• Támogató
  • 1000 HUF
  • Alkalmi támogatás mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Támogatom
  • Barát
  • 5000 HUF
  • Alkalmi támogatási mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Ajánlott tartalmak
  • Támogatom
  • Partner
  • 2000 HUF/HÓ
  • Rendszeres támogatási mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Ajánlott tartalmak
  • Éves kiadványunk
  • Támogatom

Bácsalmási október közepén halt meg, hamvait, kérésének megfelelően, az otthon fölötti dombtetőn, egy vadszederbokor alá temették. A végrendelet Pápait nevezte meg egyedüli örökösnek: az örökség pedig két öltönyből, egy Doxa típusú, a harmincas évekből származó karórából, néhány könyvből és egy lakattal lezárt, közepes méretű utazóbőröndből állt. A lakat kulcsa nem került elő.

Langyos, bársonyos őszutó volt, Pápai elálldogált kicsit a szederbokornál, aztán az öltönyöket meg a könyveket szétosztotta a szomszédos szobák lakói között, az órát zsebre vágta, elhatározva, hogy Bácsalmási-vándordíjat csináltat belőle, a bőröndöt meg bevágta a csomagtartóba. Pestre érve meg is feledkezett róla (péntek volt, Barna már háromszor kereste a riportja miatt, mire beért), csak vasárnap este vette elő, föltette a konyhaasztalra és egyetlen jól irányzott kalapácsütéssel lecsapta róla a lakatot. (Persze, a konyhaasztal sarka is megrepedt, de ezt Pápai már csak hétfőn vette észre.)

A bőröndben csak hivatalos íratok voltak (születési igazolvány, iskolai bizonyítványok, munkakönyv, lakónyilvántartómásolat, orvosi leletek, elbocsájtó levél a börtönből, rendőrségi határozat kényszerlakhelyéről, effélék), néhány fénykép és négyszázharminckét levél. A leveleket egytől egyig Bácsalmási írta, de sosem küldte el őket. Szerelmes levelek voltak, amelyekből nemcsak a rajongva szeretett asszony elképzelt alakja rajzolódott ki, de a levélíró élettörténete is. Pápai kissé félve nyúlt az első levélért (ugyanarra a kék légipostai levélpapírra íródott valamennyi), de aztán azzal nyugtatta magát, hogy éppen Bácsalmási döntött úgy, hogy valaki igenis megismerhesse a levelek tartalmát, s hogy éppen ő legyen az.

Az első levél ötvenhat novemberében született, az utolsó két nappal Bácsalmási halála előtt. Minden egyes hónapban született egy, valamennyi éppen négy oldal terjedelmű, apró, de jól olvasható betűkkel íródott, egyetlen javítás nélkül. Töltőtollal írták őket, valószínűleg ugyanazzal, ahogy a tinta is változatlan harmincöt éven át. Egyáltalán is, a változatlanság a legfontosabb eleme ezeknek a leveleknek, ismerte fel Pápai a konyhaasztal mellett ülve, a levelek címzettje éppúgy nem öregszik, ahogy az iránta érzett szerelem. S Bácsalmási is, bár homályosan halad előre az időben, mégis, legalábbis e kapcsolatot tekintve, megmaradt annak a középkorú férfinak, aki az első levelek idején volt.

A leveleknek három visszatérő eleme volt. Az egyik a szerelmi vallomások, melyeket Bácsalmási különleges nyelvi leleménnyel tudott variálni évtizedeken keresztül. A másik az itthoni események elősorolása, melyeket a szerző könnyed, anekdotikus stílusban beszélt el, mintha tárcákat írna a vasárnapi újságba. A politikai élet pikantériái éppúgy helyet kaptak írásaiban, mint a legújabb színházi pletykák, vagy a hétköznapi  utcai  jelenetek.  Bácsalmási,  aki  ötven  éve  kiszorult  a hivatásából, ezekben a levelekben élte ki hírlapírói tehetségét, ambícióit – ezzel a lehetőséggel, láthatóan, meg is elégedve. A levelek harmadik részében a szeretett asszony elképzelt élete kapott helyet: Bácsalmási kérdéseket tett fel, érdeklődött, javasolt, szeretetteljesen, de határozottan orientált: mit tegyen a nő, mit ne. Beletelt negyven-ötven levélbe, amíg Pápai rájött, hogy az asszonyra vonatkozó részek légből kapottak, hogy Bácsalmási soha egyetlen hírt nem kapott a szerelméről, mióta elváltak, maga képzelte el, építette fel magának egy hajdani történet folytatását. Egy ponton Pápai azt gondolta, fikció az egész, Bácsalmási különös életpótló levélregénye, de aztán a közös múlt gyakran emlegetett jelenetei meggyőzték, egy valóságos szerelem képzeletbeli utóéletét van szerencséje olvasni.

