• Támogató
  • 1000 HUF
  • Alkalmi támogatás mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Támogatom
  • Barát
  • 5000 HUF
  • Alkalmi támogatási mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Ajánlott tartalmak
  • Támogatom
  • Partner
  • 2000 HUF/HÓ
  • Rendszeres támogatási mód, köszönjük bizalmát.
  • Hírlevél elérés
  • Ajánlott tartalmak
  • Éves kiadványunk
  • Támogatom

nagymama

Én nagymamának szólítottam, édesanyám állandó remegéssel a hangjában anyuskának, apám, ha tehette, sehogy. Finoman szólva, feszült volt a viszonyuk, nagymama élete végéig fenntartással szemlélte a szellemi foglalkozásúakat, akiket egy kalap alá vonva naplopónak nevezett. Az ügyvéd, katonatiszt, bíró – az igen! De az író – az naplopó. Csak ül, és néha ír. Semmi. Ráadásul a nagymama folyvást gyanakvással figyelte apámat, mert – szerinte – élete egyik célja  az  volt,  hogy  elemelje  a  kisbicskáját,  amelyet  egész  délelőtt fennhangon  keresett,  mondataiba  belekeverve  az  „ellopta” állítmányt, míg végre rálelt a konyha valamelyik  zugában. Ilyenkor diadalmasan nyugtázta, hogy „visszalopta a helyére”.

Lenke néninek szólították, bár ez a szelíd elnevezés nem mindig illett rá. Általában kiabált. Ezt foglalkozása indokolta: fővárosi tanítónőként kereste kenyerét – nagyon kis szeletet –, és napközisként csak harsogva tudta féken tartani a haszontalan gyerekeket. Nagyapámtól elvált, ő nevelte két gyerekét,  édesanyámat és az öccsét, akit én „Laci ember”-nek neveztem. Az élet rákényszerítette, hogy takarékos legyen, fogához verte a  garast, s ezt követelte mindenkitől. Hogyan spórolta össze a szárszói nyaralót, rejtély. A kertben almafák sorakoztak, termésüket leverte a szél, összegyűjtötte őket, kosarakban  hazaküldte otthoni címére, aztán hazautazott, kezdődött a befőzés. Mindig megcsodáltam éléskamrája gyönyörűen rendezett gyűjteményét. Amikor az ‘56-os forradalom idején apámék a Mátrában ragadtak, Laci embert szalajtották egy csomaggal,  nehogy  éhen  haljunk  Zimándi  Piusszal.  Volt  benne  első világháborús szardínia is. Megettük, nem lett bajunk.

Nagymama folyvást kisebbrendűségi érzéssel küzdött. Testvérei között volt híres bíró, olimpiai bajnok kardvívó, síremlékét ma is megcsodálják a Farkasréti temetőben, gyógyszerész, akit hozzá hasonlóan gyűjtőszenvedéllyel áldott (vert?) meg a sors. Lenézték, jellemének alapvető részévé tették a „fölfelé” gyakorolt alázatosságot, s ez élete végéig megkeserítette hétköznapjait. Magányban élt, állandó félelemben. Éjjelente  gyerekpisztollyal kilőtt az ablakon, hogy elriassza a tolvajokat. Amikor nagybátyám megházasodott, a Feneketlen-tónál lévő lakásba költöztek, ott is szigorúan elkülönült tőlük, unokaöcsémet azonban nagyon szerette, nevelgette, kényeztette, ami nem feltétlenül vált javára.

Nagyobb ünnepeken felkerekedtünk, meglátogattuk. Ha ritkán eljött hozzánk – nem merte sokáig elhagyni otthonát –, néha feloldódott, mesélt fiatalságáról. Ha jól emlékszem, Kőbányán laktak, nagyapám iskolaigazgató volt, alighanem a vasúti töltés közelében, mert sokszor idézte föl a kommün napjait, Szamuely Tibor páncélvonatát, s ilyenkor rettegés villant a szemében. Nagyon rossz emlékeket őrzött a „dicsőséges 133 napról”, be is telepítettek hozzájuk egy családot, amelynek életvitele   döbbenetes hatást tett rá. Emlékeit olykor-olykor azokkal is megosztotta, akikkel együtt utazott a vonaton, hiába csitította anyám, annál hangosabban szidalmazta a „disznókat” az utazók nem kis gyönyörűségére.

