• Támogató
  • 1000 HUF
  • Alkalmi támogatás mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Támogatom
  • Barát
  • 5000 HUF
  • Alkalmi támogatási mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Ajánlott tartalmak
  • Támogatom
  • Partner
  • 2000 HUF/HÓ
  • Rendszeres támogatási mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Ajánlott tartalmak
  • Éves kiadványunk
  • Támogatom

Tízéves koromig talán két évig volt édesapám ’tehenes gazda’. Tehénnel szántani, erdőre járni – ez nem felelt meg az ő munkatempójának. Igaz, a tehénnek már a legeltetése is egyszerűbb. Csak nappal legel, nem nehéz a legelőn megfogni, hazaterelni; gyerek is tudja őrizni. Öt-hat éves koromtól már mehettem legeltetni a két tehénnel Cserére, Nagypéterére. Lóval messzebb kellett menni, távolabbi területekre.

Több napra, sőt hetekre is a legelőn lehetett hagyni. Ilyenkor elmentünk egészen a Hargita gerince mögötti hevederig. A messze eleresztett lovakat megtalálni sem volt mindig könnyű. Kereséskor néha nagy területet kellett bejárni, ami egész napig, sőt napokig is eltarthatott. Az összeszokott két ló nem hagyta el egymást, az egyiken általában csengő volt, leginkább erre kellett figyelni. Ez sem volt egyszerű, mert hasonló hangú csengő más lovak nyakán is lógott. Aki nem tudta a saját csengőhangját jól megjegyezni, azzal előfordult, hogy egy-egy nagyobb gyaloglás végén idegen lovat talált. Nekem nehezebb lókeresés-ügyem nem volt, de két ’hazavezetés’ emlékét holtomig őrzöm. Az egyik a gimnáziumba menésem előtti nyáron volt, tizenegyedik éves voltam. Édesapám valamilyen nagyobb útra készült, a szekér és az úti holmi előkészítésével volt elfoglalva. Hajnalra a lovaknak otthon kellett lenniük, és választás nem volt, vasárnap késő délután nekem kellett a lovakért mennem. Két vagy három nappal előbb Vágás pataka felső felében hagytam őket, most is ott kellett keresni, egy-két kilométeres körzetben. Kissé félve indultam el, tudva, hogy csak jóval sötétedés után érek oda. Ahogy eltávolodtam a falutól, sötétedni kezdett, az égen pedig fekete felhők gyülekeztek. A távolban előbb kisebb hangtalan villámokat lehetett látni, majd mind nagyobb cikázással és dörgéssel közeledtek. Mire erdős területre értem, kövér cseppek fogadtak, majd vastag szálas eső indult. Egy-egy éles villám kísértetiessé világította a fákat, bokrokat, ezek mindegyike mögé boszorkányt, leselkedő visszajáró halottat, kaszás ’halált’ képzeltem. Felülről, Födeleskút felől indulva, mintegy kísértetek elől is menekülve, botlásokkal-esésekkel nem törődve, majdnem futottam Vágás patakán lefelé. A patak völgyének egy szűkebb részén haladva, mögöttem egy helyen szokatlan csobbanást hallottam. A villámfénynél hátratekintve nem seprűs boszorkányt, hanem, nagy megnyugvásomra, négylábú állatot láttam a patakon áthaladni. Kutya vagy farkas lehetett, de akár medve is lehetett volna – fontos, hogy evilági lény volt. Nemsokára legelő lovak csengőinek távoli hangja is megütötte a fülemet, s ettől fogva remegésemnek inkább csak a hideg esőtől átázott ruhám volt a főbb oka, s az izgalom, vajon találok-e valakit valamelyik közeli esztenában. Vagy ha nincs ott senki, tudok-e tüzet gyújtani a tarisznyában talán még át nem vizesedett három szál gyufával? Mire az esztenához értem, az eső is csendesedett. Ott benn pedig két mélyen alvó gyereket találtam (Bíró Emre és… már nem tudom). Nem örültek, hogy mély álmukból felzavartam őket, mondtak is egy-két elmosódott barátságtalan szót, és aludtak tovább, miközben én hozzáláttam az esztena sarkában erősen hamvadni hagyott tűz újraélesztéséhez.

Kiemelkedő lovas emlékeim másika a berbécses kút és a Hargitatető közötti útszakaszhoz fűződik. A legkeményebb nyári munka, szénakaszálás és gabonaaratás idején két-három hétre is szabaddá váltak a lovak. Ilyenkor a Hevederben voltak ’elcsapva’. Aki egyetlen nap alatt akarta őket onnan hazavezetni, annak korán kellett kelnie, és számolnia azzal, hogy későn ér haza. A két vagy három alkalommal, mikor ez a feladat nekem jutott, én egyik nap déltájban indultam, és este sötétedésre értem a hevederi ’ház’-hoz. Ez egy, talán máig létező, a falu közbirtokossága által a szokásosnál valamivel nagyobb gonddal elkészíttetett, tágas esztena, melynek tavasztól őszig, néha még hideg télben is van lakója – leginkább pásztorok. Másnap ugyancsak dél körül indultam haza – most már nem gyalog, hanem a délelőtt megtalált lovak egyikének a hátán. A gimnáziumi ötödik osztály elvégzése utáni nyáron (16 évesen) már többedszer jártam egyedül a Hevederben. Napsütéses időben, rutinosan indultam a lovakkal hazafelé. A Hargita csúcsa tájától – a fapiactól –, a Hargitán egyáltalán nem szokatlan módon, gyülekezni kezdtek a felhők, és hamarosan elindult az eső is. Ez együtt a villámlással és görgetésekkel nem zavart volna – bóbiskoltam a néhol meredek úton lefelé haladó ló hátán –, de egyszer csak az úttól néhány méterre rettentő csattanással végigcsapott a villám egy fenyőfán. Az egymás mellé kötött, egykedvűen lépegető lovak megriadtak, én beestem közéjük. Mire a köves, sáros úton észhez tértem, a lovak már messze jártak. Akkor ijedtem meg, mikor az arcomról véres sár került a tenyeremre. Egész testemen éreztem az esés nyomait, de vélhetően nem léptek rám a megugró lovak. Ahogy feltápászkodtam, azt is megnyugvással tapasztaltam, hogy horzsolások vannak, de a csontjaim épek. Siettem hamar magamhoz térni, mert utol kellett érnem a lovakat… Estére, mire hazaértem, már úgy látszott, hogy könnyebb napom volt, mint édesanyáméknak, kik egész nap rozsot arattak – sarlóval, sok hajlongással, zivatar előtti izgalommal, kapkodó kalongyarakással. Másnap viszont már én arattam édesapám helyett. Ő lóval-szekérrel elment hazulról, talán éppen Gyimesbe, fát készíteni és fuvarozni a hegyekből a vasútállomásra. Nekem sarlóval már felnőtt-mennyiséget illett aratnom. Szégyellnem kellett volna, ha például nem tudok ’markot hajtani’, kévét kötni, a ’kalongyát’ takarosan összerakni.