Hajnal volt, mire befejezte az olvasást. A konyha kövén feküdt, a szeme égett, a bal keze elzsibbadt, észre se vette. Elvarázsolta ez a különös történet, s elhatározta, megpróbálja visszarángatni a valóságba az elszabadult szálakat.

A levelek női hősének nem volt neve, a levélíró Drágámnak, Kedvesemnek, Mindenemnek, Kincsemnek szólította őt. Boríték, címzés szintén hiányzott, Pápai az első levél dátumából következtetett arra, hogy a rejtély megfejtését az ötvenes évek elején kell keresnie.

Másnap elővette azt a három magnótekercset, melyek a Bácsalmásival folytatott, befejezetlen beszélgetéseket tartalmazták. Pápai főleg a két háború közötti hírlapi viszonyokról faggatta hősét, hiszen azokban az években játszott fontos szerepet újságíróként, azokról az időkről tudott sok olyasmit, amit mások nem. De azért, ha csak vázlatszerűen, végigszaladtak a következő évtizedeken is. Bácsalmásit negyvennyolcban tartóztatták le, s hazaárulásért (akkoriban így nevezték, ha valaki megírta az igazat) tizenöt év börtönre ítélték. Ötvenháromban feltételesen szabadult, de a sajtóba nem térhetett viszsza. Előbb segédmunkás volt, aztán műszaki fordítóként dolgozott: perfekt, bár két háború közötti angolt beszélt, néhány éven át ő volt a Pesti Napló londoni tudósítója, de a Martinés Bessemer-kemencék leírása szerencsére nem sokat változott az évtizedek alatt. Akkoriban a Király utca környékén élt, albérletben, s gyakran dolgozott a Rózsák terén, a templomkertben, árulta el egy mellékmondatban Pápainak.

Más alkalommal a riporter megkérdezte, miért nem nősült meg sosem. Bácsalmási elmosolyodott, és azt felelte, ifjúkorában, oknyomozó újságíróként Tarján Vilmossal vallotta, hogy egy igazi hírlapíró tartózkodjék a családalapítástól, mert az csak hátráltatná a munkájában.

–     Egy cikket akkor kell befejezni, amikor kész van, nem akkor, amikor éhes a gyerek.

–     És később? – kérdezte Pápai. Csak most, hogy újra hallgatta, tűnt föl neki, milyen sokáig fogalmazta magában a választ az öreg. Vagy fél percen át surrogott üresen a szalag.

–     Így alakult – préselte ki végül a szavakat, és a követő sóhaj is tisztán hallatszott a felvételen.

Pápai azok közé tartozott, akik vastag notesszel rendelkeztek. A vastag notesz a mi szakmánkban azt jelenti, hogy az illetőnek megvannak a megfelelő telefonszámai, kapcsolatai. Egy igazán vastag noteszre évtizedes munkával tehetett szert az ember, s aztán úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére. Egy vastag notesz titkait még a legkedvesebb kollégáival se igen osztotta meg senki, nem is volt ildomos ilyesmit kérni egymástól. Titkársági számokat, hivatali elérhetőségeket persze igen, de igazi értéket a magántelefonszámok, címek, elérhetőségek jelentettek. Pápai másnap elővette tehát a vastag noteszát, és egy fél napi munkával kiderítette, hogy Bácsalmási ötvenhárom és ötvenhét között a Hársfa utca nyolcban lakott, és a korabeli iratok szerint segédmunkás volt a Ruggyantagyárban.