Néhány napot velünk töltött, feleségem pihenni hívta, fáradt volt már, öreg, a nejem gondoskodott róla. Jól érezte magát, felderítették kisunokái. Egy szép napon eltűnt. Kétségbeesve kerestük, az ő korában nem ritkaság, hogy valaki, mintha hívnák,  nekiindul a világnak. Délben került elő, mintha mi sem történt  volna. Buszra szállt, le a körútra, vásárolt két rétest a kislányoknak a „jól tartásért”.

Mindig elzarándokoltunk a sírjához, amelyet egy rózsaág őrzött. Egyszer hiába kerestük, lejárt a határidő, senki sem hoszszabbította meg. Pirultam, bár fogalmam sem volt, hogy  nekem kellett volna tennem bármit is. A gödörnél állva arra gondoltam, ilyesféleképpen teljesedett be az úgynevezett  keresztény középosztály története is, csak az emléke marad meg, amíg élnek, addig emlékeznek rá!

 A nyaraló

 Amikor a szárszói nyaralóhoz érünk, mindig eszembe jut a nagymama. 1942-ben vásárolta tanítónői fizetéséből, kisunokájának

– ez én voltam – jó levegőre van szüksége, mondogatta. Ma az Ady Endre utcában, a 30-as szám virít a ház homlokán, akkor a Posta utca 26.-ba érkeztünk a mérhetetlen számú csomag alatt görnyedve. Pedig apám pár nappal korábban zöld katonaládában föladta könyveit, mert a nyarakat is végigdolgozta. Ez volt az utolsó előtti ház, a Posta utca legvégén nyugdíjas házaspár éldegélt, az öregúr szívesen mesélt a régi szép  időkről. Az utca fölött a Sióhát nevű domb szerénykedik ma is. A kisdobos közhírré tette a jegyző úr utasítását: oldalába  barlangot kellett vájni, hogy védelmet adjon a bombázások  ellen. Az amerikai gépeknek eszük ágában sem volt épp Szárszó  fölött megszabadulni bombakészletüktől, szép rendben szálltak ezüstmadárként Budapest felé.

Szárszó  valóban  „vidéki  fürdő”  volt,  ahogy  József  Attila  írta. Egyetlen nevezetessége a Móring vendéglő az állomás tőszomszédságában. Apám ott beszélte meg barátaival az  Ezüstkor terveit. Esténként a lampionok szórt fényében a párok összefonódva táncoltak az üresen hagyott részen, kíváncsi nézők szemlélték őket a kerítés mögül. Volt még egy cukrász, aki kerékpárról árulta fagylaltját. Vári bácsinál egy gombóc ára 50 fillér, ezt hirdette a kerékpár oldalára szerelt ládán olvasható felirat. Vanília és csokoládé a választék. Fel-feltűnt a falu bolondja, nyakából lánc lógott száraz gubacsokkal. Fagylaltért nyújtotta kezét. Ő vitte a hírt József Attila haláláról.

A tanító úr két csodaszép lánya is nevezetességnek bizonyult, ha végigmentek a Fő utcán, mindenki megfordult utánuk. A tanító úr úgy emlékezett, hogy József Attila dísztemetést   kapott. Valójában az országút mentén lévő temető sarkában  volt a sírja, minden évben elzarándokoltunk hozzá. A síron nem volt kereszt, konzervdobozban mezei virágok őrizték nyugalmát, katicabogarak szálldogáltak rajtuk. Nem volt kultusza, senki sem gondolta volna, hogy egyszer majd múzeumban mutatják be szegényes tárgyait, s két szobrot is emelnek tiszteletére. Az egyik, Ortutay Tamásé, a strand melletti téren, mindig kíváncsi szemlélők olvassák a kacskaringósan alakított versszövegeket. A strandra belépőjeggyel lehetett belépni, kabinban vetkőztünk-öltöztünk. Ám hamar vége szakadt az úri passziónak, a szabad strandra jártunk apámmal. A korhadó fűzfára aggattuk holminkat, beszappanoztuk magunkat, és uzsgyi a vízbe. Reggelenként ott mosdottunk. Szárszót még nem csatornázták, lavórba öntöttük a kútból mert vizet. A lavór állványon szerénykedett a szoba  sarkában, mellette kancsó, ha valaki túlzásba akarta vinni a   tisztálkodást. Petróleumlámpával világítottunk, imbolygó  fényénél olvasta apám azokat a verseket, amelyeket akkor tanultam meg szeretni: „Harmadnap olyankor egy fölleges estén – Domb emelkedett már Toldi Miklós testén…”, de az igazi gyönyörűséget Móricz Zsigmond szerezte: „Nem tudta   ezt Mehemed, S felrúgták a tehenek!” Újra meg újra felrúgták  szegényt, mint ahogy megbűnhődött a János vitéz gonosz mostohája is.