Az erdőjárást, mint a falubeli és környékbeli gyerekek többsége is, édesapám mellett akkor kezdtem, amikor a tehenes szekérrel már hosszabb úton is lépést tudtam tartani. Egyszer tűzifáért galusába mentünk. Ez messze fent van a Hargita madarasi részében, éjjel 3-kor keltünk, hogy még délelőtt odaérjünk. A tehenes ember többnyire nem a szekérről irányítja az igahúzó teheneket, hanem előttük megy az úton. Az erdei út elején édesapám ment a tehenek előtt, én pedig a hátsó tengelyen ültem (erdőlő szekéren alig van más ülőhely, mint a két tengely). De álmos voltam, hamar elaludtam, leestem a szekérről. Hogy elalvással újabb izgalmat ne okozzak, a tehenek előtt menve kellett folytatnom az utat, de ott is elszenderedtem. Arra riadtam fel, hogy a szekér átment rajtam (üres szekér többnyire nem tör csontot…), édesapám felkapott a porból, jól megrázott és szidta élhetetlenségemet. Galusában viszont – lévén málnaérés ideje – ’kászu’-t’ [frissen lehántott fenyőkéregből készült edény] csinált nekem, és a legelő teheneket is szemmel tartva, szedhettem a málnát kászuba és szájba, miközben ő a hazavinni való fát készítette.

Lovas erdőléseinkből egy télit és egy nyárit említek meg. A gimnáziumi első osztályból karácsonyi vakáción voltam otthon. Ez jó alkalom volt édesapámnak arra, hogy megízleltesse velem a téli erdőlést (ha a gimnáziumot nem végezhetem el, tudnom kell legalább apám mesterségét). Nagy hó volt és hideg, ehhez kellett a megfelelő ruhadarabokat összeszedni. Egyik fő ruhadarabom az a kamásli lett, amelyet tímársegéd korában Tamás bácsi, édesapám legkisebb testvére hozott Brassóból vagy talán utóbb a katonaságtól. (Ennek a vastag és merev bőrholminak a bakancs – az én, akkor kivételes esetemben bocskor – fölött a csizmaszárat kellett pótolnia). Édesapám kezdeményére valahonnan a kamrából, pókhálósan került elő. Hiába mondtam, hogy nagy ez nekem: a térdem fölé ér, és emiatt nem tudom a lábamat a térdemnél hajlítani, más megoldás nem látszott. „Méssz, ahogy tudsz! Vagy inkább megfagynál?” (Igaz, ő is járt boldogult Bálint bátyja öreg csizmájában, messze azelőtt, mielőtt még hajlítani tudta volna benne a lábát.) Az erdőre járó fahordó szán egyszerű, de kemény építésű durva alacsony jármű, amelyet kimondottan erdőléshez készítenek. A 8–12 méter hosszúra vágott fatörzseket vastagabb végükkel ennek ’eplényére’ – két vagy három vaskos keresztgerendájára – fektetik, kovács készítette, vastagszemű láncokkal rákötözik, ’csatlókaróval’ rászorítják. Szállításkor  a teher  nagyobb része  a havas  úton csúszik. Erdőre induláskor csak a fejsze, esetleg fahúzó csákány és a szükséges láncok vannak a szánon, valamint egy zsák széna a lovaknak. A faluból kiérve, Vetéskapu táján leléptünk a szánra fektetett szénás zsákról, mert a lovaknak a töretlen, nagy hóban az üres szánt is elég volt az itt-ott meredek úton felfelé húzni. Édesapám a gyeplőt fogva a szán mellett vagy mögött ment, én a kamáslikban nehezen csoszogtam utána. Orromon, kezemen éreztem, hogy nagy hideg van, a hátamon viszont majdnem csurgott a verejték. A keskeny úton hely sem volt arra, hogy megálljak, mert mögöttünk is jött néhány lovas szán. Mire felértünk Berbécseskút tájára, a ’vágtérbe’, ha tehettem volna, lefekszem akár a hóba is, és talán azon nyomban el is alszom. De hosszabb időre még csak meg sem állhattam, mert édesapám hol ezért, hol azért riasztott: állítsam arrébb a szánnal a lovakat, vigyek oda valakinek egy láncot, vezessem a levágott fához a húzató lovat. A hideg miatt is mozognom kellett, pedig a kamáslik csak akkor nem zavartak, ha egyhelyben álltam. Hazafelé, lejtőre már valamivel könnyebben mentem, leginkább csúszkáltam. Közben arra gondoltam, hogy ha épen hazaérek, otthon némi diadalérzettel fogom édesapámat megkérdezni: kellett-e neki a nagybátyám csizmájában egyszer is ekkorát gyalogolnia? Otthon, miután a kapun beálltunk, levetettem a kamáslikat, a szán leürítésében, a lovak ellátásában már szabad lábbal vettem részt. Édesapám szelídnek és a napi teljesítményemet illetőleg elismerőnek látszott. Kérdezgetni hajdani nagybátyám csizmájáról nem volt már erőm és kedvem. Vacsora után siettem ágyba kerülni, és a kamáslikat elfelejteni. Vigaszul arra gondolhattam, hogy már csak két nap van a vakáció végéig.