Délután bement Thewrewkhöz, és kért egy hét szabadságot.

–     Rábukkantál valamire, igaz? – kérdezte a főszerkesztők gyöngye.

Pápai szórakozottan bólintott.

–     Ha másnak mered megírni, eltöröllek a Föld színéről.

–     Rendben, de ha megírom a Periszkópnak, eltörlöd a szabadságigénylésem.

Thewrewk rábólintott, Pápai pedig a nyakába vette a várost. A Hársfa utcai ház éppen úgy nézett ki, ahogy Bácsalmási ötvenhétben hagyta. Még a házmestertábla is kinn volt a földszint egyes ajtó fölött.

–     Már nem vagyok házmester! – mondta egy borvirágos orrú, kortalan, sovány ember seszínű bajusszal. – Nem adhatok felvilágosítást.

Pápai elővett egy százforintost.

–     Nem felvilágosítást kérek, hanem csak információt.

–     Maga a tanácstól van?

–     Családfakutató vagyok – mondta Pápai olyan hangon, mintha a Tudományos Akadémia küldte volna, s elővett egy ötszázast is.

–     Végtére információt, azt adhatok. – A hajdani házmester enformácijónak ejtette. – Információt minden lakó adhat, akár én is.

Hanem hamar kiderült, hogy ő a hetvenes évek derekán került a házba, Bácsalmásiról nem is hallott. Széttárta a karját, sajnálkozásaképpen, s láthatóan azon tipródott, most mitévő legyen. Visszaadja a pénzt, vagy…

–     Ha nem sértem meg az urat, meginna velem egy pohár bort ebben a melegben?

(November eleje volt, inkább mínusz, mint nem.) Pápai rábólintott.

A konyhában fonott karaffa került elő, háziborral, („erdőháti, a sógoréktól”), meg két pohár. Előbb az időjárást beszélték meg, aztán az inflációt (enflácijó, mondta a házmester), végül a

férfi rákanyarodott saját történetére, hogy miképpen húzták ki alóla a szőnyeget a poszt megszüntetésével, s hogy mit kellett küzdenie, hogy legalább ez a szobakonyhás lakás megmaradjon neki.

–     Azt hiszi, tanácsos úr (ez hogy jött ki, mélázott Pápai), ezeknek volt egy jó szavuk értem? Kihalt a hála az emberiségből, én mondom magának.

A harmadik pohárnál a hajdani házmester (Gyuri úr, derült ki róla percekkel korábban) kinyitotta a nagyszekrény szárnyas ajtaját, és  az  élre  vasalt  ágyneműk  alól  előhúzott  egy  nagy könyvet.

–     A nyilvántartó! – mondta, aztán kitette az asztalra. – Amikor leváltottak, be kellett adni, állítólag a levéltárba kerül, de nekem azért volt egy másolatom.

Pápai csodálkozva nézett rá.

–     Mindenből mindig volt másolatom. Foglalkozási ártalom. Pápai nehezen palástolta izgatottságát. De azért még eliszogattak két kört, mire hozzáláthatott a lakójegyzék tanulmányo-

záshoz. Nem kellett sokáig keresgélnie. Bácsalmási ötvenhá-

rom júniusában jelentkezett be az első emelet háromba, ágyra-

járóként. A kétszobás lakás bérlői akkoriban Fellner Hanna és

özv. Kuzmin Béláné voltak.

Pápai, indulóban, inkább csak rutinból, megkérdezte még:

–     Lakik valaki a házban azokból az időkből?

–     A Szántai – mondta Gyuri úr leplezetlen ellenszenvvel – az a tetű már akkor itt volt, amikor építeni kezdték a házat, és túlélt mindent, háborúkat, tűzvészeket, forradalmakat, volt az már komenista is meg nyilas is, volt keresztény meg ateista, volt az már minden, csak akasztott ember nem: pedig, ha rajtam múlt volna, azt se kerüli el.