Ha  eleredt  az  eső,  aggodalmasan  szemlélődtünk.  Sártengerré változott szinte egész Szárszó. A Fő utca volt a kivétel, de mire a tejbolthoz értünk, csúfos látványt nyújtottunk.  Kannából mérték a friss tejet, csodás kenyeret vettünk hozzá, kalács vagy kuglóf vasárnapra dukált. Rádiót természetesen nem hallgattunk, nem is hiányzott, a híreket  az  utasok  hozták-vitték.  A posta a falu közepén működött, mindig megcsodáltam a zakatoló távírógépet, a hosszan kígyózó papírszalaggal. Oda toltuk fel az almáskosarakat, és nagy ritkán apámért szalajtottak, hogy megadott időpontra hívják telefonon. Ha vonat szuszogott el a házunk előtt – nyaralónk a sín mellett van –, komoly ábrázattal álltam a kerítés mellett, magasba emeltem kis tárcsámat, zöld jelzéssel szabad utat mutatva. A mozdonyból néha kihajolt valaki és barátságosan integetett, igen, vette a jelzést, már megy is tovább Velence felé, várja a tenger.

 Szárszón – sorskérdésekről

 Természetesen szerény fogalmaim lehettek csak arról, mit jelent az SDG rövidítés. A „csak Istené a dicsőség” protestáns szervezetnek Balatonszárszón volt folyton növekvő telke és alkalmi  előadóközpontja, melyben 1942-ben és 1943-ban országos figyelmet keltett és nagy vihart kavart találkozókat rendeztek. Hogy Szárszó valóban felkészült volt-e ilyen súlyos eszmecserére, abban sosem kételkednek. Ők úgy tekintettek a Balaton-parti községre, mint a népi irodalom és a baloldali politika egyik legjelentősebb alakja, Kovács Imre, kinek baloldaliságára Rákosiéknak nem volt szüksége, így hát emigrációba kényszerítették. Idézem Kovács Imre Ifjúsági parlament a Balaton partján címmel a Hídban 1943. október 1-jén  megjelent írása bevezetését:

Szelíd békés színeivel, nagy nyugalmával türelmesen viseli el a nyaralók ostromát ez a pompás tó. Szürkés, kékes, smaragdzöld fátyolos vize alig borzolódik, párába vesző túlsó partjai csak sejtetik, hogy ott is van élet, a hegyek kontúrja elmosódik, a falvakat fehéren vibráló, bágyadt foltok jelzik, csak a strandokon érezni az ember nyomait: bömböl a gépzene, felelőtlen jókedvvel hancúroznak a fiatalok, mintha a nagyvilágban minden rendben volna. Felhők úsznak át az égen, vitorlások tétlenkednek az ájult csendben s néha egy-egy hajó fehér, karcsú teste vet embermagasságú hullámokat a mozdulatlan tóban. A falu álmosan húzódik meg az emelkedő parton. Felső része még a régi jobbágytelepülés emlékeit őrzi: hosszú, keskeny udvar egymás mögött sorakozó házakkal és nagy rendetlenséggel. A kocsik és az autók sűrű porfelhőkbe burkolják az utcákat, s ember és állat, bennszülött és nyaraló egyformán fuldoklik. Minden házban van kiadó szoba. A főutcán polgári formák váltják fel a régi építkezést, az oszlopos tornác, a kontyos nádtető és az elnyúlt település tradicionális elemeit. Az alsó részen villák épültek: a két falu a kispolgári nosztalgia furcsa keveréke és sem az őslakók, sem a nyaraló vendégek igényeit nem elégíti ki. Mindegyik mást vár, mást akar, s mégis ez lett belőle.