A másik, el nem felejthető emlékem fahúzatásról van. Ebben édesapám mellett Csinos nevű lovunk a főszereplő. Már nagyobb, talán ötödik vagy hatodik osztályos gimnazista voltam. Ezúttal nyári időben, a szökőben volt a vágtér, s a nekünk „bélyegzett” közbirtokossági fákból a legnagyobbat terveztük elhozni. A tövénél 50 centiméternyi átmérőjű fenyőfa meredek hegyoldalban volt.

Édesapám fejszével levágta, ’megnyeste’ (legallyazta), valamivel több mint 8 méter hosszúságúra elvágta; ezután fahúzó csákánnyal és karókkal, a húzatását akadályozó környezetből nagyjából kiszabadítottuk, s az áthaladó legelő állatok nyomán keletkezett keskeny ösvény közelébe igazítottuk. Ezen az ösvényen kellett az egyik lóval odáig húzatni, ahol már a szekér leválasztott első tengelyére lehetett emelni. A Csinos zömök, erős kis ló, és mondhatni, szakértője volt a láncon húzásnak. A szót is jól értette. Húzóláncát édesapám rákötötte a fára, mozdította a fát a csákánnyal, és szólította a lovat: „No, Csinos!” A ló, szokása szerint, horkantásszerűen nagy levegőt vett, és minden erejével nekirugaszkodva elindult a fával. Én előtte mentem, kezemben a fejszével . Édesapám a lejtő felől próbálta a csákánnyal a mozgó faóriást az ösvényen tartani, de az egyszer csak legördült az ösvényről… Azóta is próbálom elképzelni, hogyan tudott édesapám felfelé helyet váltani a guruló fa elől, mert én csak azt láttam, hogy a lovat a guruló fa visszarántja, s a következő pillanatban a ló és a gurulásnak indult fa az ösvénytől méternyire lejjebb egy álló fa két oldalán a húzóláncon fennakad, s a gurulásnak indult fa a húzólánccal szinte labdává zsugorítja a lovat. Édesapám már mellettem van, kikapja a fejszét a kezemből, és szemből a lóra emeli. A következő pillanatban döbbenten látom, hogy a fennakadt fa folytatja a gurulást, a ló leesik és elterül. Édesapám ledobja a fejszét, megsimítja a ló nyakát, mond is valamit neki, miközben az, fejét sem emelve fel a földről, még mindig levegőért kapkod. Szemével mintha köszönetet fejezne ki gazdájának, aki leül melléje a földre, és kényelmes lassúsággal egy cigarettát csavar magának. Most tudtam meg, hogy a fejszevágás a lovat nem, csak a szügyhámot érintette, mely így könynyen elszakadt, és a ló kiszabadult a szorításból. Ahogy a nagy fa aznap mégis eljutott a szekérig és onnan haza, az olyan próbája volt a lóval-szekérrel hegyi utakat és erdőket járó, nehéz fatörzseket mozgató székely falusi ember ismereteinek, kitartásának, leleményességének, amihez hasonlót a legrangosabb szakmákban is ritkán tapasztalhat az ember.

Ha már a szekerezéseknél vagyunk. Ugyanarra a két tengelyre a négy kerékkel  többféle szekeret kellett összeállítani, attól függően, hogy mi a szállítani való. Szénáért, gabonáért ’nagylajtorjás’ szekérrel mentünk. Egy jól megrakott csíki szénásszekér szabályos építmény. A széna-építmény magasan a szekér fölé emelkedik, messze túlterjed a létraszerű, szellős szekéroldalakon is; az egész olyan, mint egy mozgó kis ház. A ’lajtorják’ fölé rakott rész könynyen lesuvad, ha a földről vasvillával feladott adagok szakszerűtlenül vannak elhelyezve. Már a földről is mintegy lapjával kell a vasvillával feldobni a szénát, hogy a boglyában lappá nyomódott adagok jól illeszkedjenek egymáshoz, és főleg a ’tűrések’-hez. Körülbelül nyolcéves koromtól, szénahordáskor volt, hogy nekem jutott a szekéren a szekérrakó szerep, és még tizenhat éves koromban sem tudtam tökéletesen megfelelni édesapám kényes szekérrakó-ízlésének. A legszabályosabban feladott szénából sem tudtam az ő kívánalmainak megfelelő tűrést csinálni, és azt pontos helyére húzni. Vagy ha ez sikerült is, nem jó helyen léptem rá az összetűrt lap belső sarkára, hogy megbízhatóan helyben tartsam, amíg a következő villa szénával lenyomtatom. Ilyenkor a legfenyegetőbb szitkok jöttek alulról, addig az ígéretig el, hogy lever a villával a szekérről. Következetesen kifejezett bőszült elégedetlensége annyira természetes velejárója lett tűrés-csinálásaimnak, hogy a végén szinte meggyőződésemmé vált, miszerint szekérrakás dolgában abszolút tökéletlen vagyok, s talán már szándékosan is igyekeztem hibázni, hogy az idegpróbáló szertartáson mennél hamarabb túl legyek.

