvvilág. 1981. III.
  68. Művészet, társadalom, művészetpolitika. – Művészet és szórakozás. (hozzászólás)-Táncsics, 1981.
  69. A történelmi tudatról, többirányú megközelítésben. – Propagandista, 1981/4.
  70. A felnőtt kor határán. (rádióbeszélgetés) Ságvári Endre Kiadó. – 1981.
  71. Antonio Banfi – a humanizmus útján. I. – Tájékoztató, 1982/5.
  72. A nyugtalan értelem.- Rádióbeszélgetések, 1982. Medicina Kiadó.
  73. „Oktató” /rövid/ filmek: Az ókori világ-és emberkép. 1983. Kossuth Kiadó. – Morzsák Dante asztaláról, Úton Spinozához.
  74. A művészet a meggyőzés művészete is. – Kritika, 1983/6.
  75. Antonio Banfi – a humanizmus útján. II. Tájékoztató, 1983/2.
  76. Fejezetek a Faustból. – „Oktató” film. – Reflektor Kiadó, 1984.
  77. A hegeli történelem-bölcseletről. – „Oktató” film. – Reflektor Kiadó, 1984.
  78. A szabadság és a felelősség problémái a szocialista társadalomban. Kossuth, 1984.
  79. Hegel esztétikájáról. – Reflektor Kiadó, 1986. („oktató- film)
  80. Két fordítás. Világosság, 1986/12. – Gabriele Scaramuzza: Egy alig ismert Banfi írás Lukácsról.- Antonio Banfi: Lukács és a realizmus a művészetben. 1954.- Critica marxista, 1985/4.
  81. Antonio Banfi sulla cultura scientifica. Il mio primo incontro con Banfi. – Istituto Antonio Banfi. – Annali 1986/87. (Reggio Emilia)
  82. Interjú a Banfi centenáriumról.- Értelem és morál. – 1987. jan. 8-i rádióbeszélgetés.
  83. Tudomány és morál az atomkorban. – Nemzetközi konferencia Reggio Emiliában, Antonio Banfi emlékére. -  Világosság, 1987/2.
  84. Két évforduló és egy harmadik. – Antonio Banfi, Lukács György és a marxista filozófusok első nemzetközi konferenciája, Milánóban, 1947-ben. – Magyar Filozófiai Szemle, 1987/4.
  85. A közösségformálás lehetőségei és feladatai. – 1987, Kossuth. Agitprop.
  86. Az organikus kultúráról és az iskoláról. – MIF füzetek. T2. – 1987.
  87. Gramsci a világban és Magyarországon. – Társadalmi Szemle, 1987/7.
  88. Japán ősi vallása. – Élet és tudomány, 1987. VIII/7.
  89. Mint „kő az óceánban?” – A börtönfüzetekről. (Gramsci, a vereséget szenvedett ember.)- Tájékoztató, 1987/6.
  90. Vallástörténeti vázlatok. – A Kelet vallásai. – Kézirat, 1987. (360 oldal.)
  91. Egy különös könyv a sintoizmusról. – Világosság, 1988/2.
  92. Egy „eligazító” itáliai. Benedetto Croce: A szellem filozófiája. Recenzió. Népszabadság, 1988. máj.19.
  93. Gramsci kiszabadításának kísérleteiről. – Társadalmi Szemle, 1989/7.
  94. Lo shintoismo. – Bhikkhu Satori Bhante,- Fernando Vittorino Joannes.- Rizzoli, 1984. – A sintoizmus. – Gondolat Kiadó, 1990. (fordítás)
  95. Jelenkori filozófiai problémák. – I-II. – A posztmodern. (jegyzet, kéziratban, 150 oldal)
  96. A japánkertről.- Jegyzet, 25 old. – 1990.- MIF, spec. koll.
  97. „Mint kő az óceánban?” – Bevezetés Szabó Tibor: Gramsci politikai filozófiája c. monográfiájához. – Szeged, 1991.
  98. A mítosz visszatérése.- Társadalmi Szemle, 1991/3.