A nagy port felvert 1943-as találkozó előzménye az egy évvel korábbi volt, amelyen a népi irodalom jeles képviselői,  egyebek között Veres Péter is részt vettek, és igyekeztek segíteni a felmerült kérdések tisztázását. Az eredmény és visszhangjai a Szárszó 1943. című kötetben olvashatók (megjelent 1983-ban). Az egyik fényképen Veres Péter és Darvas József áll a szárszói  vasútállomáson. Mögöttük a felhúzott sorompó és a régi állomásépület. Egyetlen sín szelte ketté területét. Ha tehervonat állt be, és rakodni kezdtek, akár negyedórát is várni kellett az  átjutásra. Itt lett öngyilkos József Attila. Tetemét az állomásépület egyetlen díszével, Magyarország hatalmas térképével takarták le. Lefelé elég gondozott park fái zöldelltek, s már ott is kéklett a Balaton. A strandon zene szólt, a slágereket  olykor-olykor  nyúlós  német  katonadalok  fűszerezték  (javában tartott már a háború). Az egyik szövegét városszerte némi változtatással énekelték: „Minden elmúlik egyszer, Minden véget ér, Elöl megy  a  Führer,  Utána  a  párt.”  Igazság  szerint  fogalmam sem volt arról, ki a Führer és milyen a pártja, de akik a Soli Deo Gloria telepére érkeztek, nagyon is tudták, s 1943-ban már óvatosan ugyan, de azt is megpendítették, hogyan alakul Magyarország sorsa a Führer bukása után.

Az 1942-es találkozóra Németh László Balatonföldvárról ballagott át, aztán ott is ragadt, napról napra fiatalok vették körül, és nagy várakozás előzte meg előadását. Túl volt már a szerencsétlen kisebbségben viharain, Babitstól kezdve a kor nagyjai szóltak ellene, mások viszont úgy tekintettek rá, mint szellemi útmutatójukra s a magyarság jövendő sorsának tudójára. A baloldali hozzászólókkal ellentétben bizalmatlanul tekintett a jövőbe, a rá általában jellemző pesszimizmussal latolgatta esélyeit, mégis úgy értékelte az általa akkor és ott elmondottakat,  mint „élete legnagyobb hőstettét”, „a németek akkor indultak meg újra, s rohantak a Volga felé, s itt messze, a hátuk megett egy kis nép háromszáz fiában rögzíteni próbálta, hogy akármit hoz a  történelem, ő mit akar, s azt amit rászabnak, mihez igyekszik erejéhez mérten formálni.” (Homályból homályba, 1977, 614.)

A második szárszói  találkozón ismét  Németh László  került a középpontba a „harmadik út” meghirdetésével. Teljesen megosztotta hallgatóságát: lelkes hívei a „kispolgári szocializmus” (Kovács Imre kifejezése) megvalósítását egyfajta új stratégiának vélték, a baloldali elkötelezettségűek viszont a parasztság jogaiért  vívott következetes harc feladásaként  értékelték. A „harmadik  oldal” ugyan nem jelentette a gondok megoldását, de felvetéseinek annyi haszna volt, hogy felszínre kerültek az addig lappangó ellentétek. A  legkeményebben   az   erdélyi   Nagy   István   ostorozta Németh László elgondolását (Ami kiderült egy népi konferencián, Mérték 1943, 43–54.): A harmadik út németh lászló szerint a „bennszülöttek” szocializmut jelentené. De, hogy az a harmadik út mily módon járható, hogy a bennszülöttek mily módon biztosíthatnák a maguk számára az előjogokat, arra németh lászló sem politikai, sem elég világos gazdasági programot nem adott, ellenben sejteni hagyta, hogy a harmadik út hívei erőtlenek céljaik megvalósítására.

A szocialista munkások egyik felszólalója nemzeti öngyilkosságra való felhívásnak nevezte németh lászló felszólalását. Mert hogyan akarja a magyarság számára a felszabadulást, hogyan akarja az „idegenvezetők” kezéből a bennszülöttek kezébe adni saját sorsa gyeplőjét, ha nem számol a reális politikai és társadalmi erők mozgalmával, ha nem igyekszik azok támogatásával a helyes irányba befolyásolni politikájukat? És ha erre nem hajlandó, akkor miért nem alakít pártot olyan programmal, amelyből világosan kitűnne, hogy az képviseli az igaz magyar haladást, az ország békéjét, függetlenségét, népeinek szabadságát? De sem az egyiket, sem a másikat nem vállalja, ehelyett az ellenséges passzivitást sugallja, s ezzel becsempészi a konferenciára a nemzeti halál hangulatát...