Gabonával egyszerűbb volt a szekérrakás. A szekér négy sarkán jól bekötött kéve a ’tűrés’ szerepét megfelelően betöltötte. Gabonabehordás idején a csűr alsó rakodóhelye, az ’odor’ már szénával volt tele; a gabonának csak a ’rakó’ (a csűr padlása) fölött volt helye, s ha a rakó fölé is emelkedett a rakomány szintje, már három személy kellett az ürítéshez. Édesapám a szekérről a kévét a rakó nyílásán feldobta a rakóig, onnan én dobtam tovább a csűr teteje közelébe, ahol édesanyám végezte a kévék rendezését. A szekérről feldobott kévét a rakó nyílásánál röptében illett a vasvillával elkapni és továbbdobni. A viszonylag nagy és nehéz rozskévék esetén előfordult, hogy  a villából kicsúsztak; villámgyorsan újat kellett fogni, vagy a kéve visszaesett a szekérre, esetleg a feldobóra. Egy alkalommal, mikor ez már többedszer megtörtént, ily becsmérlésben robbant ki a némán fokozódó atyai bosszankodás: „Kapkod, mint a cigánypurdi a…[eddig jó, de most mi lesz a csattanó, ha nem Bernáttal kezdte?] zanyja p....jához! – A rázkódás miatt a következő kévének nemcsak utánakaptam, de vissza is ejtettem. Édesapám pedig az iménti nem éppen szabályos találattal úgy látszik, beérte, a visszaejtett kévét szó nélkül újra feldobta. Közben felkacsintottam a fél emelettel feljebb tevékenykedő édesanyámra. Ezúttal kivételesen ő is nehezen uralkodott magán.

Ekkor már több voltam 16 évesnél. Tizenegy éves koromtól fogva otthoni rendszeres munkákban már csak nyáron tudtam részt venni. Kimaradtam szántásból, vetésből, tavaszi krumplikapálásból, késő őszi ’pityókaásásból’… Bőven volt részem kaszálásban, gabonaaratásban, szeptember elején még sarjúkaszálásban is. Ez utóbbi azért maradt emlékezetes, mert szeptemberben már hóharmatos a csíki fű, minden kaszafenés előtt bele kellett markolni, megtörülni vele a kaszát. Hajnalonként azzal kezdődött számomra a kaszálás, hogy megfázott a kaszanyélen a kezem. De ezt jól láthatóan – ujjakra leheléssel, dörzsöléssel – nyilvánítani nem illett. Igaz, édesapámmal együtt, felnőtt munkaerőként (16 éves koromtól) voltaképpen csak két szezonban kaszálhattam. Még utolsó alkalommal is könnyen ’kivágott’ a rendből: kezdéskor előttem indult, de bárhogy törekedtem, két-három rend után már közvetlenül mögöttem volt; helyet kellett cserélnünk. Az igazi utolsó alkalom, az érettségim utáni nyár és koraősz, 1944-ben már elmaradt. Szeptember első napjaiban édesapám katonaként „őrizte a hazát” a Kárpátokban, engem katonának jelentkezni parancsoltak, édesanyámat és testvéreimet a faluban védelmi harcra berendezkedő magyar katonák menekülésre kényszerítették. A menekülésben már Gazsi öcsém volt a „gazda”. Ő fogta be a menekülő szekérbe a lovakat, ő gondoskodott róluk és a szekér mögé kötött tehenekről. A menekülésből vissza már emezek húzták a szekeret, miután ruszki katonák, unván a felszabadító gyaloglást, kifogták a lovakat a szekérből, és elnyargaltak velük.

Haláláig édesapám túlságosan sokszor volt katona. Kezdte az első világháborúban 1917-től magyar katonaként az olasz fronton. Folytatta a háború után, a tényleges katonai szolgálati idő letöltésével a román hadseregben. Volt 1939 telén és 1940 tavaszán–nyarán román „koncsentrás” (munkaszolgálatos); volt és meghalt 1944 végén, ismét magyar katonaként – valamelyik romániai szovjet gyűjtőlágerben, hadifogságban. Nyári munkaszolgálata idején a főleg férfierőt kívánó mezei munkák nagy többségét édesanyámmal ketten végeztük el. A rozsot még győztük sarlóval, de forró nyár volt, és mire az árpára került a sor, az már „beleérett”, hullt a szeme, lehetőleg nem napon aratni és sietni kellett vele. Elhatároztuk, hogy Magyarós alatt, a ’Bernátén’ [a néhány évvel korábban Antal Bernáttól megvett földön] éjszaka aratjuk le az árpát, és – hogy gyorsabban haladjunk – kaszával. A kaszás csak én lehettem. Erre édesanyámat nehezen tudtam rábeszélni, mert a feladat a koromhoz képest túlságosan nehéznek látszott. Estefelé, életemben először magam ’vertem’ (kalapáltam) meg és szereltem fel ’gereblyésre’ a kaszát. A faluból való kiindulás előtt megvártuk a sötétedést. Édesanyám nem akarta, hogy sokan lássák: gyerekkaszással megy aratni – 15 éves voltam. Nagy lendülettel kezdtem, láttatni akartam édesanyámmal, hogy tudom csinálni; de a kitartó gabonakaszálás hamar éreztette hatását. Előbb csak a karjaim tiltakoztak, aztán a derekamat is érezni kezdtem. Nem sokkal éjfél után, körülbelül a felénél tartottunk a tervezett mennyiségnek. Édesanyámnak addig nem kellett mögöttem a marokszedéssel, kötélvetéssel rám várakoznia, de egyszer csak megálltam. Nem kaszafenés ürügyével tettem, mint előtte többször, hanem émelygést éreztem, és féltem, hogy elesem. Máig sem tudom, milyen az eszméletvesztés, az elájulás. De akkor arra gondoltam, talán ez környékez. A kaszát arrébb dobtam, és úgy tettem, mint akire hirtelen rájött az éhség, és éjszakai ’ebédelés’ címén rövid pihenést javasoltam édesanyámnak. Miközben fogyasztottuk a túrót a földből frissen húzott hagymával, édesanyám aggódva kérdezte, nem kezd-e nehéz lenni a kasza? Nem – mondtam én bizonytalanul, és magam is meglepődtem, mikor újból kézbe vettem a kaszát, hogy az illő fáradtságon és az időnként rám törő álmosságon kívül semmi bajom. Kora reggelre elvégeztük tervezett munkánk hátralevő részét. Hazaindulásunkra már nem emlékszem; hazáig az utat is valószínűleg félálomban tettem meg, de remélhettem, hogy otthon egy-két órára lefekszem. Édesanyámra viszont vártak az ellátandó állatok, és – főleg – várt a kétéves Magdus húgom, aki éjszakára a nyolcéves Gazsi öcsémre volt bízva, és várt a hatéves Pista öcsém, aki távollétünkben, ha ébren  volt,  sokat  bosszantotta Gazsit, de neki volt kénytelen engedelmeskedni.