 

Jegyzetek

  1. Kultúra és civilizáció Thomas  Mann és Nietzshe reflexiói alapján.- Filozófiai Figyelő, 1991.
  2. Antonio Gramsci születésének 100. évfordulója. – Eszmélet, 13-14 sz. – 1992.
  3. Újabb Gramsci-értelmezések. – Ellenszélben.- Gramsci és Lukács – ma. – A Szegedi Lukács-kör kiadásában megjelent kötetben. – Szeged,1993. Szerkesztette: Szabó Tibor.
  4. (M)értéket vesztő század. – Század-és ezredvégi tűnődések.- Társadalmi Szemle,1994/6.
  5. Lukács az európai gondolkodás történetében.- Társadalmi Szemle, 1995/1.
  6. Keleti szépségek.- TV. Hím nem, Nő nem. – 1996. –  (Kazetta.)
  7. A posztmodernről. – Ezredvég, 1997 február.
  8. A posztmodernről. – Poszt-posztmodern. Platón Kiadó, 1997. – Válogatta és szerkesztette: Pethő Bertalan.
  9. Pillantás a latin-amerikai posztmodernről értekező irodalomra. – uo.
  10. Magyar nyelven olvasható írások a posztmodernről. – uo.
  11. Orpheusz. – Zene-Zene-Tánc. – 1975/5. (szeptember)
  12. A „poszt-posztmodern” kötet megjelenése után. – Az irodalom visszavág. -2000. Tavasz-nyár.
  13. Véletlenek. – Dombormű, 2001, - Esszék, tanulmányok Poszler György 70, születésnapjára. Liget könyvek.
  14. Poszler: Szerb Antal film. – Duna TV. 2001.
  15. Tíz év. – „A posztmodern Amerikában” és itthon. – 1991- 2001. – Hozzászólás: 1./Tanárként és szerkesztőként, 2./ - Kutyasétáltatóként. Írisz asszonnyal a Duna partján. – Az irodalom visszavág, 2001, ősz.
  16. Damanhur. – Lélek és tudomány. 2001. nov.
  17. Rousseau és Nietzsche szemléletének mai vitáiról. (a megírás ideje 1994.) –TEKINTET, 2003/1.
  18. Glottis. Csend.(asszociációk) – Kiállítás. – Millenáris Fogadó, 2003.- Zimmermann István és Giovanna Amorosa kiállításának katalógusa.
  19. Kapitalizmusok. (Emberarcú kapitalizmus vagy rulett sors?!)- TEKINTET, 2004/1.
  20. Számonkérte rajtam a földim a dűlőneveket. – (Emlékezés az egyetemi tanár Nagy Imrére.) – TEKINTET, 2004/2.
  21. Csönd és csendek. (esszé) – TEKINTET, 2004/5.
  22. Megkezdett öröklét. – Kéri Elemér írása Szabó Tibor Dante könyvéről.- TEKINTET, 2005/1.
  23. Istenpor testvérek vagyunk. – TEKINTET, 2005/4.
  24. Vita a posztmodern kötetről. Posztmodern könyvek. – 2005.
  25. A „Poszt-posztmodern” kötet megjelenése után. – Platón Kiadó, 2005.
  26. Tíz év után. – uo.
  27. A filozófia híg mosléka. – uo.
  28. Rezonanciák. – (Hová lett a Bartók modell?) – uo.
  29. Testvérünk. Töprengés Wojtyla pápáról. – TEKINTET, 2006/4.
  30. Kapitalizmus japán módra. – (Pethő Bertalan: Japán út/viszony I-II. – ESZMÉLET, 72.-2006.
  31. Széljegyzetek Gyertyán Ervin nyílt leveléhez. – Eszmefuttatás. TEKINTET, 2007/1.
  32. Hommage /Kodály Zoltánra is emlékezve/ Kéri Elemér történésfolyamatot és önismeret-eszmélést idéző vallomása. – TEKINTET, 2007/5.
  33. Az ám, Hazám! – Kristó Nagy István: Az ám, Hazám! – Örökségünk. – Trikolor Könyvkiadó KFT.,- Budapest, 2008. – ESZMÉLET, 83. (2009 szept.)
  34. Búcsú Kristó Nagy Istvántól. – TEKINTET, 2010/6.