–     Itthon van?

–     Az? Folyton! Áll az ablaka mögött, és figyeli, mi történik a házban. Szerintem most is jelent valakinek, ahogy azelőtt is tette.

Pápai felsétált az első emeletre, komótosan körbement a gangon, aztán becsöngetett a Szántai ajtaján, közben megállapítva, hogy besúgó hírében álló törzslakó ablakai éppen a Bácsalmási szobájára nyílhattak egykor. Csöngetett egyszer, kétszer, háromszor, de senki sem nyitott ajtót.

–     Nyissa ki, Szántai úr, tudjuk, hogy itthon van!

–     Ki az? – kérdezte egy vékony, öreg hang.

–     Nemzetbiztonság! – válaszolta Pápai katonásan. Ez mindig bevált. Ha bárki visszakérdez, vagy sarokba szorítják, azt mondta volna, a nemzet biztonságáról szeretne, újságíróként, megtudni ezt-azt, de még soha senki nem kérdezett vissza ilyenkor. Szántai se.

Szarukeretes szemüveg, csíkos fürdőköpeny, vietnami papucs. Borosta, dunyhaszag. Szántai csoszogva a szobai garnitúrához kalauzolta vendégét, könyökkel arrébb tolta a reggeli maradékát, aztán várakozóan felnézett.

–     Tessék kérdezni!

–     Fellnerék. Bácsalmási. Mit tud róluk.

Szántai arcán széles vigyor terült el. Mint a jótanuló, aki kihúzta kedvenc tételét. Kezét összekulcsolta a hasán, hátradőlt, és  mesélni  kezdett.  Pápai,  még  mindig  katonásan, kis füzetet vett elő, s időnként lejegyzett ezt-azt.

–     Hát kéremszépen, a Fellnerék. Azok, kérem, nagyon becsületes zsidó emberek voltak. (Szántai ezt a mondatot úgy ejtette, hogy érzékeltesse: képtelenség, de igaz.)A doktor úr a Rókus kórházban volt osztályvezető főorvos a kettes belosztályon, szegény húgom is feküdt nála gyomorpanaszokkal, Etelka, a felesége, persze nem dolgozott, anno az egész utcai front az ő lakásuk volt, tartottak cselédet, nevelőnőt, de hát aztán történt, ami történt, emlékszem, fáin kis csillagokat varrtam nekik a legfinomabb bársonyanyagból, amikor erre szükség mutatkozott, mert úri szabó volt az én mesterségem, csak később emeltek ki szakszervezeti vonalon, mondom, mi a legjobb  viszonyban  váltunk  el,  amikor  a  doktor  úrékat  ugye, elmozdították. Ott is vesztek szegények, Dachauban, azt hiszem, csak a kislányuk, a Hannuska jött haza, tíz-tizenkét éves volt akkor, s hogy ne kelljen nevelőintézetbe kerülnie, Aranka néni költözött ide, aki a férje bátyjának (ő is meghalt szegény, mérnökember volt, én ugyan csak futólag ismertem) volt a felesége, keresztény asszony egyébként, de hát még akkor házasodtak össze, amikor nem tiltotta az ilyesmit a törvény. Na, akkor megkapták a régi lakás legfelső részét, egy nagyobb meg egy kisebb szobát, a többit addigra leválasztotta a tanács, és hát a bútorokat, értékeket is elhordták jobbára. Úgyhogy a két nő nagyon szerényen élt, Aranka gyönyörű terítőket horgolt, Hannácska kapott valami árvajáradékot, abból. Aztán, amikor már lehetett, felvettek albérlőket is a kisszobába, voltak egy páran, jöttek-mentek, csak a szerkesztő úr maradt éveken át, snájdig egy ember volt, látszott rajta, hogy látott már jobb napokat, de azért a modorát megőrizte. Szinte családtag lett aztán, a ház a szájára is vette, hogy az Aranka néni meg ő (ötvenes éveikben járhattak mindketten, nem kor az még), de szerintem csak kölcsönös tisztelet volt közöttük, semmi más, ha nem így van, tudtam volna róla. A Hannácskát aztán felvették az orvosegyetemre, a szerkesztő úr sokat törődött vele is, tanultak együtt meg elvitte moziba, színházba, pótapja volt szinte, a kislány imádta, az biztos. Egyébként én is kedveltem a szerkesztő urat, gyakran kérdeztem tőle ezt-azt, ha elakadtam a keresztrejtvényben, s ő még a legritkább kémiai elem rövidítését is tudta. Aztán a Hannácska ötvenhat őszén kiment nyugatra – jelzem, a fél ház elment, harmincöt alatt egyedül én maradtam, de én is megbántam, a jóisten bűnömül ne vegye, a szerkesztő úr is elköltözött rövidesen, aztán Aranka néni is elcserélte a lakást egy kisebbre, valami liftes házba a Vigyázó Ferenc utcában. Meg is halt, azt mesélték, nem sokkal később. Hogy a többiekkel mi lett, nem tudom. A lakásba meg a Foltánék költöztek be, azokkal se lett volna semmi baj, ha a gyerekük nem üvöltött volna állandóan. De hát már ez is egy régi történet, mára már a Foltánék fia is kidisszidált Ausztráliába, s azt mondják, öregségükre ők is mennek utána.