Édesapámról csak akkor értesültünk, mikor a koncsentráról hazaengedték. Úgy tudom, embertelen körülmények között tartották őket; védelmi rendszert ásattak és építtettek velük Háromszék megye déli részén (félve a nemsokára Észak-Erdélybe bevonuló magyar honvédek továbbnyomulási szándékától?).

 

Ó v o d a , i s k o l a

 

Máig megmaradt a fakard, amelyet óvodás koromban készített nekem borzsovai „tisztelőm”, Sárig Balázs bácsi, a távoli rokon. Bizonyára éppen Rákoson járt, amikor kiderült, hogy közelgő színpadra lépésemhez királyi felszerelésemből már csak ez hiányzik, és így akart kedveskedni nekem. A kardra néhány évvel ezelőtti otthon-tartózkodásom idején találtam rá a szülői ház első szobájában, a padban, egyéb ős-holmik között. Óvodai szerepemben a kardon és koronán kívül királyi öltözékem is volt – amelyet piros krepp-papírból, némi rokoni közreműködéssel édesanyám állított össze. Ebből is látszik, hogy nem mindennapi eseménynek lehettem főszereplője. Szövegemből is emlékszem ennyire: „…most várjuk a szénségből, hogy adjon egy fiút is…”. Erre azért emlékszem, mert amikor a szerepemet szüleimnek és nagyapónak először felmondtam, vita támadt belőle. A vita azzal zárult: mondjam meg a testes, magyarul még keveset tudó ’kisasszonynak’, aki a darabot betanította, hogy a „szénség”-nek nincs értelme, az biztosan szentség akar lenni. Ezzel én is egyetértettem, mert királyi apaként a „Szentségtől” fiúgyermekre számítottam. Az ’óvodás kisasszonyt’ kedvezményként kaphatta a falu a román tannyelvű állami elemi iskola részének tekintett óvodához. ’Giligor’ (Grigore), a világháború utáni első román iskolaigazgató is jóindulatú ember volt, igyekezett valamennyire magyarul is megtanulni. Éveken át idézték a faluban az emberek a tőle hallott első magyar mondatot. A tehene alatt beszakadt az iskola sokfülkés reterátja mögötti óriási gödör korhadt deszkafödémje, és az iskola kertjében legelésző tehén beleesett a bűzlő gödörbe. Egyedül nem tudván segíteni a gödör tartalmába belekeveredő vergődő tehénen, kétségbeesett felkiáltással rohant át a legközelebbi szomszédhoz, az

„Örökös”-höz: „Ember jőni, tehen a buda!”

 

Giligorral nekem szerencsém volt, mert fiatal  és  kedves magyar felesége volt, aki az első osztályt tanította – magyarul. Az elemi iskola négy osztályából alig emlékszem többre, mint amire ő tanított. Utána románok voltak a tanítóim. A kedves és szép ’tanyittó néni’ hamarosan, gyermekszülésben, gyerekével együtt meghalt. Férje pedig, nagy bánatában, máshová helyeztette magát. Azok a román tanítók, akik engem tanítottak, egy-két évet töltöttek Rákoson,  és távoztak  ugyanolyan idegenül,  ahogy  jöttek. Kimondott rossz emlékem egyről van, akinek a nevére sem voltam kíváncsi, nem is az én osztályomban tanított. Harmadik osztályos lehettem, valami miatt egyedül tévelyegtem az iskolaudvaron, ő meg egzecíroztatta a negyedik osztályosokat. Tisztes távolban megálltam, és néztem őket. Próbáltam megérteni, amit tanítványai sem értettek, mi az, amiért haragosan kell kiabálnia. Egyszer csak otthagyta osztályát, és felém indult. Azt hittem, enyhülésért jön hozzám, a csendes nézelődőhöz, vagy legalábbis kérni akar valamit. Ahogy azonban a közelembe jutott, váratlanul teljes erőből pofon csapott. Nem estem el, de elszédültem, és utána napokig fájt a bal fülem. Nem szóltam a pofonról senkinek, de ha valamilyen csoda folytán találkoznék azzal a vadbivallyal, ma is szívesen törlesztenék neki.