A felszólaló joggal feltehette volna még azt a kérdést is, hogy tulajdonképpen kinek kedvez a harmadik út? nyilván azoknak az erőknek, amelyeknek épp a magyar tömegek tétlensége kívánatos, hogy zavartalanul átmenthessék előjogaikat, hatalmi kiváltságaikat a jövőbe is, mint ahogy átmentették 1848-ban, majd a kiegyezéskor s később az ellenforradalomkor.

Az ősszárszóiak, a „nép”, a parasztok semmit sem érzékeltek ezekből a szenvedélyes eszmecserékből. Amikor a  könyvemhez adatokat gyűjtve kérdezgettem az idősebbjét, csak a vállukat vonogatták. Azt mondták, nincs idejük ilyen huncutságokra, dolgozniuk kell. Kuti bácsit faggattam a kötcsei  bort  mérő  bódé  pultjánál, ahová sokszor elosont pergő nyelvű felesége cseppet sem hízelgő mondatai  elől,   emlékszik-e   valamire   a   szárszói   találkozóról. Csodálatos bajszát húzogatva hümmögött: „Itt? Találkozó?” Aztán búcsúzott, ment „moslékolni” – így mondta – a disznókat.

A jelenben a Földvár felé eső részen Farkasházy Tivadar invitálja hatalmas kertjébe a politikai élet jeleseit egy kis  beszélgetésre. Fogyatkoznak. Már beszélgetni sem tudnak.

 

Margit arcképe

 

Gyerekkorom óta ismerem. Szép fiatal lánnyá serdült, de nagyon megpróbálta a sors: gyümölcsszedés közben leesett az almafáról, rosszul forrt össze a csontja, azóta sántikál, néha, főként időváltozáskor iszonyú fájdalmai vannak, de még soha nem hallottam panaszkodni. Keménnyé kalapálta az élet, s ő is keményen tartja össze a családját. Igazi közösségben élnek együtt: édesapja amolyan ezermester, túl a 85. évén, még mindig összetákolt műhelyében tesz-vesz, édesanyja, akitől nevét örökölte, szintén túl a nyolcvanon, olykor fürgén nekiiramodik a falunak, különben csirkéket nevel, a kiskertjében tevékenykedik, és – ha kell – eligazítja unokáit és dédunokáit. Az idősebb Margit másik lánya Ausztriában dolgozik,  ha  ünnepekre  hazatér,  szülein eluralkodik a boldogság. A fiatal Margit férje a legderekabb emberek egyike, akit ismerek. Ő is ezermester, mint apósa. Ha valahol baj van, akár éjjel is megy, mint a mentőangyal. Három gyerekük van, és a legidősebb lányuknak szintén három  aranyos gyereke, akiket a nagyszülők felváltva kényeztetnek. Másik, kisebbik lányuknak, ő mellesleg a feleségem bérmalánya, most született a kislánya, a fia éktelen gyenge tanuló volt, de  becsületes munkásember lett belőle is. A középső lány, Vera,  főiskolát végzett, igazi fényűzésként, ezen a vidéken nincs szükség kvalifikált értelmiségiekre. Van egyáltalán valahol? Még ha matematikából szerzett volna diplomát, az igen! De magyarból… Hovatovább  aki  magyar  kultúrával  telítődik,  nem  hasznavehető, nem jó hazafi, nem trágárkodik, ami ugyancsak hátrányára  válik.

Szertartássá  vált,  hogy  vasárnap  délelőttönként  telefonálok Margitnak. Olyankor telefonközelben találom: saját  erejükből felépített házukban a konyha közelében van a telefon, nem nagy kínlódásba kerül, hogy felvegye a kagylót. Ilyenkor mindig a konyhában tanyázik, az egész családnak készíti a  vasárnapi ebédet, s az egyes fogások felsorolásakor komoly válságba sodor, kivált ha még nem reggeliztem. Félelmetes a  menüsor, arra is figyelmet fordít, hogy kinek-kinek a kedvence kerüljön az ünnepi asztalra, főként a legnagyobb unokája kedvét lesi. Csodálom, hogy fájós lábbal képes sürögni-forogni, és  nemcsak a tűzhely körül, hiszen hétfőnként nagymosást tart. Mosógépet nem használ, sokkal szebb a ruha, ha kézzel mossák. Kedden vasalás, ebéd után a telken dolgoznak. Amikor elmondja, mi mindent vetettek, szedtek, szüreteltek, csak hüledezem, hogy lehet fájós lábbal mindezt elvégezni. Csak nevet a sopánkodásomon.   Ősei   ugyanennyit   dolgoztak,   tőlük   örökölte kitartását, találékonyságát, melyet nem korlátoznak testi megpróbáltatásai. Minden alkalommal meglep valamivel. „Eltettem negyven üveg lecsót – mondja magától értetődő  természetességgel. – Nektek is küldök.” „Halászlét főzök a fogathajtó versenyre, majd Sanyi visz le nektek is.” Mert Margit mindenkire figyel, mindenkinek kedvében jár. A „pestieket” ugyan nem kedveli: az a meggyőződése,  hogy  fenn  hordják  az  orrukat,  lenézik  a  falusiakat.  „De mire olyan nagyképűek? Azt sem tudják, mi az igazi munka!”