Pápai nem bírt a vérével. Ugyanazzal a lendülettel, ahogy becsukta maga mögött a Szántai ajtaját, becsöngetett a Foltánékhoz.

–     Csótányírtás – mondta ellentmondást nem tűrően.

–     Nem kérjük – mondták a Foltánék, kórusban.

–     Nem kell kérni, jár! – és szelíden eltaszította a házaspárt a bejárattól.

Amíg komótosan végigsétált a lakáson, elképzelve, hol állhatott Hanna ágya, hol Bácsalmási sezlonja, hol a pohárszék, hol a fotel, Foltánék befejezték halk tanácskozásukat.

–     Akkor se kérjük, ha jár. Nekünk magas emdéefes kapcsolataink vannak.

Pápai elvigyorodott. Éppen elkészült a helyszíni szemlével.

–     Hát miért nem ezzel kezdték? Akkor természetesen marad a csótány!

Könnyű tánclépésben ugrált le a lépcsőn.

Multiple columns available for menu dropdowns
Insert positions or particles inside dropdown menus
Built in mobile menu for intuitive navigation
A responsive layout for mobiles, tablets, laptops and desktops
Many prebuilt particles for complex content creation
Built using SASS for programmable stylesheets
Built with Twig -  a PHP template engine
Configurations are stored in a human readable YAML format
Packaged with six preset style variations
Figyelmébe ajánljuk
Kozma György: Az Időnek mélyén (Hommage á Xantus János) ... Elolvasom
Benedek Szabolcs: A Nyugat levegője ... Elolvasom
Doros Judit, Szabó Barnabás: Mélyfúrás Egercsehiben ... Elolvasom
Ördögh Szilveszter
Ördögh Szilveszter Alapító szerkesztő
1966 óta jelentek meg elbeszélései, regényei. Novelláiból, regényeiből tv- és rádiójátékok készültek. 2007-ben hunyt el.
Impresszum
HTML Editor - Full Version
Irodalmi, művészeti és szociográfiai folyóirat. 
 
Kiadja a Tekintet, Ördögh Szilveszter Alapítvány. Felelős kiadó: a kuratórium elnöke.
A kuratórium tiszteletbeli elnöke: Juhász Ferenc költő (1928-2015). Tagjai: dr. Révész T. Mihály (elnök), Deák Gábor, Donáth László, Kocsis András Sándor, dr. Rubicsek Sándor.
 
Eddigi főszerkesztők: Ördögh Szilveszter (alapító), Hovanyecz László, Farkas László.
 
Online főszerkesztő: Kácsor Zsolt
Szerkesztőségvezető: Kiss Anna Emma (06-30-580-7936)
Szerkesztőség: Budapest 1054 Alkotmány u. 2. 
 
A Tekintet, Ördögh Szilveszter Alapítvány bankszámlaszáma:
10300002-20315791-70143285