Román tanítóimnak már az arcára sem emlékszem, nevüket pedig, ha hallottam is, nem tudtam hosszú időre  megjegyezni. Arra sem emlékszem, hogy mit tanultam tőlük – kivéve a legszükségesebb néhány román mondatot és a nem nagy számú szót, melyeket akkor pontosan nem is értettem, csak tudtam, mit szabad, nem szabad vagy kell tenni, mikor azokat mondja a tanító.

Olvastuk és írtuk a román szövegeket, ezekből alig értettünk valamit; tanultunk román hazafias dalokat, melyeknek szövegét szintén csak évekkel később értettem meg. Osztálytársaim közül gyerekkorában magyarul írni-olvasni csekély mértékben az tanult meg, akinek otthon a szülei is segítettek. Hittant viszont magyarul, órarend szerinti órán a falu (a közös templomú három falu: Rákos, Göröcsfalva, Vacsárcsi) katolikus papjától, László Imrétől tanultunk. Fülhúzásaitól rettegtek a gyerekek – leginkább azok, akiknek nem volt ereje megtanulni a kiskorúakra szabott igét. Mindig azt képzeltem róla, hogy hittanóráról távozóban tele van a zsebe leszakított gyerekfülekkel.

 

 

J á t é k

 

Földművesember gyerekének attól kezdve, hogy hasznát lehetett venni, bőven jutott a család tennivalóiból. Szabad ideje mind kevesebbre szűkült. Öt-hat éves korától futári teendők: szaladj a bótba gázétt (petróleumért), sóétt, egy-egy pakk dohányétt; menj át Péter Pálnéhoz, kérj néhány napra 10 lejt kőcsön; szaladj, hozd el a cigántól (kovácstól) az ekevasakat… Gazsi öcsémmel történt egyszer, hogy elhozta a kivételesen nem cigány Fodor Marcitól az ekevasakat, melyeket éleznie kellett volna, de nem voltak hibátlanul megélezve. Édesapám, aki már a lovakat is befogta, hogy induljon a rendbe hozott ekével szántani, dühösen visszaküldte a vasakat: „Vidd vissza, s mondd meg neki, hogy bassza meg. ” Az apja szavait mint helyén való reagálást feltétlenül méltányoló Gazsi visszavitte, és a műhely körül várakozók hangos derültségére, szó szerint közölte is a kováccsal az üzenetet.

Gyermeki erővel elvégezhető egyéb teendők is bőven akadtak: az istálló kitakarítása (’ganyéhányás’), az udvaron elpotyogtatott tehénvagy lótrágya és egyéb szemét összeszedése, állatok etetése. Tavaszra az állatoknak való élelem fogyóban volt, nyár vége tájáig a disznóknak, tyúkoknak – bár szegények ettek volna valami jobbat – sok füvet adtunk. Nem mindenféle füvet ettek meg, ezért válogattunk; például a vetemény közül, vagy akár az árok partjáról téptünk vagy sarlóval arattunk nekik valót – a tyúkokét, s ha voltak, ludakét, récékét apróra kellett megvágni és korpával meghinteni. Egy sarlós fűgyűjtés emlékét máig őrzöm a bal kezem kisujján: kicsi volt a fű, a töve táján kellett fogni, és a bal kezem kis ujja a másik kezemben levő sarló útjába került…

Volt olyan is, amit játék-munkának neveznék. Ilyen volt jó időben, más gyerekekkel együtt, a tehenek egész napos őrzése – szamócázással, gombagyűjtéssel (parázson vagy forró kövön a csiperkéből néhányat, egy csipet sóval a közepén, meg is sütöttünk), rákászással, ha valamelyik patak vagy az Olt közelében voltunk. ’Dohányozásra’ (borsfenyő kérgéből készült „dohánnyal”) és egyéb, jórészt csak a felnőttek távollétében űzhető szórakozásokra is sor került. Mi gyermekek nyáron amúgy is szívesen jártunk, szamócáért, ’kokojzáért’ (áfonya), málnáért, koraősszel havasi megygyért (vörös áfonya), mogyoróért a Hargita-alj valamelyik távolabbi tájára (például a „Csicsai”-ba). Ez vasárnapi tevékenység volt, de szombaton délután indultunk. Sötétedésre a helyszín közelébe érkezve valamelyik esztenában töltöttük az éjszakát, miután tüzet raktunk, s nyárson megsütöttük a szalonnánkat, a környező sötétséghez illő ijesztgetésekkel és meséléssel későig szórakoztattuk egymást. Ha az esztenában széna volt (lekaszálás után nem minden gazda vitte azonnal haza), abba beleástuk magunkat. Ha nem volt széna, fenyőgallyakat vágtunk derékaljnak, és az esztena sarkába rakott tűz közelében aludtunk; reggelre pedig a kialudt tűz mellett rendszerint félig megfagyva ébredtünk, de így is szerettük ezt a fajta esztenában hálást. Tavaszi erdőjárásainkkor gyönyörrel fedeztünk fel egy-egy madárfészket, tartottuk számon a költést, a kis madarak tollasodását. Ma elborzadok a gondolatától is annak, ahogy némelyik gyerek tulajdon játékszerének tekintette a még repülni nem tudó kismadarat, kivette a fészekből,  hazavitte. Ilyenben magam sem voltam egészen ártatlan, bár én inkább csak a kártevő verebek fészkeit fosztogattam a csűrtető sarkaiban. A veréb ugyanis, mint az egér, a felnőttek ítélete szerint is kártevő és irtandó volt. Egyetlen emlékezetes fészekrablásom – gyerekhőstettem – akkor volt, amikor Péter Áronnal, Báki (Bákai) Jóskával magyarósi kaszálónk ’patakában’ – a hegyoldal vízmosta alsó részében –, egy óriási fenyő csúcsa táján vércsefészket fedeztünk fel.