Tájékozott: télen, amikor nem tevékenykedhet a telken, sokat olvas, mégpedig értékes irodalmat is. Néha belepillant a megyei lapba, hátha írnak valamit a községről, olykor leül a televízió elé. („Politikát nem nézek, ez is, az is hazudik. Választások előtt bezzeg itt nyüzsögnek, egyébként se hírük, se hamvuk. Ígérnek fűt-fát, de semmi sem lesz belőle. Nem való nekem ez az egész. Akkor tátom el a számat, amikor megjelennek, és már megint új  autójuk van. Aztán  jön  a  szöveg,  hogy  értünk  dolgoznak.  Értünk? Egy fenét! Magukért!”) Télidőben egyik-másik sorozatot is figyelemmel kíséri, de csak akkor, amikor ellenőrizte, megcsinálta-e leckéit a legnagyobbik unokája. Neki szerencséje  van:  még  van  annyi  gyerek, hogy működhessen az iskola, s az  is örömére szolgálhat, hogy a nagymamája „mindenevő”, azaz minden leckéjében segíteni tud.

Kikapcsolódás? Ezt a szót nem ismeri. Olykor-olykor horgásznak a Balatonon. Nem a kifogott halak nagysága az érdekes, hanem ahogy a víz hintáztatja a csónakot, és párába öltözik a túlpart. Ám ilyenkor sem tölti gondtalanul az időt. Arra gondol, nem  kell-e valamit előkészíteni a másnapi ebédhez, s hogy milyen meglepetéssel várja unokáit.

Fél tíz körül hívom. Addigra mindegyik gázrózsán fő valami, és lassan elkészül az ebéd.

Multiple columns available for menu dropdowns
Insert positions or particles inside dropdown menus
Built in mobile menu for intuitive navigation
A responsive layout for mobiles, tablets, laptops and desktops
Many prebuilt particles for complex content creation
Built using SASS for programmable stylesheets
Built with Twig -  a PHP template engine
Configurations are stored in a human readable YAML format
Packaged with six preset style variations
Figyelmébe ajánljuk
Kozma György: Az Időnek mélyén (Hommage á Xantus János) ... Elolvasom
Benedek Szabolcs: A Nyugat levegője ... Elolvasom
Doros Judit, Szabó Barnabás: Mélyfúrás Egercsehiben ... Elolvasom
Ördögh Szilveszter
Ördögh Szilveszter Alapító szerkesztő
1966 óta jelentek meg elbeszélései, regényei. Novelláiból, regényeiből tv- és rádiójátékok készültek. 2007-ben hunyt el.
Impresszum
HTML Editor - Full Version
Irodalmi, művészeti és szociográfiai folyóirat. 
 
Kiadja a Tekintet, Ördögh Szilveszter Alapítvány. Felelős kiadó: a kuratórium elnöke.
A kuratórium tiszteletbeli elnöke: Juhász Ferenc költő (1928-2015). Tagjai: dr. Révész T. Mihály (elnök), Deák Gábor, Donáth László, Kocsis András Sándor, dr. Rubicsek Sándor.
 
Eddigi főszerkesztők: Ördögh Szilveszter (alapító), Hovanyecz László, Farkas László.
 
Online főszerkesztő: Kácsor Zsolt
Szerkesztőségvezető: Kiss Anna Emma (06-30-580-7936)
Szerkesztőség: Budapest 1054 Alkotmány u. 2. 
 
A Tekintet, Ördögh Szilveszter Alapítvány bankszámlaszáma:
10300002-20315791-70143285