Addig biztattuk és gyáváztuk egymást, míg végül nekem jutott a kiváltság, hogy megnézzem, mi van benne. Felmásztam a fára, és sok ügyeskedéssel eljutottam a fészekig. Meglepetéssel és némi döbbenettel vettem észre, hogy tele van a fészek pihés, de már nagyon élénk vércsefiakkal. – Hozd le őket! – lármáztak alulról a társak. Nem sokáig töprenghettem a fészek mellett, mert fenyegetően kezdtek gyülekezni fölöttem a vércsék. ’Kebelembe’, az ing alá raktam be gyorsan a fiókákat – ha jól emlékszem  négyet  –, aztán siettem le a fáról. Közben figyeltem a mind nagyobb számban, a fához mind közelebb és fenyegetőbben gyülekező vércséket. Izgalmamban alig éreztem, hogy a sajátjaim sem nyugszanak, azt hihetik, hogy én vagyok az aznapi uzsonnájuk, és gátlástalanul csipkedik a bőrömet. Ahogy leértem, a mogyoróbokrok közt bujkálva siettünk el a helyszínről, figyelve, hogy nem követ-e a haragos vércsecsapat. Szerzeményemet szaladva raktam át kissé felmart bőröm mellől kenyerestarisznyámba – vitatkozva a társakkal, hogy ha kapnak is egyet-egyet a fiókákból, az később lesz… Otthon nem kaptam a vércsékért dicséretet, de édesanyám megengedte, hogy hozzak nekik Kántor Marci mészárszékéből hulladék húst, amit gyorsan és jó étvággyal meg is ettek – nem kellett tátott szájukba rakni, mint a kisebb madarak fiókáinak. Kosárba tettem őket éjszakára, de reggel már nem voltak ott. Édesanyám közölte, hogy elúsztak a patakban, mert vércsét tartani nem áll módunkban… Pedig mesébe illő terveim voltak velük!

Szórakozás volt az ünnepi szokásokban való részvétel is, mint például a húsvéti locsolás. Rákoson már az én időmben is leginkább csak gyerekek jártak locsolni rokonokhoz, keresztszülőkhöz. Volt, akinek ebből is sok volt, mert a testvérekét is a sajátok mellé soroltuk. Locsolásért, ’aprószentekelésért’ többnyire egy lejt kaptunk. Akadtak élelmes gyerekek, akik lehetőleg mindenhová bementek, ahonnan csak lejt vagy locsoláskor piros tojást lehetett remélni. Ezért húsvét másodnapján és a másik adománygyűjtő napon, aprószentekkor a faluban a legtöbb kapu zárva volt, s csak a megfelelő jogcímmel rendelkező (rokon) gyerek jutott át rajta. Az öreg ’Káló Félic’ (Császár Félix) volt az egyetlen gazda a faluban, akihez aprószentekelni minden gyerek bemehetett – ha mert. Ő ugyanis, mielőtt lejjel is megköszönte volna az aprószentekelők által kifejezett és vesszőzéssel megerősített jókívánságot, viszonozta is azt. Elővett egy vesszőt, és mondta a saját személyére módosított hozzá való szöveget is: „Disznyófejhez én ёs hoztam tormát, szabad-e elosztogatni?” Szabad – mondta a gyerek bizonytalan meggyőződéssel. És már kapta is a csípős „tormát” a fenekére az egészségvarázsló vers ritmusa szerint: aprószentek vid, dávid

/ Cérna  dávid,  buka  dávid  /  hegyen  lakik,  korcsovázik  / eltörött a korcsovája / haza mejen megcsinálja. Volt gyerek, aki a vers közepét sem várta meg, a köszönést is elhadarva sietett – lemondva a lejről – kihátrálni az ajtón. Aki kibírta, fenekét tapogatva biztatta a kapu előtt tanakodó többi gyereket, menjenek be – ’egy kicsit fáj, de a kereset megéri’. ’Hadd lám, látszik-e?’ – kérdezték. Volt, aki elég naiv volt, hogy megmutassa. Látszott, és nevettek a gyáva okosabbak.

Télen, vasárnaponként szülői beleegyezéssel is el lehetett menni ’korcsovázni’: a Csereoldalba a többség, a Bogátoldalba inkább az alszegiek, bogátutcaiak. Nagy forgalom volt ilyenkor az ’ereszkedőn’. Kinek jó korcsovája volt, veszedelmes gyorsasággal, nagyokat röpülve haladt lefelé a meredek, hepehupás hegyoldalon

némelyik utasnak földetéréskor még a taknya is kiröpült. A vasazott talpú korcsovák büszke tulajdonosai indulás előtt lekiáltottak az alább haladóknak vagy a korcsovát húzó, felfelé szuszogóknak: ’Varda belől!’(„varda” a népnyelvben az osztrák–magyar közös hadseregben használt wer da kifejezés maradványa). Kisebb, nem ritkán véres balesetek így is előfordultak, de csonttörésről nem tudok. Szeredai kereskedésből vásárolt „vasródli”-ja a faluban csak a Mánya gyerekeknek volt. Korcsolyázni is (az Olt kiöntött vizének jegén) csak ők tudtak, lévén csak nekik korcsolyájuk. Mi, többiek, spárgával a bakancsra, csizmára kötözött favagy csont’gilicsen’-nel próbálkoztunk néha. Ráálltunk a jégre, és lábunk között szöges végű ’csáklyapálcával” lökdöstük magunkat tovább. Ebbe azonban hamar bele lehetett unni, szívesebben csúszkáltunk talpon. Csakhogy ez pazarló lábbeli-koptatásnak, ezért a szülők által erősen tiltott szórakozásnak számított. Nem baj, olyat cselekszünk, amiért otthon nem szidnak, talán még meg is dicsérnek bennünket – gondoltuk Péter Áron iskolatársammal. Kimentünk a jégre, lehúztuk a csizmánkat és mezítláb próbálkoztunk, de meztelen talpunk a jéghez ragadt. Csalódva tapasztaltuk, hogy mezítláb nem lehet ’iszánkodni’. A lábunk rettenetesen megfázott, mire ismét csizma volt rajta, s már tudtuk, hogy mezítláb többször akkor sem próbálkoznánk, ha a bőrünk kifogástalanul csúszna a jégen.

A kapunk előtti főúton, melyen ma (2013) zsúfolt gépjárműközlekedés van, és az út egyik oldaláról a másikra is kockázatos gyalog átszaladni, gyerekkoromban még úgyszólván zavartalanul játszadozhattunk. Egyik oldalán, a füves árokban papsajtot szemezgethettünk, árvacsalán virágából mézet szívtunk, elrágtunk egy-egy-egy sóskát, ’barabó’-t (a kömény tavaszi, édeskés ízű, ehető zsenge szárát). Az út másik oldalán folyó patakban még rákászni is lehetett (vizét sok évtizeddel ezelőtt visszaterelték származási helyére, a falun kívül folyó Rákos-patakába). Bátrabb gyerekek a víz felszíne alatt, a meder szélének lyukaiba vállig benyúltak a rákért. Előfordult, hogy rák helyett döglött békát húztak ki onnan. Ilyen rákászáshoz én gyáva voltam. De egyetlen nagy „halászásomra” máig emlékszem. ’Frustok’-ot vittem édesapámnak, aki a falutól mintegy másfél kilométernyire, az egerben kaszált. A frustoknak, mázas pléhtányérral lefödött érclábosban lerakott túrós puliszkának még melegnek, sőt lehetőleg forrónak kellett lennie, mikor vele a gyerek a helyszínre ért. Ennek tudatában haladtam én is a szalvétába kötött lábossal az Eger felé. Az ösvényen haladtomban itt-ott mélyedéseken, eső utáni álló vizeken kellett áthaladnom. Egy helyen majdnem a térdemig érő vízben rengeteg halat véltem felfedezni; nem voltak éppen nagyok, de húsosaknak látszottak. E nagy bőséget csak nem hagyom itt – gondoltam –, és elkezdtem halászni. Időmúlásról és a forró puliszkáról megfeledkezve, gyűjtöttem levett kalapomba a zsákmányt, amely közben egy kicsit gyanússá vált, mert ugyanott, a víz környékén békából is sok volt, nagyobb hal meg sehol. Feleszmélve, hogy késem a  frustokkal, futva indultam eredeti célom felé, egyik kezemben a félkalapnyi

„hallal”, másikban a kihűlt frustokkal. Már messziről hallani véltem, ahogy közelebb értem, már hallottam is édesapám rettentő szitkozódását. Amikor meglátta a kalapom tartalmát, egy pillanatra elállt a szava. Eldobta a kaszát, a kalapot kiragadta a kezemből, és ficánkoló tartalmát kiborította a fűre: „Ezeket a békacimpókat veled etetem meg!” Átvillant az agyamon, hogy a békesség kedvéért talán egyet meg is ennék; többet úgyse tudna belém erőszakolni

de már két vaskos tenyere közt voltam. Magasra emelt – felmutatott , mint a pap az oltáriszentséget –, és nem éppen finoman letett. (Gyermekkorom emlékezetes földet éréseinek ezt a módját sok évtizeddel később családom ’földbe döngölés’-nek értelmezte.) Ennyivel és az ebihalak eltakarításával – beledobálásával az Eger patakába – meg is úsztam.

 (részlet a szerző Bejárt utak című önéletrajzából, amelyet

a Nap Kiadó készül megjelentetni . )

 

Multiple columns available for menu dropdowns
Insert positions or particles inside dropdown menus
Built in mobile menu for intuitive navigation
A responsive layout for mobiles, tablets, laptops and desktops
Many prebuilt particles for complex content creation
Built using SASS for programmable stylesheets
Built with Twig -  a PHP template engine
Configurations are stored in a human readable YAML format
Packaged with six preset style variations
Figyelmébe ajánljuk
Kozma György: Az Időnek mélyén (Hommage á Xantus János) ... Elolvasom
Benedek Szabolcs: A Nyugat levegője ... Elolvasom
Doros Judit, Szabó Barnabás: Mélyfúrás Egercsehiben ... Elolvasom
Ördögh Szilveszter
Ördögh Szilveszter Alapító szerkesztő
1966 óta jelentek meg elbeszélései, regényei. Novelláiból, regényeiből tv- és rádiójátékok készültek. 2007-ben hunyt el.
Impresszum
HTML Editor - Full Version
Irodalmi, művészeti és szociográfiai folyóirat. 
 
Kiadja a Tekintet, Ördögh Szilveszter Alapítvány. Felelős kiadó: a kuratórium elnöke.
A kuratórium tiszteletbeli elnöke: Juhász Ferenc költő (1928-2015). Tagjai: dr. Révész T. Mihály (elnök), Deák Gábor, Donáth László, Kocsis András Sándor, dr. Rubicsek Sándor.
 
Eddigi főszerkesztők: Ördögh Szilveszter (alapító), Hovanyecz László, Farkas László.
 
Online főszerkesztő: Kácsor Zsolt
Szerkesztőségvezető: Kiss Anna Emma (06-30-580-7936)
Szerkesztőség: Budapest 1054 Alkotmány u. 2. 
 
A Tekintet, Ördögh Szilveszter Alapítvány bankszámlaszáma:
10300002-20315791-70143285